Magyar agora

Társadalom  |  2011. június 9.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A cigány–magyar különbségtételnek jelentős szerepe van a magyar falu viszonyainak alakításában. A Gyöngyöspata név jelképezi, hogy ez hová vezethet. Egy borsodi település sorsa viszont más tanulságokra is rávilágít.

Gyöngyöspatára tekintve úgy tűnik, mintha a közélet leköltözött volna a magyar faluba. Főterén a helyi figurák között ott áll Pintér Sándor belügyminiszter, Eleni Tsakopoulos Kounalakis amerikai nagykövet, Githu Muigai ENSZ-megbízott és más közéleti szereplők. Tájékozódnak, egyeztetnek, felmérik a helyzetet. Mi minden sűrűsödött össze éppen ebben a Heves megyei faluban? És vajon melyik település lesz a következő? Miről szólnak e falvak „etnikai” feszültségei?

Az úgynevezett hátrányos helyzetű régiók állandó jelzőjüket legalább a rendszerváltás óta viselik. Szétvert téeszek, a mezőgazdasági termelés kilátástalansága, a környező városok bezárt gyárai, demográfiai változások – mind-mind erőteljes problémát okoznak a falu mint élettér szerveződésében.

Valójában persze nem létezik olyan, otthonnak megélt élettér, amelyet a globalizálódó világban, a jelentős információáradatban ne érne folyamatos kihívás, ne nehezedne rá az örök újrateremtés kényszere. Vagyis az „otthon” elvesztette a magától értetődőség kényelmét. Nyilvánvalóan mindez sokkal problematikusabb folyamat, ha egy életteret olyan strukturális sokk ér, mint a mi rendszerváltásunk. A kérdés az, hogy kialakulnak-e stratégiák, technikák, amelyekkel például egy falu lakosai megfelelő válaszokat tudnak adni az életterüket ért kihívásokra.

2000-ben, amikor fővárosi egyetemistaként először látogattam el egy Borsod megye határán fekvő faluba, úgy látszott, a válasz: igen. Mai perspektívából nézve az ezredforduló évei ha nem is „boldog”, de mindenképpen békeidőknek tűnnek. A béke itt nem valamiféle ideális állapotot jelent, hanem csupán mindenki számára kiszámítható, ismerős társadalmi viszonyokat, amelyekről elhihető, hogy a jövőbeli boldogulás irányába is vihetnek. Ma ennek a falunak a lakói maguk is hajlamosak azokat az időket egy kívánt, visszahozandó állapotként jellemezni, hiszen akkor még „normálisan” működött a helyi iskola, és „cigány és magyar békében élt együtt”. Azonban érdemes figyelmeztetni őket arra, hogy a jelenlegi feszültségek bizonyára nem a semmiből keletkeztek, a nyomok többek között éppen az akkori „békeidők” „rendezett” viszonyaihoz vezetnek.

A magyar falu problémái és feszültségei – ahogy a hírekben is láthatjuk – a „cigánykérdésen” keresztül fogalmazódnak meg. Ez a helyzet ezen a borsodi településen is. A „cigány” és vele párban a „magyar”, pontosabban a cigány–magyar különbségtétel mindig is jelentős helyet kapott a falu viszonyainak elrendezésében, úgy is mondhatnánk, kimondottan a „rendfenntartás” szerepét látta el.

Korábban nem kellett sokáig keresnünk a „cigányt”, hamar megtaláltuk a hierarchizált viszonyok alsó régióiban, a falu széli szegényes cigánytelepeken, az iskola kisegítő osztályaiban, az alacsony presztízsű munkák elvégzői között. Ha valakiről kiderült, hogy „cigány”, többé nem volt kérdés, hogy hol lakik, melyik iskolába jár, milyen munkát végez. Ez a különbségtétel azonban nem pusztán a pozíciókat jelölte ki, hanem a viszonyokat is szabályozta, szinte nem léteztek „vegyes” házasságok, de még a „vegyes” barátságok is igen ritkák és időlegesek voltak. Mindez nem jelentette azt, hogy ez a cigány–magyar különbségtétel áthatolhatatlan határokkal akadályozta volna meg az érintkezést a „két fél” között, éppen ellenkezőleg, kijelölte azoknak módját és kereteit, így a „felek” biztonsággal mozoghattak benne, ki-ki ismerve a maga mozgástereit.

