A kérdés szinte folyamatosan terítéken van, ám olykor, mint manapság, a szokásosnál magasabb hőfokon merül fel relevanciája. Most éppen a HVG cikke kavart hullámokat (A férfiak vizeljenek ülve, a „fekete” szó törlésre ítéltetett, hvg.hu, 2013. november 24.), amely a PC nyelvhasználatot „politikai túlkorrektségnek” titulálja. Erre az írásra indulatos blogreakciók dühödt barbarizmus vádjával reagálnak (lásd pl.: Díszzsebkendők & ágytöltelékek).

Az alábbi írásban annak a véleménynek fogok hangot adni, amely szerint a PC nyelvhasználat magyarul valóban túlfinomkodó giccs, gyökértelen mítoszteremtés – még a PC feminista bajnokai részéről is. Hogy a magyar közgondolkodás (inkluzíve a PC bajnokait is…) nem érti, nem akarja megérteni mindazt, ami máshol gondolat, kultúra, politika – és amelynek kifejeződése a politikailag korrekt nyelvhasználat és annak normája.

Tudom azt, hogy sokak számára első ránézésre félreérthető a giccs kifejezés használata e kontextusban, és ezért némi magyarázatra szorul. Nem gondolnám azt, hogy a politikailag korrekt nyelvhasználat mellett kardoskodókat bármilyen álszent, netán tisztességtelen indítékok vezetnék. A giccs kifejezés nem a szándékokra utal. Még csak azt sem gondolom, hogy a politikailag korrekt nyelvhasználat hiányainak nevében fellépők nem valós és súlyos társadalmi problémákra mutatnak rá akkor, amikor a politikailag nem korrekt nyelvhasználat megnyilatkozásait kritizálják. E kritikák valós problémákra reagáló érzékenységek őszinte és hiteles megnyilatkozásai. És mégis, e hiteles és őszinte érzelmek megnyilatkozásai éppúgy giccsesek, mint ahogyan a művészi gesztusokat és megnyilatkozásokat helyettesítő műanyag nippek – amelyekkel szintén nem az a „baj”, hogy a kifejezni szándékolt érzelmek ne lennének valódiak; hanem a megnyilatkozások mesterkéltsége, gyökértelen felszínessége, félrebicsakló kifejezésmódja az, ami miatt félresikerednek a kifejezni szándékozott tartalmak: érzelmek, gondolatok, szándékok. A politikailag korrekt nyelvhasználat hazai normái is emiatt és így giccsesek. Nincs mögöttük mélyen megértett gondolat, nem tisztázott az a szándék, ami a „korrektségre” törekszik, olykor túlburjánzó a normák követelésének érzelmi (érzelgős?) dagályossága – és a tisztázatlanul érzelgős megnyilatkozásokat a magyar társadalom hajlamos afféle kékharisnya zsúrleányi sznobériának betudva, inkább rálegyintve letudni, mintsem a valódi problémák valódi mélységeit érzékelni e „giccses” „műanyagnipp-megnyilatkozások” kapcsán.

Szeretném azt is előre jelezni, hogy akkor, amikor giccsesnek írom le a politikai korrektség hazai normáit, akkor ezzel egyáltalán nem azt szeretném igényelni, ami más giccsek látványakor kibukik az emberből. Nem arra akarnám biztatni az olvasót, hogy úgy járjon el, ahogyan a nagymama családi örökségéből felbukkanó, amúgy a maguk esendőségében is kedves giccsekkel szokott, hogy dobja ki, vagy legalábbis újságpapírba és kartondobozba csomagolva rejtse el azokat a padláson, csak ne legyenek szem előtt…

Arra szeretném inkább biztatni az olvasót, hogy az (amúgy jogos…) érzelmi indítékain túllépve próbálja meg megérteni és feldolgozni a politikai korrektség intellektuális és politikai gyökereit, ezáltal próbáljon meg ahhoz hozzájárulni, hogy a PC nyelvhasználat ne elegánsoskodó, szépelgő udvariaskodás legyen csupán – hanem bölcsen, őszintén és mélyen hassa át mindennapi közviszonyainkat. Ehhez próbálok meg szempontokat adni az alábbiakban.

