Gátszakadás mint sorsesemény

Társadalom  |  2010. október 18.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Az iszapkatasztrófa önmagán túlmutató sorsesemény. Hogy miként kezeljük, hosszú távon meghatározza identitásunk. Monodráma vagy demokrácia? – ez itt a kérdés.

Tengelyi László szerint a sorsesemények olyan történések, amelyek meglepik az embert. Nem abban az értelemben, hogy épp nem számítunk rájuk, hanem abban az értelemben, hogy nem is számíthatunk rájuk. A sorsesemény túlmutat várakozásainkon, nem más, mint a lehetetlennek hitt megvalósulása. Éppen emiatt kihívás elé állítja átélőjét: a valóság szükségessé teszi a lehetőségek és az identitás újraértelmezését. Ez a kihívás egyszerre teher és lehetőség. Teher amiatt, hogy az ember kiszakad a megszokott keretek közül, és olyan számvetésre kényszerül, amely mind érzelmileg, mind értelmileg kimerítő. Lehetőség ugyanakkor annyiban, hogy e kihívással való sikeres megküzdés magában hordozza a katarzis és a megújulás esélyét. Az egyén élettörténetében ennek megfelelően kitüntetett szerepet töltenek be a sorsesemények. Olyan sarokköveket jelölnek ki, amelyek összességükben válaszolnak a kérdésre, hogy „kik vagyunk?”.

Történetük, identitásuk nem csupán az egyéneknek van, hanem a társadalmaknak is. Így a sorsesemény fogalma átvitt értelemben a társadalmakra is használható. Egy társadalom történetében az olyan események tekinthetők sorsszerűnek, amelyek elképzelhetetlenségük ellenére bekövetkeznek, és megjelennek a társadalmi nyilvánosságban. Aligha kétséges, hogy a természeti, ipari katasztrófák ilyen események, hiszen abban a hitünkben bizonytalanítanak el bennünket, hogy a körülöttünk lévő természeti-technikai környezet stabil és biztonságos – vagy legalábbis kontroll alatt tartjuk. Minthogy ez a hit a felvilágosodás utáni társadalmak számára fundamentális jelentőségű, ezért annak esetleges cáfolatai a legnagyobb félelmeinket jelenítik meg, ebből következően pedig a legszélesebb érdeklődésre tartanak számot.

A Magyar Alumínium ajkai timföldgyárának vörösiszap-tárolójával történt katasztrófa ebben az értelemben sorseseményünknek tekinthető. S mint ilyen, egyszerre teher és lehetőség. Mindaz, ahogyan reagálunk rá, meghatározó a tekintetben, hogy mit gondolunk Magyarországról, a demokráciáról, polgártársainkról, a felelősség és szolidaritás kereteiről. Ezekben a kitüntetett pillanatokban különös felelősségük van a politikai szereplőknek, hiszen az, ahogyan eljárnak, sok szempontból kijelöli a fenti kérdésekre adott válasz körvonalait. Elsősorban ők azok, akik nyilvánosan kifejezésre juttatják, hogy az ország miként dolgozhat fel egy ilyen eseményt: hogyan segíti meg a bajbajutottakat, hogyan azonosítja és szankcionálja a felelősöket.

Félreértés ne essék, ez nem könnyű feladat. Hiszen egyszerre kell szimbolikus gesztusokkal megfelelni érzelmi elvárásoknak és megőrizni a józanságot. Előbbi a közösség részvétének és támogatásának kifejezése miatt elengedhetetlen: amiatt, hogy érezhetővé váljon, hogy baj esetén sem hagyja magára polgárait az állam. Az utóbbi a jövőbe vetett bizalom helyreállításához nélkülözhetetlen. A katasztrófa józan kezelésével – a mentés, a kárelhárítás és a megelőzés szervezettsége, továbbá a kárpótlás és a felelősségre vonás igazságossága útján – állítható helyre a kontrollon alapuló biztonságba vetett hit.

