Iszlámellenesség az „elsüllyedt hazában”

Társadalom  |  2016. január 4.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A Pegida mozgalom hétről hétre tízezres tömeget mozgósít Németország keleti részén. De miért ott szökkent szárba az idegenellenes propaganda, ahol a polgárok évtizedekig szorultak rá a Nyugat szolidaritására?

Az „Európai Hazafiak a Nyugat Iszlamizálódása Ellen” (Pegida) elnevezésű radikális szervezet bő egy éve minden hétfőn több ezres tömeget mozgósít a Drezdában és más német nagyvárosokban tartott demonstrációin. A szabadelvű politikai kultúrában szocializálódó nyugatnémet közvélemény láthatóan nem tud mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy egy rég elfelejtett retorika újra termékennyé vált egyes német területeken.

A Pegida a Charlie Hebdo-merénylet utáni csúcspontján 18-20 ezer embert volt képes kivinni Drezda utcáira, és a migráns krízis is kedvezett a mozgalom térhódításának. A novemberi párizsi merényletek hatására viszont nem nőtt a tüntetők létszáma: az alapítók várakozásai ellenére a létszámrobbanás elmaradt, és a megszokott, nagyjából tízezer fős tömeg vett részt a demonstrációkon. Az azonban figyelemre méltó, hogy egy szélsőjobboldali megmozdulás hétről hétre sokezer főt tud mozgósítani, annak ellenére, hogy a hangnem egyre vállalhatatlanabbá vált és a mozgalom körüli botrányok is elszaporodtak. Egy októberi drezdai tüntetés egyik szónoka, Akif Pirinçci például sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy már nem működnek a koncentrációs táborok. Októberben pedig több feljelentés született tüntetőkkel szemben, néhányan Merkel és Sigmar Gabriel feliratú akasztófákkal jelentek meg a tüntetésen, egy lipcsei tüntető pedig karlendítéssel köszöntette társait. A merénylet utáni beszédek egyre inkább az európai demokrácia ellen vívott háború kezdetéről, valamint a bevendorlás, az iszlám és a terror közvetlen összefüggéséről szóltak. Érdemes megjegyezni, hogy e jelenségek reflektálatlan összemosása Magyarországról nézve, ahol a kormány xenofób propagandával bombázza a közvéleményt, megszokott és elterjedt véleménynek tűnhet. Németországban azonban, ahol még az Orbán-szövetséges Keresztényszociális Unió (CSU) képviselői is ügyelnek arra, hogy ne mossák össze a migrációs krízist és a terrorizmust, e vélemény egyelőre szélsőségesnek minősül.

A Pegida-jelenség okait sokan a náci szervezetek szászországi térnyerésében vélik megtalálni, és arra hivatkoznak, hogy a nemzetiszocialista NPD képviselői jelenleg is helyet foglalnak a szászországi tartományi gyűlésben. Mások inkább az euroszkeptikus Alternative für Deutschland (AfD) térnyerésével állítják párhuzamba a Pegida sikerét. Újabb információk szerint azonban a Pegida önálló, pártszerű politikai fellépésre törekvő politikai szerveződés. Alapítói nem vállalnak szellemi közösséget a nemzetiszocialista szervezetekkel, de hálózatrendszerét felhasználják a szervezet építésekor. Az AfD-ben viszont voltak olyan törekvések, hogy a Pegidát saját utcai megmozdulásukká alakítsák. Ezek nem voltak sikeresek: a szászországi központban a Pegida hangadói népszerűbbek maradtak az AfD képviselőinél.

A Pegida azonban jellegzetesen kelet-német jelenség maradt, nyugati fiókszervezetei nem tudták jelentősen növelni bázisukat. Ebből a szempontból viszont az a kérdés érdekes, miért éppen Keleten, és éppen Szászországban ilyen népszerű ez a formáció? Általánosabban: miért abban az országrészben népszerű az iszlámellenes mozgalom, ahol lényegesen kevesebb menekültet kell befogadni? Az egyre inkább bezárkózó posztszocialista országok nézőpontjából pedig az a kérdés az érdekes, miért éppen ott szökkent szárba az idegenellenes propaganda, ahol a polgárok évtizedekig szorultak rá a nyugatiak befogadására és szolidaritására?

Megbomló szolidaritás

Egy, a Der Freitag-ban körvonalazódó válasz az idegenellenesség és az egykori NDK felbomló szolidaritási hálójára hívja fel a figyelmet. A berlini fal lebomlása után Nyugaton az a naiv álláspont uralkodott, hogy a keletiek lemaradása a piacgazdaság viszonyaihoz történő alkalmazkodásban fog megmutatkozni, de a szolidaritás megteremtésében a keleti országrész előnyöket is mutathat az egykori NSZK-hoz képest. Egyrészt azt lehetett gondolni, hogy a működésképtelen tervgazdaság körülményei között legalább a társadalmi egyenlőségre vonatkozó elvárások erősödtek, másrészt, hogy a rendszer alapját képező antifasiszta propaganda csökkentette az egykori keletnémet polgárok szélsőjobboldali gondolkodásra való fogékonyságát. A valóság ma ennek ellenkezőjét mutatja. Németországban 2014-ben 40%-kal nőtt az idegenellenes atrocitások száma, ezeknek majdnem felét a jóval kisebb területű egykori NDK területén követték el – annak ellenére, hogy a lakosságnak csak kis részét alkotják egykori bevándorlók és családtagjaik. A legújabb információk alapján 2015-ben Németországban az előző évhez képest is négyszeresére növekedett a menekültszállások elleni szélsőjobboldali támadások száma (idén 733 ilyen esetet jegyeztek fel), és a szászországi települések élen járnak az atrocitásokban.