A politikailag korrekt nyelvhasználat normája abból a sajátos amerikai egyenlőségeszményből következő, azt továbbvivő és kiegészítő norma, amit angolul az „equal opportunity”, az „egyenlő lehetőségek” kifejezéssel szokás jelezni. Ez az eszmény minden metaforájában a versenyre, a tisztes, fair versenyfeltételek biztosításának követelményére utal, és mivel egy amerikaias gondolkodásban a demokrácia is, a kapitalizmus is alapvetően „verseny”, ezért a versenyekben való részvétel általában és átfogóan a gazdasági és társadalmi részvétel mindenki számára elérhető normáját fejezi ki. Az amerikai egyenlőségeszmények eltérnek a kimenetek és a kimeneti kockázatok enyhítésére fókuszáló európai egyenlőségi hagyománytól: a meritokratikus Amerikában a kimeneteket nem külső beavatkozásoknak, hanem a teljesítményeknek, a teljesítmények létrehozásába befektetett emberi értékeknek és érdemeknek (így: tehetségnek, szorgalomnak, az ezek által elért sikereknek stb.) kell meghatározniuk. Ehhez, a képességek és tehetségek alapján elérhető teljesítményekhez kell mindenki számára egyenlő lehetőségeket, a társadalmi részvételekhez való egyenlő hozzáféréseket biztosítani.

Ugyancsak eltérő az amerikaias és európai eszmények érvényesítésének „technológiája” is. Míg az európai hagyomány a jövő kockázataival szemben akar már előre biztonságokat teremteni (ennek klasszikus intézménye a kötelező társadalombiztosítás: mindenki fizet akkor és addig, ameddig keresete, jövedelme van, majd a kockázati esemény, a munkaképtelenné válás esetén pénzt kap a társadalombiztosítástól), addig az amerikai hagyomány a múltban okozott károk megtérítésével igyekszik a részvételekhez egyenlő lehetőségeket teremteni. A múltban okozott károk megtérítésére berendezkedő intézményes világ minden elemében a civilisztikai, polgári jogi elvekre épül. Egyrészt politikává emeli azt a polgári jogi jogbölcseleti elvet, amely szerint ha bárki (magánszemély vagy akár az állam, a társadalom), szándékosan vagy akaratától függetlenül kárt okoz másnak – akkor köteles az okozott kárt megtéríteni.

Másrészt eljárásaiban nagyrészt átveszi a polgári jog gyakorlatát: az (USA-ban az európai szokásoknál lényegesen nagyobb társadalmi jelentőségű) igazságszolgáltatásnak, a bíróságoknak kell megítélniük a károkozás tényét is, az okozott kár és a kártérítés mértékét is. Ebben a hagyományban válik kitüntetett jelentőségűvé az antidiszkriminatív politikai logika: a hátrányos megkülönböztetés bírói eljárást és bírói ítélettel megalapozott kártérítést von maga után. Ezt is rendre giccsesen félreérti a hazai közgondolkodás. Az antidiszkriminációs joggyakorlat nem magát a különféle társadalmi kategóriák közötti megkülönböztetést tiltja – az ugyanis eléggé természetes és mindennapos gyakorlat. (Mondjuk ha e sorok íróját, aki 57 éves, közel 130 kiló és férfi, és állásajánlatra jelentkezvén a revü tánckarába nem veszik fel kánkánt táncolni – mert oda 30 év és 60 kiló alatti nőket vesznek csak fel –, azt nem lehet nem, életkor vagy testsúly alapján való diszkriminációnak tekinteni…) Az antidiszkriminációs joggyakorlat az ésszerűtlen, oktalan, nem racionális és aránytalan megkülönböztetést tekinti „hátrányos megkülönböztetésnek” – és épp ezen szempontok elbírálásához kihagyhatatlan az ügy bírói kivizsgálása, mérlegelése és az ezek alapján meghozott ítélet.

Az egyenlő lehetőségek általános hagyományából kinőve, a politikailag korrekt nyelvhasználat problémaköre szociológiai elméletek által nyert jelentőséget, és két vonatkozásban jelentett továbblépést az egyenlő esélyek érvényesítésében.