Ez a két, radikálisan eltérő szerep sok szempontból ellentétben áll egymással, hiszen nehéz egyszerre osztozni a fájdalomban és józannak maradni. Éppen ezért nem szerencsés, ha személyében ugyanaz a szereplő próbálja meg mindkét hozzáállást kifejezni. Alkotmányos berendezkedésünk keretet kínál arra, hogy a különböző közjogi méltóságok megjelenítsék ezeket a különböző szerepeket. Elképzelhető olyan szereposztás, amelyben a „nemzet egységét kifejező” köztársasági elnökre hárul a szolidaritás kifejezésének feladata, a kormányfőre pedig a józan válságkezelés. (Az alkotmány szabta keretek között egyéb munkamegosztás is szóba jöhet.) Probléma akkor támadhat, ha maga a munkamegosztás hiányzik. Félő, hogy ilyenkor vagy a szolidaritás, vagy a józanság szenved csorbát.

Az aggodalmak indokoltságát látszik alátámasztani, ahogyan a kormány és elsősorban a miniszterelnök kezeli a katasztrófát. A vigasztalás és a józan kárrendezés feladatát ugyanis egyaránt a miniszterelnök vállalta magára, és ennek a kettős szerepnek, úgy tűnik, nem tud megfelelni. Sokakat meggyőző módon, hitelesen képviseli az együttérzés kinyilvánításának – különösen a tragédia közvetlen pillanatában elsődleges fontosságú – szempontjait, de figyelmen kívül hagyja a józanság és igazságosság szempontjait, melyek hosszú távon lennének fontosabbak. Előbbire utalnak az olyan szimbolikus gesztusok, hogy személyesen a helyszínen vett részt a mentési munkálatokban, és biztosította a károsultakat a közösség támogatásáról. Utóbbira utalnak a nyilatkozatok, amelyekben már a vizsgálatok előtt megjelöli és elítéli a felelősöket, továbbá az alkotmányos szempontból aggályos törvények elfogadtatása.

Bizonyos értelemben a demokrácia érettségét fejezi ki, hogy kialakul-e politikai munkamegosztás vagy sem, hogy monodráma zajlik-e a politikai színpadon, vagy több szereplő együtt alakítja a történetet. A demokrácia színpada ugyanis nem monodrámára van méretezve. Demokrácia csak akkor lehetséges, ha a szereplők feltételezik, hogy ki-ki a saját feladatát jól el tudja látni, és az együttműködéstől várják a sikert. Ellenkező esetben az, aki úgy gondolja, jobban el tudná látni társai feladatát, alkalomadtán – megfelelő hatalmi pozíció birtokában, szükségállapot beálltakor – jó eséllyel hajlamos átvenni szerepüket. Könnyen megeshet, hogy a szerephatárokat megsértő felet valójában jó szándék vezéreli. Éppen ezért mindennek nem annyira a moralitáshoz, mint inkább a demokratikussághoz van köze.

Demokrácia csak ott lehetséges, ahol a politikai aktorok elismerik, hogy vannak olyan határok, amelyeket tiszteletben kell tartaniuk. A hétköznapi életben ezek a határok könnyebben betarthatók, hiszen elsősorban a szaktudások mentén szerveződnek (a beteg nem érzi úgy, hogy jobban tudja, mi a baja, mint az orvos, ezért megbízik benne). A politikában viszont definíció szerint nincsenek szaktudások, nincsenek bizonyítottan „legjobb megoldások”. Éppen ezért sokkal nagyobb a kísértés is arra, hogy a feltételezett közjó érdekében egy politikus alkalomadtán átlépje szerepe kereteit (az archetípus Caesar). Ennek elkerülésére az önmérséklet teszi képessé a politikust, ami ilyenformán egy demokrata legfontosabb erényei közé tartozik.

Ez az önmérséklet hiányzik a miniszterelnök tetteiből. Meglehet, pusztán a jó szándék vezérli, amikor egyaránt magára vállalja az érzelmi támogatás és a józanság szerepét, ám ezzel hosszú távon többet árthat, mint amennyit használ. Hiszen a két szempontot nem tudja egyszerre megjeleníteni, így az egyiket óhatatlanul háttérbe szorítja.

A gátszakadás tragédiája természetesen nem ért véget. Mint sorsesemény még hosszas nyilvánosságbeli értelmezésre szorul, részben a kárpótlás, részben a felelősségre vonás kapcsán. Hogy miként zajlik, és mire vezet az értelmezés, meghatározó lesz nem csupán az érintettek, hanem az ország egésze és a demokrácia állapota számára is. A mostanihoz hasonló pillanatok is hozzásegíthetnek, hogy új kezdet nyíljon önértelmezésünk és demokráciaképünk történetében. Kár lenne eltékozolni.