Miért van szükség egyetemi autonómiára?

Társadalom  |  2013. február 1.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A képzés megkezdése előtti feltételezett társadalmi elvárások és a képzés befejezésekor megtapasztalt valós társadalmi igények közötti rések áthidalására a legnagyobb esély akkor kínálkozik, ha az egyetem autonóm módon szerveződik.

Az egyetemmel szemben megfogalmazható elvárás az, hogy olyan hallgatókat bocsásson ki, akik a munkaerőpiacon hasznosítani képesek tudásukat. A képzés minőségének fokmérője végső soron a társadalom visszajelzése. Különösen fontos ez akkor, ha az egyetemi képzést legalább részben közösségi forrásból finanszírozzák. A társadalmi visszajelzés nyers, de fontos formája a munkaerőpiac üzenete. A piac értékrendje azonban különbözik az egyetemétől: a piaci viselkedés hajtóereje ugyanis a nyereségszerzés, az egyetem pedig az elismert tudás maximalizálására törekszik. Ebből a különbségből következik az, hogy az egyetemi képzés értékelése, szervezése és finanszírozása nem tehető ki közvetlenül a piaci megítélésnek. A piaci értékelés alternatívája az egyetemi képzés bürokratikus értékelése lehet. A kormányzat hatalmi koncentrációs törekvései és a költségvetési hatékonysági szempontok azonban ismét csak nem esnek egybe az egyetem alapvető hivatásával és belső értékrendjével.

Amikor a hallgató dönt arról, hogy melyik szakon kezdi meg tanulmányait, még a piac és az állami adminisztráció sem tudja, mire lesz a társadalomnak szüksége 5-8 év múlva, amikor a hallgató képzése befejeződik. A mai felgyorsult és globalizálódó világban a szakmák legalább felét nem lehet mintegy tíz évre előre látni. Hogyan lehet hát felkészülni a feltételezett változásokra? A piac és a központi államigazgatás egyaránt rendszeridegen szempontokat (üzleti hasznosság, hierarchikus illeszthetőség az államigazgatásba) kényszerít az egyetemek világára. A képzés megkezdése előtti feltételezett társadalmi elvárások és a képzés befejezésekor megtapasztalt valós társadalmi igények közötti rések áthidalására a legnagyobb esély akkor kínálkozik, ha az egyetem autonóm módon szerveződik, valamint maga dolgozza ki és alkalmazza a képzés értékelésének módszereit.

Az egyetemi képzés társadalmi értékelése már csak azért sem lehet közvetlen sem piaci, sem pedig bürokratikus koordináció révén, mert amit kibocsát, az nem egyszerűen az egyetemi oklevél, amelyet a maga módján a piac és az állam is értelmezni és értékelni tud, hanem a mögötte levő szuverén tudás, amely viszont az öntudatos állampolgári cselekvés előfeltétele. E tudás az autonóm egyetem mikroközegében keletkezik, és az arra való reflektálás nélkül nem is értékelhető érdemben és átfogóan. Milyen lehet akkor az állami irányítás megfelelő formája a felsőoktatásban?

Az állami irányítás első eleme az egyetemi szakmai és gazdasági vezetés felállítása. A rektor és a gazdasági főigazgató megbízásáról jelenleg a fenntartó dönt, ami az egyetemi autonómia alapvető akadálya. A másik fontos kérdés, hogyan biztosítható a fenntartó szakmai és gazdasági vezetésének demokratikus ellenőrzése. A jelenlegi jogrendben ennek keretét a Felsőoktatási Érdekegyeztető Tanács mint ernyőszervezet biztosítja, amelyet alulról tölthet fel bármely mozgalom, amelynek képviselői a választásokon mandátumhoz jutnak. Az olyan szervezetek, mint az OHA és HaHa létrejötte kapcsán fölvetődik a kérdés, hogyan érvényesíthetik befolyásukat az egyetemen. A jelenlegi jogrend adta lehetőségekből kiindulva feladatként az érdekérvényesítés határozható meg: ekkor szerveződhetnek akár alternatív szakszervezetek is, de ezek az új képződmények valójában nem a munkáltatói jogok gyakorlójával, hanem a felsőoktatási kormányzattal szemben kívánják meghatározni magukat, tevékenységük elsősorban a kormányzat felsőoktatás-politikájának bírálatára koncentrálódik. A kormány felsőoktatási politikáját illetően az egyetemi bázisdemokrácia új szerveződései többnyire közös platformon vannak a szakszervezetekkel, az egyetemek szakmai vezetésével és a Magyar Rektori Konferenciával is. Ugyancsak kezdeményezni lehet a fennálló keretek között új választásokat, amelyek eredményeként az új szerveződések képviseltethetik magukat a meglévő ernyőszervezetekben. Ezek mellett nem kell lemondani arról sem, hogy a hatályos jogrenddel szemben alternatívákat állítsanak: javaslatokkal álljanak elő „de lege ferenda”.

