Technokrácia előre, demokrácia hátra!

Társadalom  |  2013. augusztus 16.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A Paksi Atomerőmű bővítésének egyoldalú propagandája és a jogi szabályozás „korszerűsítése” nem hagy kétséget afelől, hogy hasonló mechanizmusok működnek, mint az első blokkok építése idején.

Az atomenergia megítélése disszonáns, nem véletlen, hogy átpolitizált s egymással merőben ellentétes döntések születnek róla. Magyarország (csakúgy, mint Franciaország, Oroszország, Kína vagy az USA) ma is kiáll mellette, míg mások (pl. Ausztria, Svájc, Németország, Olaszország) ellene döntöttek. A pró és kontra érvek többnyire az ellátásbiztonság, illetve az egészség- és környezetvédelem kérdéseiről szólnak, de újabban megjelent egy kissé szokatlan szempont is ezek mellett: „az atomenergia antidemokratikus”.

A villamosenergia-rendszer valóban összefügg a társadalomszerkezet, illetve a társadalomirányítás kérdéseivel, hiszen az áramellátás közszolgáltatás, amelytől gyakorlatilag minden háztartás és gazdasági egység függ. Egy kiserőművekre épülő, decentralizált ellátórendszerben nagyobb a verseny, nehezen alakulnak ki monopolhelyzetek, technikailag és gazdaságilag is könnyebben megy az erőművek építése és leszerelése (átállása). A szolgáltatás tartalma sokszínűbb lehet (pl. a helyben hasznosítható megújuló energiahordozók miatt). A létesítmények közelebb kerülnek a polgárokhoz, akik napi szinten szembesülnek azzal, hogy valami van a konnektor mögött. A helyi energetikai beruházásokról szóló döntésekben a társadalom egyre felelősebb és egyre szélesebb köre vesz részt, láthatóvá válik számukra az „áram színe”.

Mindez a nagyerőművekre – pl. atomerőművekre – épülő rendszerben épp fordítva alakul, ráadásul erőteljesebb a központi állam jelenléte (költségvetési beruházások, nemzetbiztonsági és egyéb stratégiai szempontok révén). A paksi beruházással is ez a helyzet, amit annak propagandája és az új nukleáris létesítményekre vonatkozó jogi szabályozás legutóbbi változásai is jól tükröznek. 2009-ben még reálisan merült fel a kérdés népszavazásra bocsátása, mára viszont a bővítés ügye valójában már eldőlt, anélkül hogy ezzel a magyar polgárok többsége tisztában lenne. Az Országgyűlés 2009-es elvi hozzájárulását követően 2012-ben a kormány határozott a paksi beruházás kiemelt jelentőségéről és az előkészületekről – ideértve a jogszabályi környezet korszerűsítését és az egységes kormányzati kommunikáció szükségességét is. Mindezek egyértelmű és konkrét lépések az új blokkok építése felé. A beruházó (szállító) és a reaktortípus kiválasztása után már a hatósági engedélyek következnek majd.

Az előkészületek része egy máris több milliárd forintot felemésztő, jól felépített, az érdemi vitákat gyakran hárító kommunikációs kampány, melynek a lényege, hogy előtérbe állítják az atomenergia előnyeit, és háttérbe a negatívumait. Összemossák a működő paksi létesítmény társadalmi elfogadottságát a tervezett bővítés elfogadottságával, hárítják a kellemetlen kérdéseket, s elfedik az érdemi döntéseket, amivel kész tények elé állítják a társadalmat. Részesei ennek az állami tulajdonú Magyar Villamos Művek Zrt. (MVM) és az annak cégcsoportjához tartozó Paksi Atomerőmű Zrt., az OAH, illetve a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium (Nefmi) és a kormány is. A sajtó megosztott, gyakran egymásnak vagy épp a tényeknek is ellentmondó szövegek dezinformálják a közönséget.

Az átlátható, megalapozott döntéshozatalt igényelte az időközben megszűnt jövő nemzedékek országgyűlési biztosa (JNO) is, aki 2011-es állásfoglalásában a környezethez való joggal összefüggő visszásságokat állapított meg. Vitatta, hogy a kormány a számára biztosított felhatalmazás keretein belül maradt volna, de a 2009-es országgyűlési határozat előterjesztésének szakmai és társadalmi előkészítésében is hiányosságokat tárt fel. Az Energia Klub számos pert indított a beruházás előkészületeihez tartozó szerződések és tanulmányok nyilvánosságra kerüléséért – a „paksi aktából” kiderül, pl. hogy az állami vállalat megrendelte a beruházást előkészítő és megkönnyítő jogszabályok tervezeteit; hogy az egykori köztársasági elnök esetleges fellépését veszélyesnek minősítették; vagy hogy szövetségesként, illetve ellenzőként mely társadalmi szervezetek jöttek szóba.

