Egy ismerősöm mesélte a következő anekdotát: A falujában idénymunkások a szomszédainkat okolták hazánk minden bajáért. Aztán sorolták, hogy mi mindent adjanak nekünk vissza a nagyhatalmak, Erdélyt, Felvidéket, Vajdaságot, Kárpátalját. Mindenkinek volt valamilyen ötlete. „Adják vissza Trianont is” – mondták végső érvként. Ismerősöm visszakérdezett. „Na de melyiket: a Kis-Trianont vagy a Nagy-Trianont?” Ezen kicsit meghökkentek, de gondolkodás nélkül rávágták: „Hát, ha lehet, akkor mindkettőt…”
Köztudott, hogy a történeti emlékezet anomáliái a történelmet formálják. A magyar történeti emlékezet évszázadokon keresztül a politika nyelvén íródott. Formuláit, retorikai mintázatát a politika fogalmai szerinti nyelven hagyományozták nemzedékek és politikai kurzusok. Azt már egyre kevesebben tudják, hogy a 19. század elejéig ez a nyelv, amely által ez az emlékezet formát kapott, nem a magyar volt, hanem a latin. Miközben Európa országaiban már rég a vulgáris nyelveken intézték a közdolgokat, nálunk még hosszú évszázadokig a latin volt az újságok, a könyvek és a közigazgatás, továbbá az oktatás és a tudomány nyelve. Az anyanyelvi fordulatot, a történeti emlékezet magyarítását a 19. század hozta meg. A magyar történelmi emlékezet addig latinul formálódott. A nemzeti múlt magyar nyelvű megkonstruálása rohamtempóban történt, és valójában csak az 1820-as években vette kezdetét. A nemzeti romantika irodalmi alkotásokban, fikciókban, fiktív narratívákban teremtette meg a múltnak a közösség számára is átélhető képeit. Ezeket a képeket – görög terminussal élve: idilleket – és történeti tablóképeket a korszak divatja szerint készítették el költők, írók, majd tudós történészek, irodalomtudósok. Teremtettek alakokat és sorsokat, nyelvet és mítoszt, átélhető tetteket és hozzá hősöket.
Természetesen az akkortájt divatos kora romantika sikerműfajainak receptje, kliséi szerint építették fel a történeti emlékezet elbeszéléseit. A mintákat pedig a tőlünk nyugatra eső nyelvekből és irodalmakból kölcsönözték. Így kevesen tudnak arról, hogy a Zrínyi-témából először egy Körner nevű osztrák drámaíró készített színpadi művet. Csak a bécsi, az osztrák birodalmi siker hatására kezdték hazai szerzők is felfedezni a magyar történeti témában rejlő irodalmi és történeti potenciált, mely egyszerre volt piaci és nemzeti. Ezért történhetett meg, hogy előbb németül adták Körnert hazánkban, majd ezután fordításban is. És csak ezt követően íródott a Zrínyi-témában eredeti magyar színpadi játék. A Délvidék horvát családból származó bánja így változott át idővel ízig-vérig magyar hőssé. Ezek után nem meglepő, hogy testvérét, Zrínyi Pétert horvát költőként tartják számon, és a horvát történelem fontos alakja.
