Mit tehetnek a tüntetők?

Társadalom  |  2012. április 10.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Egyre többször fordul elő, hogy a kormány és hatóságai tudatosan és törvénysértő módon nehezítik a tüntetések megtartását. Vajon a békés tüntetés szervezőinek mindig tiszteletben kell-e tartaniuk a nyíltan törvénysértő rendőrségi tiltást?

A rendszerváltás hajnalán a demokratikus ellenzék egyik kiemelt követelése volt a jogállami gyülekezési törvény. Az azóta is hatályos (kissé módosított) törvény nem a szabadságjogával élő tüntetőt, hanem a rendőrségi önkényt fékezi. A gyülekezésről szóló előzetes bejelentés után a rendőrség (48 órán belül) csak a törvényben foglalt esetekben tilthatja meg a tüntetést, többek között akkor, ha a közlekedés más úton nem biztosítható. A jogsértő rendőrségi határozatot a bíróság három napon belül orvosolhatja.

Már jó ideje nyilvánvaló, hogy a liberális törvény ellenére a hatóságok jogtalan praktikák sorozatával tudják korlátozni a gyülekezési szabadságot. Mi történik akkor, ha a rendőrség tudatosan visszaél az elvben szűk jogkörével, és mondvacsinált okokra hivatkozva akadályozza meg a joggyakorlást? Mit szabad tenni, ha általános gyakorlattá válik, hogy a kormánypárti menetek megtarthatók, az ellenzéki megmozdulásokat vagy például a Pride-felvonulást viszont próbálja ellehetetleníteni a rendőrség?

Jól működő bírói felülvizsgálat képes ezt orvosolni, ám a jogorvoslat a tervezett tüntetés utáni időpontra is eshet. Tüntetést viszont utólag pótolni nem lehet, és a nem vagyoni kártérítés szimbolikus intézménye sem tekinthető hatékony jogorvoslásnak. Adódik a kérdés: mit tehetnek a békés tüntetők, akik törvénytisztelő módon járnak el, ám a hatóságok törvénytelenül akadályozzák a rendezvényt?

Tavaly nyáron a kínai kormányfő látogatását egyetlen tüntetés sem „zavarta meg”. A hatóságok két nap alatt számos eszközt bevetettek annak megakadályozására, hogy az emberi jogok, Tibet vagy éppen a Kínában elnyomott kisebbségek melletti tüntetéseket rendezzenek Budapesten. Ilyen eszköz volt a „gyanús” tibeti menekültek hétvégi hatósági berendelése, a diktatúra ellen demonstráló egyetemisták megfenyegetése vagy a Kínában üldözött meditációs technika, a Falun Gong-követők tüntetésének betiltása. Ha bárkiben is maradt kétely afelől, hogy nem véletlenek sorozata állt a rendőrség jogsértő aktusai mögött, annak csak a magyar miniszterelnök kínai látogatást értékelő megnyilvánulását kell felidéznie: „Tüntetni lehet, de elvárjuk, hogy a tüntetések ne akarják lerombolni Magyarország fontos céljait.”

Majdnem hasonló történt idén a március 15-ei Milla-tüntetéssel, mert a kormányerők emlékezetes módon einstandolni próbálták Budapestet. A helyzet végül a budapesti önkormányzat területfoglalásról való lemondásával oldódott meg. És ki ne tudná, hogy a magyar gyülekezési jog visszatérő epizódja az éves melegfelvonulás rendőrségi gáncsolása – a „közlekedés rendjével” operáló rendőrségi határozatokat eddig a bíróság korrigálta.

