Tusnádfürdői délibáb

Társadalom  |  2013. augusztus 13.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Az idei bálványosi szabadegyetem különlegességét az adta, hogy Orbán Viktor először mondhatott kampánybeszédet leendő szavazóinak egy másik állam területén.

A miniszterelnök a Fidesz nemzetegyesítő politikájának sikereként értékelte az elmúlt évek politikai történéseit, és hallgatóságától azt kérte, támogassák a kormány jövőbeni törekvéseit is, hogy egy „erős anyaország” állhasson az egyesített nemzet mögött, mely a határon inneni és a határon túli magyarokat egyaránt képes hatékonyan segíteni. A beszéd apropóján érdemes megvizsgálni, hogy milyen kockázatokkal és mellékhatásokkal jár a politikai közösség határokon túlnyúló kibővítése.

Annyit elöljáróban érdemes megjegyezni, hogy a mai helyzet alakulhatott volna teljesen máshogy is, amennyiben a magyar politikai elit képes lett volna ebben a valóban nemzeti kérdésben leülni egy asztalhoz és őszintén megtárgyalni, ki mit gondol nemzetről, államról, demokráciáról, és hogyan lehet az erről vallott nézeteik alapján valamilyen kompromisszumban megállapodni, mely nem a pártok rövid távú politikai céljait, hanem az egész nemzet hosszú távú érdekeit tartja szem előtt. Visszatekintésként: az első Orbán-kormány az ezredforduló táján még a státusztörvényben látta a külhoni magyarok helyzetének megfelelő rendezését, 2004-ben már a szavazati jog nélküli kettős állampolgárságot, hét évre rá a második Orbán-kabinet pedig már a szavazati jog megadásától sem riadt vissza (lásd a Ténytár összeállítását, hogyan jutott el a Fidesz a státusztörvénytől a szavazati joggal járó állampolgárságig). A baloldali erők természetesen mindvégig attól tartottak, az állampolgárság megadása rövid úton a szavazati joghoz fog vezetni, de elkövették azt az alapvető hibát, hogy csakúgy, mint a Fidesz, elhallgatták a nyilvánosság elől valódi indokaikat. A kormányoldal 2004-es, szociális demagógiára építő kampánya még ma is minden jó érzésű állampolgárban viszolygást kelt, pedig a baloldal számára adott volt a külhoni szavazás egy teljesen megalapozott, a demokratikus önkormányzatiságot alapul vevő kritikája (így akár kiállhattak volna egy szavazattal nem járó állampolgárság mellett is).

A sors fintora, hogy Mikola István 2006-os ominózus kijelentése és az elmúlt évek eseményei igazolták, a baloldalnak igaza volt, amikor a Fideszről a legrosszabbat feltételezte: a jobboldal vezető ereje nem riad vissza attól, hogy a nemzeti kérdést mindenkori aktuálpolitikai érdekei szerint (ki)használja. Véleményem szerint ha az első pillanattól fogva nyílt lapokkal játszottak volna a felek (ez természetesen elsősorban a jobboldalra érvényes, hiszen kormányon és ellenzékben is a Fidesz volt a kezdeményező fél), akkor mind a 2004-es népszavazási trauma, mind a külhoni szavazati joggal járó demokráciadeficit elkerülhető lett volna. Sőt ésszerű lett volna egy olyan stratégia kidolgozása, amely a külhoniak számára a legelőnyösebb – korántsem biztos, hogy a magyar állampolgárság kiterjesztése helyes döntés volt. Az állampolgárság ugyanis szimbolikus jellegén kívül semmilyen konkrét előnnyel nem jár a határon túliak számára, ellenben bizonyos kétségtelen hátrányokkal igen (gyengíti például a külhoniak területi autonómiatörekvéseit), sőt talán az sem ártott volna, ha partnerként kezeljük a szomszédos országokat, ahelyett hogy levegőnek nézzük őket. A magyar nemzetegyesítés jelszava minimum bizalmatlanságot szül, és a szlovák kormány rendkívül méltánytalan reakciója a kettős állampolgárság tiltására jól mutatja, hogy milyen konfliktusokkal jár, ha a két szemben álló fél csak a saját (nacionalista) megfontolásait tartja szem előtt.