Az egyik koncepció eredetét manapság M. Foucault nevéhez szokás kapcsolni, és a szociológia gyakran a „kategorizációs elmélet” megnevezéssel jelzi e koncepciót. Foucault nyelvszociológiájának tán legfontosabb tézise az, hogy a nyelv messze nemcsak információk átvitelére szolgáló, hanem hatalmi eszköz is. A nyelv nemcsak megnevez, hanem az érvényes tudás elfoglalásának is a terepe, azaz kinyilatkoztat, és a nyelvhasználó társadalmi helyét is kijelöli. A nyelvi kategóriák tehát nemcsak leírnak, megneveznek, hanem státuszokat, rangokat és társadalmi helyeket is kijelölnek („Naming and Framing”). Ebben a felvetésben a kedvezőtlen, hátrányos helyzeteket keretbe foglaló és ilyeneket kijelölő kategóriák politikailag korrekten felcserélendők valamilyen legalábbis semleges, de még inkább valamiféle felvállalható azonosságot, büszkeséget lehetővé tevő nyelvi fogalmakra. A negatív konnotációjú nyelvi kategóriák – amelyek gyakran megbélyegzések, címkék, stigmák – korrekt, semleges, egyenlő lehetőségeket és büszkeségeket lehetővé tevő megnevezésekre való felváltásának sokféle útja létezhet. Az egyik legegyszerűbb módja a „büszke identitások” társadalmi elfogadásának az, ha a megbélyegzett, stigmatizált csoportok önmaguk jelölésére és identitásuk kifejezésére használt formulái emelődnek át általánosan használt kategóriává. Ugyancsak lehetséges nyelvi eszköz az, ha a stigmát megalapozó kategóriát (pl. bőrszín, rasszmegjelölés stb.) büszkeségeket megalapozó (mert mindenki büszke őseire…) származási kategóriákra váltjuk át. Így pl. mindkét kritériumnak megfelel a „fekete”, a „néger” nyelvi kategóriáinak „afroamerikaira” való felcserélése.

A másik, egyenlőbb lehetőségeket generáló és egyenlőbb társadalmi részvételt felnyitó nyelvi eszköz az, ha a hátrányt kifejező kategóriát megfosztjuk személyiségi karaktert kijelölő tartalmától, és a hátrányt mint sajátos állapotot, élethelyzetet (tehát: nem mint a legfontosabb személyiségi karaktermegjelölést) használjuk. Így nem karakter, személyiségjegy az, ha valaki „fogyatékos” vagy „szegény”, hanem állapot, élethelyzet, amivel és amiben él valaki („fogyatékossággal élő”, „szegénységben élő” stb.).

Ha a politikailag korrekt nyelvhasználat magyar gyökereit nézzük – akkor röviden azt mondhatnánk, hogy minden feltétel hiányzik ahhoz, hogy e normák organikusan, természetesen illeszkedjenek a magyar nyelv, közgondolkodás és társadalmi-politikai gyakorlatok kontextusaiba. Gyenge felmentés, de némi magyarázat ehhez, hogy az egyenlő lehetőségek és nyomukban a PC nyelvhasználat normái hosszú ideig kissé arisztokratikusan lenézettek voltak az európai jóléti államok világában (alapvetően azért, mert az amerikai társadalom mindig is egyenlőtlenebb volt az európaiakénál), és csak a 2000-es évek közepétől, az EU – alapvetően munkaerő-piaci – inklúziós stratégiáinak hatására, annak következményeként nyertek teret az európai politikai kultúrában. (Úgy tűnik, hogy az óceánon átnyúló konverzió persze kölcsönös: az Obamacare egészségi reformjai legalább annyira európai mintákat követnek, mint amennyire az „egyenlő lehetőség” uniós stratégiái amerikaiakat.) Minden kiforratlansága ellenére az unió egyenlő lehetőségekre és PC nyelvhasználatára vonatkozó törekvéseit sokkal kevésbé kell giccsesnek minősítenünk, mint a hazai elvárásokat, mintákat.

A giccsek már a magyar fordításnál kezdődnek. Az erős normatív tartalommal bíró, bírósági ítélkezési gyakorlatba átültethető angol „equal opportunity” fogalmával szemben a magyar fordításként használt „esélyegyenlőség” fogalmának semmilyen leíró vagy normatív tartalmú értelme, jelentése nincsen. (Hacsak az nem, hogy a fogadóirodákban egyenlő oddsokkal lehet fogadni két különböző esemény bekövetkeztére…) Az esélyegyenlőség nyelvi kategória már önmagában giccs: nincs racionálisan dekódolható jelentése, de érzelgősen jól hangzik, és emelkedetten szépnek tűnik.

Másrészt a magyar társadalom semmit nem értett meg és semmit nem tett magáévá az egyenlő lehetőségek társadalomfilozófiájából. A magyar társadalomnak esze ágában nem volt soha kárpótlást nyújtania semmilyen, korábbról eredő hátrányokat szenvedő társadalmi csoportjának. A kárpótlás felvetése mindig az áldozati narratívákban beszélő hatalomra török nyelvhasználata volt: a jobboldali elit a kommunizmus kárpótlásait követelte és követeli magának, a baloldali elit Horthy és a nácik okozta sebek és tragédiák kárvallottjaként építi és ápolja politikai (elit) identitásait (lásd Kis János: Az összetorlódott idő – második nekirugaszkodás, Beszélő, 2013. május 5.). Az, hogy a magyar társadalomnak lenne kárpótolnivalója, mondjuk a cigányoknak okozott, többnyire tudatos politikai döntésekkel okozott károkért, pl. azért, mert a paraszti felemelkedés legfontosabb politikáiból, a földosztásokból mindig kimaradtak – azt legfeljebb túlzón radikálisnak minősített roma vezetők mondták ki, és még ebből is komoly káraik keletkeztek a magyar többségi politika és társadalom elutasítása révén.