A felsorolt tüntetések közül volt, amelyben a bírósági jogorvoslat hatékony tudott lenni (melegfelvonulás); volt olyan, ahol az akadályozó politikusok hátráltak meg (Milla); de volt olyan is, ahol a jogorvoslat hatástalannak bizonyult. A Falun Gong-követők esete ilyen. Azt bizonyítja, hogy hiába van bírósági jogorvoslás, a rendőrség egy „jó időben” meghozott, jogsértő határozattal meg tudja akadályozni a kormánynak kellemetlen tüntetést. A tüntetők jogorvoslati kérelmét ugyanis csak a kínai miniszterelnök – tüntetés apropóját adó – magyarországi látogatása után tudta csak elbírálni a bíróság. Persze a bírósági joggyakorlat hosszú távon orientálhatja a rendőrséget. Csakhogy a tapasztalat ellentmondani látszik ennek. Egyrészt a rendőrség újra és újra ugyanazokkal a közlekedési „szakvéleményekkel” áll elő, nem zavartatva magát az ezeket sorra elutasító bírói ítéletektől. A Falun Gong-esetben ráadásul mindenki tudta, hogy a rendőrségi hivatkozás egy rosszindulatú jogkorlátozás: a maroknyi Falun Gong-os a Kossuth tér egy részén akart tüntetni, ezzel egy időben számos Kína-szimpatizáns gyülekezhetett jogszerűen a téren.

A tüntetés helyének és idejének megválasztása legalább olyan fontos, mint az ott elhangzott üzenet. A melegfelvonulás a fővárosi politikai rendezvények megszokott helyszínein azt is szimbolizálja, hogy a különböző magánéletű, világnézetű, politikai felfogású emberek szabadságjogaikban egyenlőek. A Falun Gong esete riasztó: a betiltott tüntetés szervezői a bírói döntés után jelezték, hogy a kártérítési per helyett egy hivatalos bocsánatkéréssel is beérnék. A rendőrség azonban ezt visszautasította, mondván, az elmarasztaló bírósági döntés ellenére a rendőrségnek „diszkrecionális jogköre van” a közlekedési szempont mérlegelésekor, ezért „[a]z a tény, hogy utóbb a bíróság hatályon kívül helyezte a rendőrség határozatát, nem teszi jogellenessé annak meghozatalát, amely anyagi és eljárásjogi szempontból a jogszabályoknak megfelelt”. Világos beszéd, nincs miért exkuzálni: a döntés lehet botrányosan jogellenes, ám az odavezető út makulátlan.

A dilemma persze nem új, ezekhez hasonló szituációba került például Martin Luther King és az amerikai polgárjogi mozgalom 1963-ban. Az alabamai Birmingham ekkor az USA egyik legszegregáltabb városa volt, ahol a feketék és a fehérek nemcsak az iskolákat, hanem a nyilvános vízcsapokat is csak elkülönítetten vehették igénybe. A hírhedt szegregacionista városvezetéssel szemben Kingék nyilvános bojkottot, csak fehéreknek fenntartott templomokban való imádkozást („kneel-in”), valamint utcai demonstrációkat („sit-in”) szerveztek. A mozgalom a fehér többség erőszakmentes meggyőzésére törekedett. A demonstráció sokadik napján Connor rendőrkapitány megelégelte a „felfordulást”, és a mozgalom felszámolása érdekében különleges határozatot hozott: másnaptól a határozat megnevezett címzettjei (sic!), King és a többi vezető mozgalmár és szervezet csakis hatósági engedély birtokában tüntethetett. A határozat időzítése sem volt véletlen: lehetetlenné tette volna a nagypéntekre szervezett menetet. Az elrettentő hatás fokozásaként Connor a helyi szövetségi bírónál kezdeményezte, hogy a rendőrségi ukázt a bíróság egy ideiglenes tiltó határozattal („injunction”) fejelje meg. A szegregációpárti bíró nem volt rest a kérésnek eleget tenni, aminek komoly jogi jelentősége volt: a bírói döntéssel való szembehelyezkedés önálló bűncselekmény, „a bíróság megsértése”. E bűncselekmény elkövetői nem kezdeményezhetik a tiltó határozat tartalmi felülvizsgálatát.

A polgárjogi mozgalom vezetői csapdába kerültek. Egy igazságtalan és nyíltan alkotmányellenes politikai döntéssel szembeszállni és a rendészeti következményeket vállalni a mozgalom bevett eszköze volt. Más helyzet azonban a független bíróság határozatával való szembehelyezkedés és annak büntetőjogi következményei. A nyíltan alkotmányellenes tiltó határozat érvénytelensége nem volt kétséges, ám azt egy másik bírói fórumnak kellett kimondania.