A szociális szempontokat szem előtt tartó magyarázat szerint az egykori keletnémet intézményrendszer megszűnése több szempontból is érzékenyen érintette a polgárokat. Egyrészt a szegénység, a társadalmi depriváció sokkal nagyobb mértékben sújtja a keleti lakosokat, mint az egykori NSZK-ban élőket. Az életviszonyok romlására utal, hogy 1990 óta egymillió ember hagyta ott egykori lakhelyét és költözött az ország nyugati részébe, sok a kiürült lakótelep és az idősek által lakott település. Mivel az egykori kommunista hatalom útját állta a különböző értékdimenziók mentén létrejövő civil társadalmi csoportok kialakulásának, Kelet-Németországban a társas kapcsolatok megteremtésének szinte kizárólagos helyszíne is a munkahely volt. Az egykori munkahelyek, iskolák, boltok, orvosi rendelők bezárása ezért nagyban hozzájárult az amúgy is bizonytalan kapcsolati háló felbomlásához. E folyamatokkal párhuzamosan a keleti országrész fokozatosan átrétegződött és a fontos hivatalok, egyetemek, egészségügyi intézmények élére a nyugati elit tagjai kerültek. E narratíva szerint a kapcsolati háló felbomlása, az új elit megjelenése együttesen hozhatta létre a keleti polgárok nagy tömegeiben az idegenség, a legyőzöttség érzésének alaptapasztalatát, és azt az érzést, hogy évtizedekre elvesztették a kontrollt az életük felett. Ebben a környezetben találhatott termékeny talajra az az eszme, hogy vissza kell szerezni az uralmat az egykori „Vaterland” felett az idegen erőkkel: a „népellenséggé” vált elittel, vagy a beözönlő idegenekkel szemben.

E vázlatosan bemutatott diagnózist alapul véve érdemes felismerni, hogy a migráns-krízis nem pusztán a menekültekkel szembeni szolidaritás problémáira világít rá, hanem egyes európai államok polgárainak egymással szembeni szolidaritáshiányára is. Úgy tűnik, hogy a szolidaritást erősítő társadalompolitika nem spórolható meg: az agresszió nem tűnne el a migránsok Európából történő kiszorításával, ez csak a hiányzó szolidaritás legékesebb példája lenne. De nem tűnne el pusztán az integrációjukhoz szükséges mechanizmusok kidolgozásával sem. Ettől persze néhány nacionalista kormányfő és az európai elit tehetetlensége miatt fényévekre vagyunk.

Az elsüllyedt haza

Újabb adatok azonban arra is rámutatnak, hogy a Pegida nem értelmezhető sem perifériára szorult társadalmi csoportok elégedetlenségi mozgalmaként, sem egyszerűen idegenellenes mozgalomként. A mozgalom gerincét leginkább polgárok, vállalkozók és értelmiségiek adják, és a tagoknak csak nagyjából egyharmada iszlamofób vagy idegenellenes. Az elemzők egy része ezért úgy véli, hogy a Pegida sikerét nem a növekvő menekültellenesség, inkább a rendszerellenes hangok népszerűvé válása magyarázza.

Egy, a Die Zeit-ban megjelenő elemzés szerint a jelenség megfelelő kontextusba helyezéséhez 1945-ig kell visszamennünk. A vesztes háború után a német polgárokat és az értelmiséget az a kérdés foglalkoztatta, hogyan teremthető meg a szabad polgárokat egyesítő társadalom kohéziója azután, hogy a nemzeti eszme lejáratódott. Hogyan tudnak a német polgárok felelősséget vállalni a nevükben elkövetett tettekért, anélkül, hogy fenntartanák a folyamatosságot a „német sorsközösséggel”? Emigráns alkotmányjogászok egy csoportja 1945-46-ban deklarálta a német államnemzetből való „kilépését”. Azt képviselték, hogy a szétvert Németország polgárainak be kéne jelenteniük az új politikai nemzet megalakulását, amely nem vállal folyamatosságot az egykori német államnemzettel, egyúttal nem tartja jogosultnak a büntetések, jóvátételek megfizetését. A közjogi szinten végül teret nyert rivális álláspont szerint viszont a német államnemzet jogfolytonos: a történelem során többször korrumpálódott, és a náci érában elveszítette cselekvőképességét, de tagjai felelősséget vállalnak a nevükben elkövetett bűnökért.

