Lehetséges-e nemzetek feletti demokrácia?

Társadalom  |  2013. április 12.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Az európai uniós válságkezelés problémái felvetik azt a kérdést, lehetséges-e olyan, nemzeteken átnyúló politikai döntéshozatal, amely összhangba hozható a politikai autonómiáját követő polgár eszményével. A kérdés megválaszolásához segítséget nyújthatnak Jürgen Habermas újabb előadásai és írásai – amelyeket érdemes kritikusan követnünk.

A közismert kantiánus gondolat szerint csak akkor válunk autonóm személyekké, ha olyan törvények és szabályok szerint cselekszünk, amelyeket saját magunk számára ésszerű normák szerint alkottunk meg. Ezt az eszményt továbbgondolva azt mondhatjuk, hogy demokratikus önrendelkezés csak akkor lehetséges, ha a ránk kényszerítően ható törvényeket nemcsak betartatja velünk valamilyen hatóság, hanem valamilyen ésszerű és nyilvánosan ellenőrizhető eljárásban legalább közvetve részt veszünk a megalkotásukban. A modern társadalmakban persze nehezen képzelhető el egy olyan, szigorú értelemben deliberatív döntéshozatal, amelyben minden egyes érintett személyesen, optimális tájékozottsági szinten, legjobb érveinek felsorakoztatásával vesz részt. Intuíciónk mégis azt súgja, hogy sérül a demokratikus önrendelkezés, ha az érintettek a delegáltakat nem átlátható és nem helyeselhető szabályok szerint választják; vagy ha a nyilvánosság nem befolyásolhatja a döntéshozatalt.

Az elmúlt évtizedekben világossá vált, hogy a kortárs politikai társadalmaknak olyan problémákkal kell szembenézniük, amelyek nemzetállami szinten nem orvosolhatók. Az Európai Uniót is a globális szintű kihívásokkal való megbirkózás igénye hívta életre: többek között az, hogy a rivalizáló kis nemzetgazdaságok a globális gazdasági versenyben elveszítették versenyképességüket. Elméleti szempontból ezért felmerül a kérdés, hogyan tudunk megfelelni a leírt erős demokratikus elvárásoknak egy olyan helyzetben, amelyben a demokrácia letéteményeseként még mindig a nemzeti parlamenteket és nyilvánosságot tartjuk számon, de világos, hogy a globális problémák megoldásához államok felett megszülető döntésekre is szükség van. Lehetséges-e olyan összeurópai demokrácia, amely magasabb szinten orvosolja a globális problémákat?

Habermas a 2012-es német jogásznapon tartott előadásában e kérdést vizsgálva egy Rousseau-t idéző érvvel szállt szembe. Az érv szerint a kisebb politikai társadalmakban minden körülmények között nagyobb lehetőség van az önmaga életfeltételeit befolyásolni képes polgárság önszerveződésére, mint egy nemzetek feletti konstellációban. Mivel a felvázolt demokráciafogalom értelmében a demokrácia térhódítása az ésszerű önkormányzás lehetőségének növekedésén mérhető, a kis nemzetállamokat potenciálisan demokratikusabbnak kell neveznünk, mint a nemzetek feletti szerveződéseket.

Habermas is valószínűnek tartja, hogy a polgárok az egyes jogállamok szintjén ma még jobban mobilizálhatók egyes politikai döntések meghozatalára vagy megvitatására. Úgy gondolja azonban: az európai válságkezelés hol befektetői érdekeket követ, hol szükségállapotokat idéz; ez pedig éppen arra mutat rá, hogy az egyes államok szintjén látszólag jól működő demokráciák már nem képesek a decentralizált piaci rendszerek ellensúlyozására. (Habermas a demokratikusan megválasztott olasz és görög kormányfő piaci szereplőkkel való leváltásának kikényszerítését tartja szem előtt.) Hiába beszélhetünk tehát állami szinten aktív demokratikus politizálásról, a polgárok elveszíthetik autonómiájukat, ha pusztán olyan politikai közösségekben egyesülnek, amelyben nem képesek „közös sorsuk” befolyásolására. Habermas ezért azt mondja, hogy a nagy kiterjedésű, de polgáraikat aktivizálni képes politikai rendszerek demokratikusabbak, hiszen nagyobb kapacitásokat képesek mozgósítani az életfeltételeket befolyásoló globális problémák megoldása érdekében.

A Habermas e nézőpontjából megfogalmazható kritika kétélű. Az integrációt veszélyeztető „szabadságharcos” retorika e demokráciafelfogás értelmében éppúgy gátolja az európai szintű, cselekvőképes polgárság kialakulását, mint a technikai megoldásokat abszolutizáló, az európai demokráciadeficit felett szemet hunyó technokrata attitűd.