A fentieket észben tartva rátérhetünk a kockázatok/mellékhatások kérdéséhez. Ami a kockázatokat illeti, nem lehet a tény mellett szó nélkül elmenni, hogy több százezer olyan új szavazó voksolhat a következő választásokon, akik számára a leadott szavazatuk semmilyen kockázattal nem jár, hiszen az általuk megválasztott kormány döntéseinek következményeit nem kell viselniük. Ennek problematikusságáról már írtam itt a Szuverénen, most csak két lényeges kérdésre szeretném felhívni a figyelmet ezzel kapcsolatban: 1) mennyire hat ki az országhatárokon kívüli szavazókra a saját voksuk a választásokon, illetve 2) a külhoni állampolgárok országról alkotott képe mennyire anakronisztikus?

Az első kérdésre a válasz egyértelmű: csak a külföldön tartózkodó állampolgárok egy nagyon kis körére (kint lévő diplomaták vagy kormányalkalmazottak, katonák) igaz az, hogy saját voksuknak hatása lehet rájuk nézve, a legtöbb életvitelszerűen kint tartózkodóra ugyanis az anyaország joghatálya nem terjed ki (azaz semmilyen állami döntés nem kényszeríthető ki velük szemben). Ha viszont ez a tény kiegészül az anyaországról alkotott, meglehetősen anakronisztikus képpel, akkor már egy olyan problémával állunk szemben, amit Benedict Anderson „távolsági nacionalizmusnak” hív.

Anderson, a nacionalizmus kutatásának egyik kortárs klasszikusa egy sokat idézett cikkében a nemzeti öntudat egy igen érdekes változatára hívja fel a figyelmet, melyet ő találó módon „távolsági nacionalizmusnak” hív. Írásának kiindulópontja Lord Acton nézete, miszerint „a száműzetés a nemzettudat bölcsője”, és amellett érvel, hogy a mai modern világ számos diaszpórájára igaz, hogy nemzeti önazonosságukat alapjaiban határozza meg a szülőföldtől való távollét sajátos élménye. Így egyes diaszpórák nemzeti kultúrájuk olyan romantikus, anakronisztikus képét őrzik meg magukban, mely kevéssé reflektál a változásra, amelyen egykori anyaországuk társadalma átesett. A gyökereik utáni vágyódás és az új társadalomba való integrálódás nehézségei folytán „a haza hovatovább úgy él bennük, mint ostromlott etnikai identitásuk hátországának káprázata”. Noha Anderson szerint a távolsági nacionalizmus néha kevésbé szélsőséges formában van jelen az anyaországtól távol élő diaszpórákban, az ilyen közösségekre egyformán jellemző, hogy „távolságilag”, minden felelősség nélkül politizálnak.

Ma még nem tudjuk, hogy az új magyar állampolgárok mekkora hányadára lesz jellemző a távolsági nemzettudat, a jobboldal mindenesetre mindent megtesz azért, hogy ilyennek lássuk a külhoni magyar közösségeket. Azt sem nehéz belátni, hogy a távolsági nacionalizmus milyen kockázatokat rejt a magyar politikai közösség számára: a magyar választásokat általában csekély különbséggel szokta megnyerni a győztes politikai erő; ezt a kényes egyensúlyt boríthatja fel az új szavazóréteg – és ez még akkor is igaz, ha „csak” néhány mandátumot eredményeznek a külhoni szavazatok. Sőt az is előfordulhat, hogy a külhoni szavazatok vezetnek majd el a jobboldal újabb kétharmadához. Azaz a mindenkori baloldal ezentúl nemcsak (bármilyen csekély) hendikeppel indul minden választáson, de az is lehetséges, hogy az újabb ciklusban olyan szavazók miatt kap a Fidesz ismét biankó csekket a kormányzáshoz, akik a kormány semmilyen intézkedésének nem lesznek (mert nem lehetnek) a kárvallottjai. A 2004-es népszavazást a határon túli magyarok joggal érezhették arculcsapásnak; egy ilyen, előbb felvázolt szcenárió viszont a hazai ellenzéki szavazóknak okozna méltánytalan sérelmeket – azaz az egyik következő komoly kockázat, hogy a határokon inneni és azokon túli magyarok között tovább erodálja a szolidaritás kötelékét. Két további tényezőt sem szabad figyelmen kívül hagyni: 1) a külhoni szavazóképes állampolgárok száma választásról választásra nőni fog; 2) a választási törvényt bármikor felül lehet majd írni, azaz a külhoni szavazatokat nyugodtan egyensúlyba lehet hozni az anyaországi voksokkal. Sőt akár növelni is lehet a súlyukat, áttérve egy olyan választási rendszerre, melyben a külhoni szavazatok meghatározott számú mandátumot eredményezhetnek (így akár kevesebb szavazattal is be lehetne tölteni egy mandátumot, mint az anyaországban) – a választási rendszer egy ilyen módosítása már komoly előnyhöz juttathatná a mindenkori jobboldalt.