Ilyen körülmények között a döntések pusztán szakpolitikai szempontból még éppen lehetnének helyesek, de akkor sem fogadhatók el, ha sérülnek a jogállamiság, illetve egyes alapjogok garanciái. Ismerjük már az olyan jogalkotást, amely a kiemeltként kezelt beruházások elől „elhárítja a törvényi akadályokat,” az eljárások egyszerűsítése és gyorsítása ürügyén csorbítva ügyféli jogokat vagy épp a konkuráló közérdek (pl. környezetvédelem) érvényesülését. A politika hajlamos a jogszabályi kereteket túlfeszítő döntésre kényszeríteni a közigazgatási szerveket; a döntéshozók stratégiai terveiket utólag igazítják az egyedi beruházásokhoz, kiszolgáltatva a különféle közösségi érdekeket a beruházói igényeknek. Az ilyen hozzáállás felelőtlen, hiszen lehetetlenné teszi az érvek és ellenérvek objektív mérlegelését, noha éppen a nagyberuházások esetén lenne leginkább szükség a fokozott körültekintésre, elővigyázatosságra.

A JNO és az Energia Klub a megfelelő pillanatban, a politikai döntés kapcsán figyelmeztetett erre, hiszen amikor a politikai döntés születik, akkor még nemcsak a szakmai érveket, hanem erkölcsi megfontolásokat, társadalmi elfogadottságot és számos egyéb tényezőt is figyelembe lehet és kell venni. Amikor a konkrét engedélyekről szóló döntés születik, erre már nincs mód, hiszen a hatóságok mozgástere, mérlegelési jogköre sokkal korlátozottabb (pl. esetünkben helyszíni alternatíva aligha merül majd fel, hiszen az Országgyűlés határozata megnevezte a helyszínt).

Az atomenergiára vonatkozó jogi szabályozás gyakori változásai mögött részben az áll, hogy a kormány elképzelései szerint „korszerűsíteni” kell a szabályozást. Úgy tűnik, ezalatt azokat az előírásokat kell értenünk, amelyek a beruházást szolgálják. Az MVM és a kormány ide kapcsolódó közleményei, határozatai gyakran említik célként az „engedélyezési eljárások biztonságát”, vagyis hogy biztosan pozitív hatósági döntések szülessenek majd, minél rövidebb idő alatt. A beruházásról szóló döntési folyamat egyik kulcseleme volt például az Országgyűlés elvi jóváhagyása, amelyre az atomenergiáról szóló törvény adja a felhatalmazást. A JNO javaslatot tett a törvényszöveg olyan értelmű konkretizálására, amely nagyobb beleszólást engedne az Országgyűlésnek. Ezzel szemben a 2011. évi LXXXVII. törvény 5. §-a a kormány által elfogadott értelmezéshez igazította a törvényszöveget (a törvényjavaslat indokolása szerint ez felelt meg az általánosan elfogadott értelmezésnek és az eredeti törvényhozói akaratnak). Ez a módosítás persze inkább csak utólagos kozmetikázás volt, nem úgy, mint a soron következő.

A nukleáris létesítmény és a radioaktívhulladék-tároló biztonsági övezetéről szóló 246/2011. (XI. 24.) sz. kormányrendelet 5. § (4) bekezdése jelentős mértékben csökkentette a biztonsági övezet nagyságát. (A létesítmény külső falától számított legfeljebb 3000 m-ről legalább 500 méterre csökkent az előírandó távolság, az OAH ennek nyomán a Paksi Atomerőmű övezetének kiterjedését a korábbinak alig 1/6-ára módosította.) Az övezetnek a rendelet szerint kettős rendeltetése van, hiszen egyfelől a létesítmény biztonságát szolgálja, másfelől viszont a lakosság védelmét nyújtja a normál üzemmódban jelentkező radioaktív sugárzásokkal szemben. A csökkenés többek közt azzal jár, hogy (a bejegyzett tilalmak törlésével) beépíthetővé válnak az övezetből kikerülő ingatlanok az érintett településeken. Az üzemeltető, illetve az OAH indoklása szerint az eredetileg szovjet mintára kijelölt, 3 km-es övezet az utóbbi időkben végrehajtott biztonsági intézkedések nyomán feleslegessé vált, és az előző 30 év tapasztalatai sem indokolják a nagyobb övezetet. Megjegyzendő, hogy az övezetnek kifejezetten nem rendeltetése, hogy balesetek esetén is védelmet biztosítson; az övezet sokkal inkább a létesítésre, telepítésre vonatkozó követelmény, amely a különböző területhasználatok egymáshoz való viszonyát rendezi. Újraszabályozása tehát nemcsak a működő, hanem az újonnan létesítendő blokkokra (erőművekre, hulladéktárolókra) is vonatkozik, s (amellett, hogy tompítja a helyi konfliktust) megkönnyíti, olcsóbbá teszi a későbbi beruházásokat.