A felsőoktatás irányítás legkényesebb pontja a finanszírozás. A jelenlegi magyar szabályozásról nagy vonalakban elmondható, hogy kínálati alapú, mert kiindulópontja az intézményi támogatás. Mivel a normatív szabályozás gyönge, és az alkunak nagyobb szerepe van, ez a finanszírozási rendszer tárgyalásosnak is nevezhető. A szabályozás a hallgatói bemenetre (nem pedig a kimenetként jelentkező oklevélre vagy teljesített kreditpontokra) irányul. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a minisztérium határozza meg az indítható szakokat és a hallgatói minimális pontszámot. A hallgatói felvételhez igazodnak ideális esetben a képzési és tudományos normatívák és a fenntartói támogatás.

Mivel a kormány a jelenlegi rendszerben nem tartja tovább finanszírozhatónak a felsőoktatást, nagyobb súlyt kíván helyezni a kimeneti finanszírozásra. Ezt a szándékot már jelzi a kiválósági központok és a kutatóegyetemek kiemelt támogatása és persze a képzési normatíva drasztikus csökkentése. Úgymond a minőségre összpontosítva nagyobb szerepet biztosítanak a fenntartói finanszírozásnak. Több mint kétséges azonban, hogy ily módon megvalósítható-e a nyilvános, pontos, stabil és kiszámítható finanszírozás, ami pedig alkotmányos követelmény lenne.

A keresleti finanszírozás lényege az, hogy a fogyasztó, vagyis a hallgató döntése a meghatározó, aki a választott intézménynek tandíjat vagy költségtérítést fizet. Ide sorolható a frissen bevezetett és nagy hallgatói ellenállást kiváltó hallgatói ösztöndíjszerződés is. Ellentmondásos az, hogy egyrészt a hallgatót hozzájárulásra kényszerítik – a képzés nem ingyenes –, másrészt azonban az intézményi kapacitás nem a hallgatói preferenciától függ, mert a hallgatók besorolását alapvetően a központilag meghatározott szakok és minimális pontszámok terelik az intézmény felé, és nem a szabad választás. A hallgatói hozzájárulás értelme éppen az intézmények közötti választás lenne, ha viszont ez nincs, akkor nehezebb megmagyarázni, miért kell a hallgatónak fizetnie. A hallgatói ösztöndíjas rendszer tehát éppúgy nem ingyenes, mint a tandíjas rendszer, de mégsem az dönt, aki fizet – a hallgató –, hanem az állam kerül helyzetbe a hallgatói kontingensek leosztása révén, és akkor még nem is említettük a tanulmányok befejezését követő kötelező munkavégzést.

A mai helyzetben tehát nem a tandíjról szóló piaci döntés, hanem a központi kontingensek elosztása, vagyis a hallgatói létszám egyes intézményekre való lebontása – tervlebontás? – határozza meg az egyetemi kapacitást. A költségvetési képzési támogatás összege azonos a folyósított állami ösztöndíj összegével; a képzési támogatás intézményre lebontott összegét kormányrendelet állapítja meg. Mint látható, a hallgatói ösztöndíjszerződés alapján folyósított támogatás közvetlenül a felsőoktatási intézmény és nem a hallgató támogatása!

A hallgatói ösztöndíjszerződésnek nevezett intézmény csak látszat, valójában az államilag finanszírozott képzés igénybevételének feltétele. A hallgató számára ez a szerződésnek nevezett intézmény úgy jelenik meg, mint a szabad munkavállalás adminisztratív korlátozása. A tandíj – ami nincs – transzparens helyzetet teremtene, mert a hallgató döntése határozná meg elsősorban az egyetemválasztást. Ugyanakkor a tandíjrendszer súlyos fogyatékossága, hogy nem kezeli a szociális mobilitás problémáját. A központi államhatalomnak e téren a legnagyobb a lehetősége a beavatkozásra, vagyis a makrostruktúrák alakítására, és itt a legnagyobb a felelőssége is a szociális mobilitásért, amit autonóm kisközösségek csak korlátozott mértékben tudnak kezelni.

A központosító felsőoktatás-politika olyan mértékű beavatkozást eredményez az egyetemek oktató-kutató tevékenységébe, hogy az állam a finanszírozás felől ellehetetleníti az egyetemi autonómiát. Ez akár jogos is lehetne, de jelenleg nem láthatók azok a megfontolások, amelyek miatt érdemes beáldozni az autonómiát. Annyit azonban tudunk, hogy az egyetem és a munkaerőpiac közötti kapcsolatok fejlett társadalomban csak sokszoros áttéteken keresztül értelmezhetők. Ezért csak egy nem központilag vezérelt, hanem alulról építkező rendszerben, csakis az autonómiával rendelkező egyetemtől várható sikeres alkalmazkodás.