Ugyancsak semmit nem értett meg a magyar társadalom az egyenlő lehetőségek politikai eszményeinek a társadalmi hozzáférések: a piaci, munkaerő-piaci, demokratikus versenyekben való fair, tisztességes részvétel lehetőségeire irányuló követelményekből. A részvétel és hozzáférés helyett mindenki (beleértve a stigmatizált csoportok hangadóit is) valamiféle „biopolitikai pénzosztásra” váltotta át az aktív, cselekvő részvétel lehetőséghiányainak pótlását. Nem az vált politikává, hogy miképpen lehet a biológiai adottságaik, génjeik társadalmi-politikai transzformációi, szerepkényszerei révén hátrányt szenvedő romák, fogyatékosok vagy nők társadalmi aktivitását, részvételét elősegíteni – hanem legföljebb annyi, hogy mennyi pénzt lehet szociális támogatásként adni a biológiailag körülírt célcsoportok számára. (Nem túl sokat… de a lényegen a több sem változtatott volna, és megeshet, már csak emiatt sem túl sokat…)

Ennél, ha kell, még tovább is léphetünk: a mérvadó politika azt sem értette meg, hogy az „egyenlő lehetőség” politikájának csak akkor van értelme, ha általában van „lehetőség”, van „választási lehetőség” – és ennek az egyenlő hozzáférési követelménye az „egyenlő lehetőség”. Eretnek kérdés volna bármilyen közelmúltbeli vagy jelenkori politikai erőnek szegezni azt a kérdést: milyen szabadságai, lehetőségei, választási opciói volnának egy cigánytelepen élőnek, és mit is kellene értenünk a rájuk vonatkozó „esélyegyenlőség” fogalma alatt? Eretnek lenne feltenni azt a kérdést is, hogy miből gondolnák politikus nagyjaink azt, hogy a munkanélkülieknek akkor is dolgozniuk kell(lene), ha nincsen munka; és vajon mit tettek, mit szándékoznak tenni a munkalehetőségek, a munkaerő-piaci keresletek bővítése dolgában? Miből gondolták vagy gondolják azt, hogy az alacsony foglalkoztatásról a munkanélküliek tehetnek (hogy nem tudnak vagy nem akarnak dolgozni?), hogy a munkaerőpiac egy olyan ritka és kivételes piac, amit nem a keresletek és konjunkturális szívások mozgatnak – hanem a kínálat, pláne annak „silány” színvonala? (Innen nézvést már másodlagos kérdés az, hogy boldogulási lehetőségek, munkalehetőség híján a keresletek élénkítését célnak nem tekintve ki akarná inkább integrálni vagy inkább internálni a munkanélkülieket… Nem létező lehetőségekhez nemigen lehet egyenlő – esélyű? – hozzáférést biztosítani.)

Folytathatnánk a sort: maga az „esélyegyenlőség” fogalmilag értelmetlen kérdése sohasem vált értelmes társadalmi vagy politikai koncepcióvá. Így azután nincs túl sok csodálkoznivaló azon sem, ha ebből az értelmetlenségből nem következett a politikailag korrekt nyelvhasználatra vonatkozó, általánosan megélt és legitim követelmény sem.

Azt, hogy a kisebbségi, hátrányos helyzetű csoportokra használt kategóriák mennyire engednek meg autonóm, cselekvő szerepeket, avagy mennyire skatulyázzák be a függő helyzetű, passzív, pusztán mások jóindulatától jókat remélő szerepekbe – ezeket a kategóriaelemzéseket még a társadalomtudomány sem végezte el. Mondjuk, a magyar „fogyatékos” kategória jelentése szerint csaknem kizárja az életéről autonóm módon elvileg rendelkezni képes, de társadalmi részvételében akadályozott, korlátozott emberi lény jelentését (ami úgy különben a „person living with disabilities” jelentése angolul, pláne amerikaiul). Ehelyett a fogyatékos függő helyzetben tartandó, lehetőleg a többség szeme elől elrejtendő, nemzetközi összehasonlításban indokolatlanul általánosan, jogilag cselekvőképtelennek, gyámkodás alá helyezendőnek tekintett személy. Ha maga a kategória ezt jelenti a jogban, az intézmények gyakorlatában, a gondozó- és gyógypedagógiai szakma tananyagaiban, a hétköznapi életben – akkor majdnem tök mindegy, hogy a nyelv hogyan fejezi ki korrekten ezt a társadalmi státuszt: a nyelv már alig tud rontani a lehetőségektől, szabadságoktól, autonómiáktól megfosztott státuszon. A helyzet ennél még rosszabb: a fogyatékos emberek által önmaguk helyzetére használt fogalmak gyakorta önironikusan reflektálnak ezekre az infantilizáltan függő helyzetekre-státuszokra, ám az identitásukat szarkasztikusan (és pontosan…) jelző „fogyis”, „roki” kifejezések köznapi kategóriává való átemelése politikai korrektség helyett csak a társadalom álszent önleleplezése lenne.