Hogy egy nemzetek feletti demokratikus társadalom legalább elméleti lehetőségként felmerüljön, Habermas Esszé Európa alkotmányáról című írásában azt a kérdést igyekszik megválaszolni, hogy az európai integráció nem sérti-e a népek önrendelkezését. Habermas szerint az euroszkeptikusok e kérdése mögött egy tévedés rejlik, amelynek okát a nemzetállami és a köztársasági eszmény történeti összefonódásában látja. A nemzetállami integrációnak és a nacionalizmusnak döntő (bár ellentmondásos) szerepe volt a különböző etnikai és kulturális háttérrel rendelkező egyének egyesítésében, a demokratikus köztársaságok kialakulásában. Ez a tartós összefonódás azonban elfedte a két eszmény lényeges ellentmondásait. A nacionalizmus az önrendelkezést a nemzet szabadságaként, az állam kifelé megnyilvánuló cselekvési szabadságaként ragadja meg. E szerint az elképzelés szerint a nemzet szabadságát egy olyan nemzetközi arénában kell kivívni, amelyben önkény által vezérelt államnépek állnak szemben egymással. Történeti példák azonban azt mutatják, hogy a nemzeti szabadságra való törekvés ellentétbe kerülhet az egyenlő jogokkal rendelkező polgárok törvényes önrendelkezésével és azzal a törekvésükkel, hogy mindenfajta önkénynek korlátokat állítsanak. Erről van szó például akkor, amikor a politikai elit harci retorikával, külső fenyegetésre hivatkozva korlátozza a demokratikus intézmények szerepét. E logika szerint nem a törvényes önrendelkezés, pusztán az állami önkény szenved csorbát az egyenlő jogokkal rendelkező polgárok államhatárokon túlnyúló egyesülésekor. A polgárok közössége ellenben új szinten nyerheti vissza politikai cselekvőképességét.

Tévedünk azonban, ha Habermasban a kételyek nélküli kozmopolitát látjuk, világos például, hogy egy európai szuperállam megteremtését nem tartja kívánatosnak. Úgy gondolja, hogy a nemzetállami szintű demokratikus folyamatban való részvételnek döntő szerepe van a politikai kultúra elsajátításában. Fontosnak tartja azt is, hogy a közös megemlékezések, a nemzet történetéről szóló viták olyan önértelmezés kialakítását segítik, amely nélkül nem válhatunk értékek mentén cselekvő, közjóorientált polgárokká. Mivel tehát a ma létező jogállamokat a demokrácia maradandó vívmányaiként kell megőriznünk, felvethető a kérdés: biztos, hogy a jövő Európáját autonóm európai polgárok önszerveződéseként kell felfognunk? Nem pusztán az egyes nemzetállamok közötti szövetség legitimálja az uniót?

A jelenlegi uniót megalkotó szerződésekben egyszerre esik szó államok és polgárok integrációjáról. Habermas ezért úgy gondolja, hogy kézenfekvő az európai népeket és polgárokat is alkotmányozó szubjektumoknak tekintenünk, egyfajta szuverenitásmegosztás értelmében. A döntéshozatal tehát akkor lesz igazán demokratikus, ha kiegyensúlyozottan jutnak érvényre az európai államnépek és az európai polgárok delegáltjainak álláspontjai. A döntések teljes legitimációja azt is megköveteli, hogy a döntéshozatali mechanizmus egyszerre legyen kitéve a helyi nyilvánosságok és a ma még csak megszületőben lévő európai szintű civil társadalom kontrolljának. Mivel uniós polgárokként és egy-egy államnép tagjaként kettős minőségben vagyunk döntéshozók, a politikai döntéseket és irányvonalakat mi magunk is két oldalról vizsgálhatjuk felül: az általános poltikai elvek és általánosított nemzeti érdekek mentén. A szuverenitásmegosztásból az is következik, hogy az EU intézményei mindig felülbírálhatók a jól működő jogállamok perspektívájából, de a tagállami szintű demokratikus intézményrendszerek sem teljesíthetnek gyengébben az átlagos európai polgár által elvártnál.

Habermas sok szempontból meggyőzően érvel egy nemzetek feletti, európai méretű demokratikus politika elméleti lehetősége mellett. Nem válaszolja meg azonban maradéktalanul a nemzetek feletti demokrácia kulturális feltételeinek meglétére vonatkozó kérdést. Láthattuk, hogy az Európa-esszében fontos szerephez jut a saját érdekeit belátni képes, saját törvényeit követő, provincializmuson felülemelkedő európai polgár. Láthattuk azonban azt is, hogy Habermas deliberatív eszményébe beépült a republikánus demokráciafelfogás néhány eleme: a polgárok például közös politikai tevékenység során válnak egymással ésszerű vitát folytató demokratává, és leginkább közösségük önértelmezésének fényében, politikai kultúrájuk kontextusában tudják értékelni az absztrakt jogelveket. Ebből a szempontból nyitva marad a legfőbb kérdés: képesek vagyunk-e a nemzetállamokon túlmutató, az európai polgárokat mozgósító közös európai politikai kultúra megteremtésére? Vagy az unió egyszerűen a közös ügyeink technikai menedzselésének színtere marad?