Tulajdonképpen ezt a biztonságot nevezzük „békének”, még akkor is, ha nyilvánvalóan egyenlőtlen viszonyokat reprodukált újra. A magyarnak van földje, ahová dolgozni hívhat, hatalmában áll kiválasztani azt a cigányt, aki szerinte „dolgos”. A magyar ül a hivatalban az íróasztal mögött, az iskolában a katedránál, ő a főnök a városi munkahelyen, a hitelező a boltban, a pap a templomban, és ő lakja a falut, terebélyes háza és díszes kerítése mutatja hatalmát. A magyarnak mindig van, javainak sokasága beláthatatlan, hiszen beláthatatlan az a társadalmi távolság, ahonnan a „cigány” szemléli őt.

Ez a cigány tekintet mindig azt fürkészte, vajon mi tetszik a „magyarnak”, és mi nem, mintha egyes-egyedül ő lenne felruházva azzal a hatalommal, hogy eldöntse, mit hogyan kell csinálni, ő képviseli a „normát”, ő tudja, mi a szép, és mi a helyénvaló. Ha egy cigánynak a „magyar asszony” azt mondta, szépen járatja a gyerekét, vagy tiszta a háza, ezt a dicséretet az illető akár évekig ismételgette, mint megfellebbezhetetlen bizonyítékát anyai és háziasszonyi erényeinek.

A „magyar” tehát mindenhol ott van, nem pusztán mint többség a faluban, hanem mint ítélkező tekintet a cigánytelepen, sőt a fejekben, mint aki folyamatos önfegyelmezésre, öncenzúrára késztet. (Hasonló helyzetet találhatunk, mint amelyet Du Bois afroamerikai értelmiségi majd száz évvel ezelőtt fogalmazott meg a fekete kisebbséggel kapcsolatban: feketének lenni az örök szétszakadás állapota, hiszen a feketék magukba építik a fehér többség ítéleteit, a bennük lakó „fehér” folyamatosan ítél és legyőzésre vár. A „magyar” hasonlóképpen egyfajta mindenható szerepében van ezekben a közegekben.)

Ha szemügyre vesszük a másik „felet”, égbekiáltó különbséget látunk. Amikor a „magyarok” falujukról, mint bármilyen értelemben vett közösről, „mi”-ről beszélnek, akkor a cigány automatikusan kimarad. Ha az összefogás hiányáról, a közösségi élet szűküléséről panaszkodnak, vagy éppen közös ügyeik fellendítésén tanakodnak, fel sem merül, hogy ebbe az össztársadalmi „mi”-be a cigány is beletartozna. A cigány legfeljebb mint zavaró tényező kerül szóba, aki jelenlétével rontja a falusi turizmus esélyeit, vagy viselkedésével, szokásaival zavarja a hétköznapokat. Tehát míg az egyik a mindenhatóság hatalmával van felruházva, addig a másiknak a létezése is megkérdőjelezhető.

E sajátos libikóka azonban az elmúlt években megborult. A „cigány” egyre gyakrabban bukkant fel abban a nyilvánosságban, amely éppen az ő kizárásával hozta létre magát.

Az iskola, amely a falu egyik legfontosabb szimbolikus tere volt, és amely a falu hierarchikus társadalmi viszonyait hivatott generációról generációra újratermelni, a 2000-es évek végére fokozatosan „elcigányosodott”. A magyar szülők a szomszédos nagyváros iskolájába vitték gyermekeiket. Bár a cigány tanulók arányának növekedése inkább eredménye, mintsem oka a fenti folyamatnak, mégis maga az iskola „cigánnyá” válása egy permanens botrány abban a térben, ahol addig a cigány a társadalmi lét perifériáján kapott helyet. Ilyen értelemben a falunak nem csupán az az intézménye rendült meg, ahol a biztonságot adó „rendezett” viszonyok reprodukálódhattak, hanem ezzel párhuzamosan ez a rend a feje tetejére is állt.