Hasonló mondható el a cigány/roma kérdésről is. Ha a cigány is, meg a roma is külsődleges rasszjegyek alapján mások által történő besorolást kifejező kategória (tehát ha mindkettő a többségi társadalom által alkalmazott stigma, „rasszkategória”, és egyik sem az érintettek által önmagukra vonatkoztatott „identitáskategória”), akkor nincs komoly jelentősége annak, hogy melyiket használjuk, melyik tűnik fel nyelvileg inkább korrekten az inkorrekt státuszkijelölő kategorizációt elleplezőnek. Lehet, hogy a roma megszokottabb a nemzetközi politikai és projektnyelvben, és ekkor, anyagi érdekből az sem probléma, ha Magyarországon romaként csak az abszolút kisebbséget képező, lovári nyelvet beszélő oláhcigányok fejezik ki így identitásukat, míg a megnevezés a cigányok többségét képező romungró/muzsikus magyar anyanyelvű cigányok számára a saját identitásukat megerőszakoló, külsődleges hatalmi kényszer a roma használata. (Félreértés ne essék: nem tudom, hogy mi lenne a jó megoldás, de azt látom, hogy maga a kérdés sem érdekes: kell-e egyáltalán tisztelnünk a romák/cigányok saját elhatározásukból szabadon választott identitását – avagy hogy ki a cigány, azt mi gádzsók úgyis jobban tudjuk… –; és ha igen, akkor ezt miképpen lehet adekvát, korrekt nyelvhasználattal is kifejezésre juttatni?)

És végül, a magyar társadalom e külsődleges jegyek alapján nem kíván túl sok szabadságot hagyni a bármilyen kisebbségeknek arra, hogy önmaguk azonosságát és domináns tulajdonságait meghatározó autonómiával, saját maguk feletti szabadsággal és büszkeséggel vehessenek részt a gazdasági-társadalmi életben, vagy hogy ne látható biológiai adottságaik, élethelyzetük jelöljék ki a társadalmi megítélés alapjául szolgáló személyiségjegyeiket, így tehetségeiket, ambícióikat vagy képességeiket sem. (A szőke bölcsészlány „Pistának jó lesz”, a cigányokat szakmunkásnak integráljuk, a vak meg jó lesz gyógymasszőrnek, ha undorodik idegen testeket taperolni, ha nem…)

Ma Orbán és a Fidesz nagyon jól tudja, hogy mi a helye, milyennek kell lennie, és hogyan szorítsa be kijelölt pozícióiba a nőt, a cigányt, a fogyatékost – és ez a beszorítottság egyre kirekesztettebb, izoláltabb, az önrendelkezéstől és szabadságtól megfosztottabb helyet jelöl ki milliók számára. És ami ezzel szemben politikai alternatívaként megjelenik, az nem az egyenlő lehetőségek, a mindenki számára hozzáférhető szabad részvételek és az ilyen követelményeket kategorizáló politikai és nyelvi fogalmak világa.

Hanem az az ambíció, hogy van, aki még jobban tudja… és ehhez megvannak a maga kategóriái, fogalmi és nyelvi készletei is. A gazdasági-társadalmi részvételről, lehetőségekről, az azokhoz a kisebbségi csoportok által is egyenlő hozzáférésről, ezek korrekt kifejezéséről és nyelvéről nem sok szó esik a hazai közéletben. A politikailag korrekt nyelvhasználat normái Amerikából jönnek, és mesterségük címerei nem az itthon megbélyegzett kisebbségek társadalmi részvételén, másokkal való kommunikációján, önmaguk identitásként vállalt megjelölésén alapuló kategóriák; hanem olyan „szövegek”, amelyek létező társadalmi-politikai gyakorlatok mint gyökerek és beérett kategóriák híján nyugodtan minősíthetők giccsnek.

Ami nagy baj. Mert így tovább rombolják egy tisztességesebb, emberibb, egymás méltóságát jobban tiszteletben tartó világ lehetőségét.