Füstölt csülök és éhhalál | Szuverén

Füstölt csülök és éhhalál

Társadalom  |  2015. október 13.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Tíz éve halt meg Eörsi István. Az alábbi szöveg könyvvé formált olvasónaplójából való, melyben egy másik író, Witold Gombrowicz Naplójával folytatott párbeszédet.

„A kommunizmus szerintem is sokkal inkább a megsértett erkölcsi érzékbe bocsátja gyökereit, mint a jómód iránt érzett vágyba. Igazságosság! – ezt kiáltják. Nem tudják elviselni, hogy az egyik embernek kastélya van, a másiknak pedig vacka. Főként azt nem tudják elviselni, hogy az egyik embernek lehetősége nyílik a fejlődésre, a másiknak pedig nem – hogy az egyik a másik kontójára fejlődhet. Ez nem irigység, hanem az igazságosság követelése. Egyáltalán nem olyan biztosak abban, hogy a proletariátus diktatúrája mindenkit kertes házzal ajándékoz meg. De hiszen éppen erről van szó, inkább akarnak általános, igazságos vackot és nyomort mindenki számára, mint olyan jómódot, amely igazságtalanságból fakad. Az igazi kommunizmus egy olyan erkölcsi érzék kínja, amely nem bír elfeledkezni a társadalmi igazságtalanságról – ez felfalja a máját, mint Prométheusznak.”

A felháborodás, amelyről Gombrowicz beszél, olyan régi, mint a társadalmi egyenlőtlenség. Utópiák és műalkotások, vallások, filozófiák, felkelések és forradalmak adnak hírt róla, a múlt legtávolabbi zugaiból is. A modern tömegtájékoztatási eszközök új helyzetet hoztak létre annyiban, hogy napról napra a lakásunkba varázsolják olvasható, hallható és főként látható formában azt, ami józan ésszel elviselhetetlen. Látjuk az éhség sújtotta Eritreát, az éhen haló anyát az éhen haló gyerekével, és a kövér legyet a gyerek fülén, amelyet nincs erejük elhessegetni. A következő kép London, nyolc hibátlan öltözékű, jól borotvált, mosolygós miniszterelnök Downing Street-i csoportképe, az angol kormányfő ingének fehérségébe szinte belevakulok – a harmadik világban grasszáló éhségről tanakodnak éppen. Fekszem a tévé előtt a szőnyegen, füstölt csülköt falatozom és kisüsti szilvapálinkát zúdítok utána, megedződtem már. A tévé megrendelésre szállítja házhoz az anyagot a felháborodás számára, de ily módon hozzá is szoktat a borzalomhoz. Szeretkezni lehet rossz lelkiismerettel tartósan is, de étkezni így, életfogytiglan, fölöttébb bajos.

Eszem tehát a csülköt, és Duna-parti tág lakásomból nem költöznék ki az egyenlőség álmától űzve egy vacokba, egyszóval élvezem vérlázító privilégiumaimat, amelyeket jórészt annak köszönhetek, hogy nem Eritreában születtem parasztnak, hanem Budapesten polgárnak, és mégis alig múlik el olyan napom‚ amikor ne támadna fel bennem az „erkölcsi érzék kínja, amely nem bír megfeledkezni a társadalmi igazságtalanságról”. Engem csakugyan ez tett fogékonnyá a kommunizmus iránt.

Teáztam a konyhámban angol barátommal, Timothy Garton Ashsel, a kiváló Kelet-Európa, elnézést: Kelet-Közép-Európa-szakértővel, akinek könyveiben a szilárd liberális értékrend szociális érzékenységgel, sőt empátiával párosul. Ez abból táplálkozhat, hogy Timothy nyugatról közeledett kelet felé, és szíven ütötte a különbség. Az efféle összehasonlításból fakadó fogékonyság felerősítheti a hitet abban, hogy a jobbik világ ésszerű és megingathatatlan. Ezt a hitet sérthettem meg valami könnyelmű antikapitalista megjegyzéssel, mert Timothy felkapta fejét, mitől is vöröses szakálla megcélozta teát nyeldeklő torkomat, majd a következő ellenérvet vágta hozzám: „Mit akarsz ezzel az utópikus egyenlőségmániáddal? Ha beköszöntene az egyenlőség, megfulladnánk.” – „Hogyhogy?" – „Ha nem egymilliárd ember autózna, hanem ötmilliárd, akkor nem maradna belélegezni való oxigén.” – „Miféle civilizáció az – kérdeztem –, melynek működési feltétele az egyenlőtlenség?”

Megítélésem szerint erre a kérdésre csak cinikus válasz adható. Ahogy el kell tompulnunk ahhoz, hogy jó lélekkel élvezhessük az élet egyszerű örömeit, úgy elmeélünket is ki kell csorbítanunk, hogy pironkodás nélkül fogadhassuk el a mindenkor kínálkozó alternatívák közül a legkevésbé elviselhetetlent. Ezt a lelki érdekünket olykor csak súlyos áldozatok árán, a kollektív elhülyülés állapotában képviselhetjük. A Szabadság Országai kígyót-békát kiáltanak az egyébként csakugyan iszonytató iraki diktátorra, amiért ez használni is akarta rendeltetésének megfelelően a mérges gázt, amelyet éppen tőlük vásárolt drága pénzen.

Meddig mehet ez így? Nemsokára kötelező félrekoncentrálási tanfolyamokat kell indítani, hogy ne gondoljunk a közismert ökológiai tényekre, melyek magukban rejtik halálos ítéletünket, se az egykori szovjet alezredesekre és őrmesterekre, akik ,,Atomfegyvert vegyenek!”-et kurjongatva járják be kis targoncáikkal a különféle földrészek piacait. El kell felejtenünk azt a tízezer albánt is, akiket csellel toloncoltak vissza édes szülőhazájukba az olaszok, továbbá azt a sok tízezer vietnami és egyéb ázsiai páriát, akiket a kamerák pillantásának kereszttüzében, megbilincselve, ütlegek között az angolok hurcoltak vissza Hongkongból a pokolba, ahonnan jöttek. A Nyugat országai, amelyek a kivándorlás szabadságán mérték a szovjet típusú pártállamok által engedélyezett demokráciadózist, a kivándorlás szabadságát továbbra is szentnek tekintik, csak éppen a bevándorlás szabadságát nem ismerik el. Mivel ez az ellentmondás szakadatlanul virágzik, töményebb félrekoncentrálási technikákra lesz szükség. Miért tegye meg nekünk az emberiség négyötöde azt a szívességet, hogy a Föld sokadrendű állampolgára marad az idők végeztéig? Hadd számoljak be egy víziómról: 2034-ben becsöngetnek unokámhoz, Dánielhez. Dániel kinéz, és huszonkétmillió Pakisztánit pillant meg az ajtaja előtt a gangon.

(A szöveg az Időm Gombrowiczcsal című kötetben jelent meg A kommunizmusról, 2 alcím alatt. Pesti Szalon, Budapest, második kiadás, 1997, 196-198. A Szuverén megköszöni a jogtulajdonos hozzájárulását a közléshez.)