Az Alaptörvényben biztosított egészséges környezethez való jog szempontjából magától értetődő érv az ilyen szabályozás ellenében a környezetvédelemben elért védelmi szinttől való visszalépés tilalma. Ennek lényege röviden az, hogy a környezet védelmét szolgáló jogi szabályozás követelményei nem csökkenthetők szabadon, hiszen az ezzel okozott környezeti károk visszafordíthatatlanok, ami az élet természeti alapjai esetében nem megengedhető kockázat. A követelményszint csökkentésének indoka csak „kényszerítő ok” fennállása lehet (amikor egy másik alkotmányi érték érvényesítése másképp nem biztosítható). A biztonsági övezet csökkentésére „kényszerítő okokról” szó sincs, a biztonsági övezet csökkenését tehát alkotmányellenesnek kell tartanunk.

Van azonban azzal még egy komoly probléma. A védelmi övezetre vonatkozó rendeleti szabályok és végrehajtásuk világítja meg az Atv. 2011. évi LXXXVII. törvénnyel végrehajtott módosítását. Az Atv. 11/A. § (1) bekezdése alapján a létesítési engedélyezés eljárásában részt vehetnek ugyan a hatásterületi ügyfelek, a (2) bekezdés teljesen átírt szabálya szerint ugyanakkor a hatásterületet azonosnak kell tekinteni a biztonsági övezettel, ami az említett rendeletmódosítással jelentősen csökkent. A rendelet szerint egyébként a nukleáris létesítmény engedélyesének rendelkeznie kell a biztonsági övezetbe eső ingatlanok tulajdonjogával vagy kezelői jogával; kivéve ha a tulajdonjog megszerzését jogszabály kizárja, vagy ha „az ingatlan tulajdon- vagy vagyonkezelői jogával más nukleáris létesítmény vagy radioaktívhulladék-tároló engedélyese már rendelkezik”. Ez is az új beruházás előkészítéseként értelmezhető rendelkezés, amely egy akár teljesen új szereplő (pl. külföldi beruházó), illetve erőmű-tulajdonos belépését is lehetővé teszi, a jelenlegi telephelyen vagy annak közelében. Fontosabb azonban az, hogy a kör ezzel bezárult: a három említett előírás fényében nyilvánvaló a potenciális ügyfelek körének radikális leszűkítésére irányuló kormányzati szándék. „Ideális esetben” az OAH előtti eljárásoknak egy vagy két ügyfele lesz (akik egyformán érdekeltek a beruházásban).

Az említett példák minden bizonnyal egy hosszú sort nyitnak. Várható az Atv. további módosítása, illetve a kiemelt jelentőségű beruházásról, s ezzel kiemelt hatósági ügyről kormányrendelet születik majd (az Atv. és a Ket. felhatalmazásai alapján) a gyorsítás, egyszerűsítés érdekében. Ennek tartalmához máris bőven akadnak javaslatok, pl. az MVM-nél a „felesleges” szakhatósági közreműködések kiiktatására, illetve ezen keresztül az ügyfelek körének további csökkentésére is.

Kínálja magát az összehasonlítás: a rendszerváltozást megelőzően a presztízsberuházások mögött ott állt az állam, az állami tulajdonú vállalatokkal szemben pedig a környezetvédelmi előírások nehezen voltak érvényesíthetők. Az atomipar arroganciája, amellyel a nyilvánosságot kezeli, szintén a régi, csakúgy, mint azok a bejáratott csatornák, amelyeken keresztül a döntéshozókat – kormányváltásoktól függetlenül – eléri. A „biztonságos tervezés” az ágazat és a kormányzat szereplői számára azt jelenti, hogy a kérdéseket leszűkítik arra a technikai dimenzióra, amelyben otthonosan mozognak, s már a politikai döntésnél kizárják az alternatívákat. Igaz, hogy az erőművállalat az áramtermeléssel közfeladatot lát el, az ország jelentős mecénása, a központi költségvetés meghatározó befizetője stb., s hogy mindehhez szorosan fűződnek az állam tulajdonosi és költségvetési érdekei. Az államnak azonban – átlátható és számon kérhető módon – nemcsak ezekkel, hanem más közösségi érdekek érvényesítésével is törődnie kellene.