A magyar nemzeti romantika számára a stílust és a műfajt, a retorikai kliséket, mint már említettem, az osztrák irodalom szállította, a témákra pedig sokszor Hormayer Archivja hívta fel a figyelmet. A nemzeti gondolkodás kialakulásának avantgárd forradalma idején a szerzők a történetiséggel mit sem törődve magyarítottak minden, kezük ügyébe eső történetet. A száz évvel későbbi nyelvhasználat borzasztó fordulatával élve: fajisították. A nemzeti romantika korában aggálytalanul dolgozták fel az Archiv közleményeiben előkerülő történeti témákat. Kisfaludy Károly tudatosan adott le rendelést témákra a fiatal íróknak, és nem kisebb neveket foglalkoztatott, mint Bajza József, Czuczor Gergely vagy Vörösmarty Mihály, és nagyon jól fizetett. Aurora című irodalmi almanachja számára a fiatal íróktól, Vörösmarty nemzedékétől a magyar nemzeti múltból olyan hősi témákat verseltetett meg, amelyek a magyar nemzeti erényeket, a bátorságot, a vitézséget, a lovagiasságot, az erkölcsi rendíthetetlenséget, az igazmondást és a vendégszeretetet, a jó idegenek tiszteletét tanulhatta a nemzet. Az osztrák birodalom keretein belül élő magyarság nem véletlenül az önálló magyar királyság eseményét állította Kisfaludy korának olvasói elé. Így esett a választás a török időkre, amelyekről ekkor már a cenzurális tiltás veszélye nélkül lehetett beszélni, ám ezek az elbeszélések mindig allegorikus értelmezésbe futó szövegek voltak. Az értelmezés kódja nagyon egyszerű volt: a török és a tatár helyébe a német, illetve az osztrák szavakat kellett behelyettesíteni. Az áthallás nem volt titok. Az allegorikus elbeszélés nyelve még élő hagyomány volt. A hősiesség példái a nemzeti dicsőség korát teremtették meg. Az önálló magyar királyság emlékezetének felelevenítése sem maradhatott ki a nemzeti romantika horizontjáról. Kisfaludy irányította vissza az 1820-as években Vörösmartyék nemzedékét Mátyás király korába. Horvát István pedig a kun-hun-szittya-pártus őstörténet vidékére, a Kaukázus, Perzsia, Görögország, Egyiptom felé, mint a magyar ősnép hazájába.
Az természetesen senkinek sem okozott aggodalmat, hogy Mátyás királyt és udvarát kizárólag és színmagyarul beszéltesse. A történészek is csak később kezdtek gyanakodni, hogy netán Mátyás éppúgy beszélt románul, mint magyarul, szlovákul és szerbül. Udvarában pedig inkább beszéltek németül és olaszul, de leginkább talán latinul, hiszen Szibinyáni Jank és Szilágyi Erzsébet fia egy soknemzetiségű ország királya lett, ezért a soknyelvűséget tekintette ő is, mint a kor szereplői mind, természetesnek. A híres corvinák a királyság történelmét a politika és a tudomány nyelvén, vagyis latinul rögzítették. Mátyás egy közép-európai középhatalmi státusú birodalom királya volt. A magyar királyi cím egy volt címei és rangjai között, noha sokáig a legfontosabb.
A nemzeti romantika szövegei azonban az 1820-as évektől, immár kizárólag magyar nyelven azt a képet alakították ki a magyar történeti múltról, hogy abban magyarok cselekedtek, és magyarul beszéltek, hiszen a magyar királyság történelmét alakították. A történeti múlt, a balsors képe a múlttudattal bíró nemesi osztály emlékezetében sokáig a Várna-Mohács nevekkel kapcsolódott össze. A formálódó irodalmi elbeszélések is jó ötven évig e két hívó szóval kapcsolták össze a magyar királyság önállóságának elvesztését.
Azonban mind Várna, mind Mohács az irodalmi és történeti mítoszok lefejtése után nem a magyarság ellen irányult, hanem egy közép-európai középhatalom állt a nagyhatalmak útjában. Etnikai kérdés akkor még fel sem merült. Várna esetében az 1443–44-ben folytatott hosszú hadjárat lezárásaként Drinápolyban, 1444. június 12-én I. Ulászló és II. Murád szultán a Bibliára, illetve a Koránra esküdve kötött békét. Ezt az egyezséget I. Ulászló a pápa biztatására, majd pedig kiátkozással fenyegetve, megszegte. 1444. november 10-én a békeszegő királyt, akit cserbenhagytak az európai hatalmak, a pápa is, seregének nagy részével együtt megölték a törökök. Az európai nagyhatalmak, a pápaság és az Oszmán Birodalom között útban volt egy középhatalom. Hasonló forgatókönyv játszódott le Mohácsnál is. A középhatalmi birodalmat és a saját dinasztiával új birodalmat alapozni kívánó Mátyás uralkodása felforgatta és kivéreztette az országot. Az I. Ferenc francia királlyal szövetséget kötő Nagy Szulejmán 1521-től kezdve a Habsburg császárság meggyengítésére törekedett, a szétesett és káoszba fordult Kárpát-medencére csak felvonulási területként tekintett. A mohácsi ütközet Szulejmán számára 1526. augusztus 29-én egy ekkorra jelentéktelen ország haderejével vívott mellékcsata volt. A török csapatok felvonulásának logisztikai bázisát hivatott biztosítani, amelyre azonban a középhatalmi álmukból még fel nem ébredő hadvezetők tévedése folytán került sor. És mintha nem lett volna ez másként Trianon esetében sem.