További kockázata (egyúttal mellékhatása) a távolsági nacionalizmusnak, hogy a külhoni szavazók a politikai piacot szélsőségesebb irányba téríthetik el, ennek jelei pedig már most is megmutatkoznak – erre kiváló példa az idei tusnádfürdői kormányfői beszéd, mely a rációt a szokásosnál is jobban nélkülözte. A tusnádfürdői szemüvegen keresztül a mai magyar közállapotok egészen abszurdnak tűnnek: a nagyhatalmak ki akarják szipolyozni a magyar erőforrásokat, ezért a külföldi cégeket meg kell rendszabályozni; a Közgép nem korrupció, hanem a „magyar nemzeti tőke megerősítése”; soha nem volt még ilyen igazságos a közteherviselés; az akadékoskodó Brüsszellel érdemes vállalni a konfliktusokat; mindenkinek akad munka, még ha csak ároktisztítás is; a nemzeti konzultáció a népakarat adekvát kifejeződése – hogy csak a meredekebb kijelentéseket említsük.

De az abszurditás csúcsát kétségtelenül az jelentette, amikor a miniszterelnök a jogokon túl a kötelességekre is hangsúlyt helyező új alaptörvényről dicsekedett egy olyan közönségnek, amelynek tagjai között valószínűleg többségben voltak azok, akik épp most kaptak jogokat mindenféle kötelezettség nélkül, hiszen szavazhatnak a következő parlamenti választáson. Amit pedig a miniszterelnök a kormány nemzetstratégiájáról mondott, már kétségkívül a politikai ezotéria kategóriája: szerinte össze kell „szervezni a világban élő összes magyar erejét”, hogy minden magyar „egy olyan rendszerhez” tudjon kapcsolódni, „amelyből… erőforrásokat kaphat”. „Ilyen értelemben” – folytatta a miniszterelnök – „nem kiszivattyúzódik az erőforrás az országból, hanem a világban élő magyarok összeforrásának a mértéke kell hogy növekedjen. Ennek a módjait, módszereit, szervezését kell kidolgoznunk és megtalálnunk, de mindennek az alapja az a kötelék, ami a világban szétszórva élő magyarok és az anyaország között fönnáll, ez pedig nem lehet más, mint az állampolgárság.”

Különösen nehéz ezeket a mondatokat értelmezni annak fényében, hogy a kormányfő konkrétan mit remél a kettős állampolgárságtól: a rejtélyes gazdasági hasznon kívül a külhoniak óvodától egyetemig tartó anyanyelvi oktatásának lehetőségét és a szülőföldön maradásukat. Apró szépséghiba, hogy ezek egyike sem függ a kettős állampolgárságtól, az ugyanis a nemzettel való szimbolikus azonosuláson kívül semmit sem nyújt, mivel csak Magyarországon lehet a vele járó előnyökhöz jutni (ehhez persze elég lett volna a külhoniak beutazásának szabályozását egyszerűsíteni), ráadásul ebből kifolyólag épp a szülőföldről való elköltözést segíti elő. Ami pedig a kulturális/nyelvi jogokat illeti: ezek klasszikus kisebbségi jogok alá tartoznak, így szintén nem az állampolgárság velejárói (sőt a területi autonómiától is függetlenek).

A Népszabadság fotóján Orbán Viktor székely zászlót dedikál, Tőkés László szerint pedig a székelyföldi autonómia már nem halogatható tovább. De talán se ők, se a hallgatóság nem volt tisztában azzal, hogy a székely autonómiát épp a kettős állampolgárság tette még illuzórikusabbá, hiszen területi autonómiát biztosítani egy olyan kisebbség számára, melynek tagjai egy másik, szomszédos ország állampolgárai is nagyban megnövelné a szecesszió kockázatát (így Rainer Bauböck, az állampolgárság-elmélet egyik legnagyobb hatású szerzője amellett érvel, hogy a területi autonómiatörekvések és kettős állampolgárság juttatása a külhoniaknak egymást kizáró stratégiák).

Beszéde végén Orbán felszólította hallgatóságát: most már az ő érdekük is, hogy a kormány nemzetpolitikája a 2014-es választások után is folytatódjon. Ez kétségtelenül így van, de a jövő évi választások egyben arra is lehetőséget kínálnak a külhoni magyarok számára, hogy bebizonyítsák: az a kép, amilyennek Tusnádfürdő mutatja őket, nem felel meg a valóságnak.