Kingék dilemmája a következő volt: a jogszerű utat járva megtámadják bíróság előtt a nyilvánvalóan alkotmányellenes rendőrségi döntést (és bírósági tiltást), ám ekkor elmarad a tervezett felvonulás; vagy megtartják a tüntetést, de így megszegik a formálisan törvényes tiltó határozatot. Ez viszont azt jelentette, hogy később nem hivatkozhattak a gyülekezési jogukat alkotmányellenesen korlátozó határozat érvénytelenségére. Kingék végül ez utóbbi mellett döntöttek. Kinget és társait az engedély nélküli tüntetés megtartása miatt letartóztatták, és büntetőeljárás indult ellenük a bíróság megsértése miatt. A többi mára a történelem része: King a birminghami börtönben írta meg nagy hatású levelét a polgári engedetlenségről; s a következő napokban az elszabaduló indulatok veszélye miatt a városvezetés kénytelen volt elfogadni a feketék követeléseit. Kennedy elnök pedig részben az események hatására tett javaslatot a polgárjogi törvény elfogadására, amely jogilag érvénytelenítette a déli államokban virágzó hatósági rasszizmust.

Évekkel később került a legfelső bíróság elé Kingék büntetőügye. A Walker v. City of Birmingham ügyben egy szűk, 5:4-es többség jóváhagyta Martin Luther King és társai ötnapos börtönbüntetését. A kisebbségben maradt bírákat és a többséget az választotta el, hogy utóbbiak szerint bár a tiltó döntés súlyos alkotmányos aggályokat vetett fel, a legalitás útjáról nem szabad letérni. A különvéleményt jegyző bírák ezzel mint főszabállyal még egyet is értettek volna, ám különbséget láttak egy nyilvánvalóan jogcsorbító bírósági döntéssel történő szembeszegülés és a jogorvoslathoz való görcsös ragaszkodás között. A kisebbségben maradt Warren főbíró szerint ha egy bíróság a döntésével nyíltan az alkotmány felé emeli magát (ti. azáltal, hogy előzetes feltételhez köti egyesek gyülekezési jogát), akkor nem várható el, hogy a tüntetők pusztán egy hosszú jogorvoslati utat követően gyakorolhassák az őket nyilvánvalóan megillető emberi jogokat. Ráadásul a jogorvoslatra várva így elesnek a tüntetési időpontválasztás fontos jogától, amely legalább annyira része a gyülekezési jognak, mint maga az üzenet. Brennan bíró szerint pedig „[a] jog tiszteletéről prédikálni ilyen körülmények között annyit tesz, mint megtagadni a polgárok szólásszabadságát”.

Kingék dilemmája ma is időszerű. Mi a teendő a formális jogszerűség álruhájába bújtatott jogtalansággal? Jogrendszer nem működhet azon az alapon, hogy mindenki fittyet hány a neki nem tetsző törvényekre. Egy demokratikus jogállamban a bírói fórumok a jogi csaták színterei. Így volt ez a hatvanas évek Amerikájában is, ahol a szövetségi bíróságok rendszeresen bíráltak felül szegregációs rendelkezéseket. Az 1963-as történet azonban arra példa, hogy ha a törvényesség tisztelete kritikátlan jogkövető magatartást követel, akkor lehet, hogy az amerikai Délen még ma sem szavazhatnának a feketék, és gyermekeik nem ihatnának egy csapból fehér társaikkal.

Leegyszerűsítés lenne e dilemma mögött pusztán a formális jogbiztonság és az elvont természetjog konfrontációját látni. Egy jogállamban csakis a formális jog szabályai alkalmasak a jogalkalmazás hibáinak orvoslására. Más dolog azonban a jogalkalmazás hibáit orvosolni, és megint más a hatóságok átlátszó és rendszeres jogsértéseit eltűrni, következményeit elszenvedni. Ha egy hatóság rendszeresen és nyíltan visszaél a jog formális eszközeivel, például a március 15-ei tüntetés „engedélyezésének” lebegtetésével vagy a melegfelvonulás körüli önkényeskedéssel, akkor nincs az a jogi csavar, amely jogszerűvé tenné a jogsértést.