A Kárpát-medencei középkori királyság valójában az Árpád-ház 1301-es kihalásával ért véget. A birodalmi tudat és a mítosz akkor és ott megszakadt. Minden jel szerint hányatott sorsú volt ez a birodalom, amelyet a tatárok támadása teljesen szétzilált és megroppantott. A magyar királyi címet viselő uralkodók újabb és újabb birodalmakat alapítottak ebben a kedvező geopolitikai térben, de ezek nem voltak jogfolytonosak I. István művével. Az ezeréves birodalom valójában csak retorikai fordulat, áltörténeti mítosz volt a későbbiekben. Már a millecentenárium is csak díszlet- és show-jelleggel, a propaganda eszközeként nyúlt ehhez a mítoszhoz, miközben I. Ferenc József leginkább egy másik politikai mítoszban, a Habsburg-mítoszban volt érdekelt.
Amikor 1918. október 31-én az első Nagy Háború katasztrófája után széthullt a nagyhatalmak által már rég halálra ítélt Osztrák Birodalom, az utódállamok a térség politika földrajzi képét radikálisan újraírták. Az egymással versengő kis államok a közép-európai régiót a nagyhatalmak játékterévé tették. Egy erős helyi hatalom létrejötte, egy olyan, európai léptékkel mérve középhatalmi súlyú ország többé már nem zavarhatott be, amilyen I. István, Zsigmond, Mátyás vagy akár a Habsburgok birodalma volt. A Kárpát-medence területén létrejövő kisállamok fiatal, kiforratlan, hagyomány és történeti emlékezet nélküli népek országai lettek. Történeti mítoszaikat íróik és íróikat tudományos köntösbe öltöztető tudósaik a romantika mintája szerint hozták létre.
Magyarország ekkor érte el azt, amire már régóta vágyott: végre önálló nemzetállam lett. A térségben egyedüliként olyan ország jött létre, amelyből hiányzott a nemzetiségi probléma. Népesség tekintetében gyakorlatilag homogén volt, egy olyan ország, amely csak szomszédai problémájaként ismerte a kisebbség problémáját, amellyel pedig korábban szembesült, hiszen a Kárpát-medencében összességében mindig kevesebben voltak magyarok, mint nem magyarok. A Trianon utáni helyzet zavarát fokozta az, hogy az önálló Magyarország politikai értelemben ugyanolyan fiatal államalakulat volt, mint szomszédai. A politikai intézményrendszernek, a jogfolytonosságnak, a birodalmi tudatnak nyoma sincs ekkor már lassan ezer éve. Az államalapító I. István műve valójában úgy foszlott szét, vált semmivé, és tűnt el a középkori Kárpát-medencei királyság, mint a sztyeppei birodalmak. István műve valójában nem is volt más, mint egy speciális változat a sztyeppei birodalmakra, amilyen Batu kán és a többiek időleges erőfeszítése volt.
Nehéz azzal szembenézni, és még nehezebb levonni a következményeit annak, hogy a Trianon utáni Magyarország nem az ezeréves haza folytatása, hanem egy új kezdet volt – annak minden bizonytalanságával és tanácstalanságával. Ennek tudatában azonban egy 21. századi országot lehetne elgondolni; még mindig nem késő. A Horthy-korszaknak ez nem sikerült. A Rákosi–Kádár-adminisztrációnak esélye se volt rá. Az elmúlt jó húsz év pedig csak visszafelé figyelt, és a hatalmi vákuum után szokásos káosz képét öltötte fel. Zavarodottságában fel sem fogta a magyar politika talán, hogy milyen esély nyílt meg előtte. Noha a jövő végtelen, a múlt pedig véges.