Szegények és szakpolitikusok

Társadalom  |  2014. január 6.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Egyre kevesebb munkahely, kiszolgáltatott, megbélyegzett szegények, bonyolult adminisztráció. Hívei szerint az alapjövedelem ezekre a problémákra kínál megoldást azzal, hogy minden állampolgár számára feltétel nélkül biztosít annyi jövedelmet, amennyi alapvető szükségleteik biztosításához kell.

A javaslat azonban több szempontból is vitatható, ezekből négyet fogok csak kifejteni, kikerülve azt a morálfilozófiai kérdést, hogy egy közösség minden tagjának köteles-e viszonzás nélkül biztosítani az alapvető létfeltételeket, vagy csak azoknak, akik erre maguk nem képesek.

Az első szempont a diagnózisról szól: létezik-e egyáltalán és mekkora az a probléma, amire egy ilyen léptékű reformmal kívánnak választ adni. Az nehezen vitatható, hogy a szegénység kiszolgáltatottá tesz, hogy nincs elég biztosíték a hatósági önkénnyel szemben, és hogy a segély nem jut el minden rászorulóhoz, mert az igénylés bonyolult és az igénylő okkal tarthat attól, hogy lenézik és megalázzák. Arra viszont nincs meggyőző bizonyíték, hogy a fejlett világban tendencia-szerűen egyre kevesebb lenne a munkahely: míg 1960-ban az OECD országokban a 25-64 éves népesség 64 %-a dolgozott, 50 évvel később már 71 százaléka. A kelet-európai, és különösen a magyar olvasónak persze erről más a tapasztalata, hiszen nálunk a hipergyors technológia-váltás és piacvesztés a rendszerváltáskor valóban a munkakereslet csökkenésével járt. A posztszocialista munkapiac lassú alkalmazkodása azonban inkább a hirtelen sokk és az azt követő rossz kormányzati válaszok, mint az általános gazdasági folyamatok rovására írható, és a kilábalást is inkább a szakpolitika javítása, mint az alacsony foglalkoztatásba beletörődő jóléti rendszer hozhatja el.

A második szempont a javallt orvosság hatásairól és mellékhatásairól szól. Az alapjövedelem huszáros vágással megoldja a segély hozzáféréséhez kapcsolódó problémákat: ha mindenkinek kiviszi hó elején a postás, akkor nincs stigma, nincs önkény, nincs megalázó igénylési procedúra. A munkahelyek vélt csökkenésére adott válasza már kevésbé meggyőző: több munkahely nem lesz, csak ez kevésbé zavarja majd a kívülrekedteket, mivel az önkéntes és az otthoni munka társadalmi megítélése javul a fizetett munkáéval szemben. Kérdés, hogy ez kárpótolja-e azokat a nőket, akik eddig azért küzdöttek, hogy egyenlő feltételekkel kapjanak munkát és fizetést?

A lehetséges mellékhatások közül kettő tűnik kritikusnak. Az egyik a források előteremtéséből adódik: ha az alapjövedelem ki is váltja a meglévő pénzbeli ellátások egy részét, a bevezetése akkor is többlet-forrást igényel, többet annál, mint amit feleslegesnek ítélt kiadások mellőzésével elő lehet teremteni. Olajmezők és aranybányák híján ez csak adóbevétel lehet, márpedig ezt megsínyli a gazdaság: attól függően, hogy mire terhelik az adót, csökkenhet a foglalkoztatás, a fogyasztás vagy a beruházások. A másik aggasztó mellékhatás az ösztönzők azonnali, nehezen kiszámítható mértékű megváltozása: a fizetett és bejelentett munka vonzereje csökken, míg az otthoni, az önkéntes és a fizetett, de fekete munkáé nő, a megtakarítási hajlandóság pedig csökken.

A harmadik, pragmatikus szempont a megvalósíthatóság. Ami olcsó az nem éri el a kívánt hatásokat, ami többe kerül – például egy havi 38 ezer forintos juttatás, ami az élelmet és a lakhatást alapszinten biztosítaná a GDP 16%-ából finanszírozható – az viszont a magyar költségvetést már minden bizonnyal felborítaná.

Végül, van-e alternatíva, ami kevesebb mellékhatással legalább annyit, vagy többet javít a helyzeten? Szerintem van: a rászorultság alapján adott segély hibáin sokat lehet javítani az igénylés egyszerűsítésével, a hatósági önkényt korlátozó rendszeres ellenőrzéssel és jogorvoslati lehetőségekkel. Ha rászorultság szerint adják a segélyt, akkor belefér a költségvetésbe, hogy többet kapjon az, akinek többre van szüksége. Ha az is feltétele a segélynek, hogy be kell járni a munkaügyi központba, az nem csak öncélú vegzálás lehet: képzést, mentorálást, munkalehetőséget is adhat, és nem utolsó sorban, emlékezteti az államot és az adófizetőket: nem tudhatják le a társadalmi befogadással járó feladataikat a hó elején egyetlen kifizetéssel.