A történeti folytonosság elismerése azonban egy identitás-probléma felmerülésével járt együtt: lehetséges-e még pozitív módon megélhető nemzeti büszkeség a súlyos morális összeomlás és az ország kettészakítása után? Az értelmiségi diskurzusokban egyre inkább az az álláspont körvonalazódott, hogy az NSZK polgárai akkor nyerhetik vissza állampolgári méltóságukat, ha a büszkeség tárgyát nem a közös származás értelmében vett nemzet, hanem a polgári erények és a jövőre irányuló polgári kezdeményezések képezik. E széles körben elterjedt önértelmezési kísérlet azután kiegészült azzal a gyakorlattal, amely a nyugatnémet államnak bizonyos korlátokat állítva, egyes jogosultságait államfeletti szerveződéseknek engedte át. Az NSZK az uralkodó elképzelés szerint az egyesült Európa-projekt motorjává válva győzheti le a morális vereség és a kettészakítottság okozta traumáit. A berlini fal leomlása e perspektívából nézve két ellentétes üzenetet hordozott. Az újraegyesítés egyrészt az önmagának törvényeket alkotó állampolgári közösség, azaz a demokrácia és a jogállam helyreállításaként volt felfogható. Az egységes német állam létrejötte, az Odera-Neisse határ nemzetközi elismerése azonban a mitikus nemzeti sorsközösségben való hit továbbéléséhez is hozzájárult.

A Pegida gyűléseken felhangzó jelszavak, az elit leárulózása, az USA-ellenes retorika, az idegen érdekeket szolgáló „Lügenpresse”, és a német „Willkommenskultur” szidalmazása arra utal, hogy a mozgalom kötőerejét nem csak az iszlám- vagy menekültellenesség képezi. Inkább arról lehet szó, hogy a német lakosság egy kis része az újonnan jelentkező félelmekre, új típusú konfliktusokra a háború utáni nyugatnémet konszenzus, az állampolgári nemzetfelfogás látványos felrúgásával válaszolt. Egy olyan politikai pozíciót foglalt el, amely visszájára fordítja a háború után elterjedt „német önértelmezést”. A mozgalom híveinek szemében a nemzet egyének feletti entitásként jelenik meg, amelynek minden korlátozása, (például az államszuverenitás részleges feladása szupranacionális szervezetek javára, vagy a migránsok befogadása) kizárólag idegen erők aknamunkájának eredményeként magyarázható. E perspektívából a Pegida drezdai központjának óriási jelentősége van. A város történeti központja a Zwingerrel és a Semperoperrel nem csak a média figyelmét magára irányító lenyűgöző helyszín, de szimbolikus üzenetet is hordoz. Az 1945 februárjában értelmetlen, barbár bombázásban szinte teljesen lerombolt Drezda az elpusztult egykori haza jelképe, így már a Pegida létrejötte előtt vonzó helyszín volt a látványos emlékmenetek megszervezéséhez.

Kelet-német jelenség?

Egyes kutatásokból azonban az is leszűrhető, hogy a Pegida-jelenség egyes aspektusaiban túlmutat Szászországon és Kelet-Németországon. Egy drezdai politológus, Hans Vorländer a Pegida sikerét nem közvetlenül a totalitárius eszmék, inkább a demokrácia vulgáris felfogásának térhódításával magyarázza. E diagnózis szerint egyes poszt-szocialista területeken az átmenet során már meghonosodtak olyan elvárások, mint az utcai politizálás, a szólásszabadság vagy a többségi döntéshozatal igénye. Ezek az elvárások azonban nem kapcsolódnak össze az érdekvédelmi szervezetek szerepének reális felismerésével, és a vélemények pluralitásának, egymás kölcsönös elismerésének igényével. Ezek nélkül a politika egy autoriter felfogása vált uralkodóvá, amelyben az „elérhetetlen” hatalom és a nép közé semmilyen közvetítő mechanizmus nem lép. A hatalom feladata e felfogás szerint az állítólag jól kitapintható „népakarat” kiszolgálása, akkor is, ha az mások méltóságának súlyos megsértésével jár együtt. E leegyszerűsített logikán belül az „utca hangjának” ellentmondó politikai döntések lényegében árulásként értelmezhetők és idegen erők betolakodásával magyarázhatók.

Vorländer diagnózisából következni látszik, hogy ez a vulgáris politika-kép nem csak Kelet-Németországban lehet táptalaja az idegenellenes demagógok térnyerésének. Napjaink lesújtó hazai politikai eseményei például arra is utalhatnak, hogy e felfogás politikailag instabil társadalmakban a kormányzati politika alapvető legitimációs forrásává válhatott. Egyelőre persze minden arra mutat, hogy a Pegida mozgalomnak megvannak a maga korlátai. Valószínű, hogy a mozgalom a speciális kelet-német gyökereivel nem fog egy új jobboldali, Merkelt elsöprő fordulat motorjává válni. Attól sem tarthatunk, hogy a maga sajátos német szimbolikájával nemzetközi tényezővé válik. Társadalmi beágyazottságának tanulmányozása azonban felhívhatja a figyelmet a poszt-szocialista társadalmak demokratikus átalakulásának patologikus vonásaira.