Az elmúlt pár évben zajló telepfelszámolási program hasonló dinamikában játszódott le. Miután az önkormányzat nem tartotta feladatának a telepen élő cigányok ügyének rendezését, a helyi cigányegyesület pályázott a telepek megszüntetésére, amely a családok faluba való beköltöztetését jelentette. A faluban lakó „magyarok” egyrészt az addigi „normák” sérülését láthatták ebben, másrészt a program felszínre hozta és újrafogalmazta a falu mint otthon és közös tér problematizáltságát.

Ez a falu talán többi Borsod megyei társához képest szerencsésnek mondható, a közelében két nagyváros fekszik, amely többé-kevésbé felszívja a helyi munkaerőt, és oktatási lehetőségeket kínál. Ám több okból is az utóbbi években a városok munkaerőpiaca kevésbé fogékony a falusi cigány munkaerőre, hasonlóképpen az oktatási intézményekből is hamar lemorzsolódnak a falvakból érkezett roma tanulók. A faluhoz és a városokhoz való viszony mentén a cigány–magyar különbségtétel tovább erősödik, hiszen míg egy helyi magyart családján kívül életének majd minden aspektusa a városhoz köt, addig egy helyi cigány sokkal inkább be van zárva falujába. A helyi magyarok igen korlátozott mértékben használják a falu tereit, tulajdonképpen egyfajta alvó városként szolgál számukra a település, ugyanakkor rendkívül fontos szimbolikus jelentéssel ruházzák fel. A cigányok ezzel szemben használják, belakják a falu tereit, a gyerekek az utcákon kószálnak, a fiatalok a téren bandáznak, a felnőtteket is legtöbb dolguk a faluhoz köti.

A fentiekkel nem pusztán az a probléma, hogy felhalmozott tapasztalatok különbsége már-már végletekig élezi a cigány–magyar különbséget, hanem az is, hogy alapvető ellentmondástól feszített helyzetet állandósít: a szimbolikus térben oly irreleváns cigány jelenléte egyre hangsúlyosabb a valóságban, egyre gyakrabban jön szembe az utcán, míg a falu többségének „mi”-jében nincs benne.

A telepfelszámolás egyrészt a fenti ellentmondásos helyzet kialakulásához járult hozzá, másrészt a cigánykérdéssel elbeszélhetővé vált a falu mint közös színtér problematizáltsága.

Az iskola helyzetéhez és a tér felosztásához hasonló változások álltak be a munka világában is. A 2000-es évek közepe felé megjelentek a cigány vállalkozók vagy a pénzkereset olyan formái, amelyek által megkerülhetővé váltak a falu hierarchikus viszonyai, ahol addig a cigány egyértelműen az alárendelt szerepében kapott helyet. Mindezzel a cigány kikerült az „ellenőrzés” alól. Úgy tűnhet, hogy a falu viszonyai többé nem képesek biztosítani a rend érzetét.

A fentiek következtében az a paradox helyzet állt elő, hogy éppen a „mi”-ből kirekesztett cigány kerül a „közös” kérdések középpontjába, a cigánykérdés lesz az, ami lehetőséget ad a falut érintő problémák elbeszélésére. E fenti összezavarodott viszonyok között nem csupán Pintér Sándor belügyminiszter, Eleni Tsakopoulos Kounalakis amerikai nagykövet, Githu Muigai ENSZ-megbízott tájékozódna, egyeztetne, és keresné a kapaszkodókat, maga a falu lakosai is szakadatlanul ezt teszik. De szerencsére senkinek sem jutott eszébe kívülről „segítséget” hívni, hogy valaki végre tegyen rendet.