Merre tart Magyarország?

Jog  |  2011. február 21.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

1996-ban berlini és budapesti joghallgatók közös szemináriumán vettem részt. Ekkor ismertem meg a magyar alkotmánybíráskodást, és ekkor hallottam először az aktivizmus kifejezést. Ez még a Sólyom-bíróság időszaka volt, amelyet olyan döntések fémjeleztek, mint a halálbüntetés eltörlése, a visszamenőleges hatályú joghátrányok megtiltása és a Bokros-csomag felülvizsgálata. A német diákok a szemináriumon nem igazán értették, mit értenek a magyar egyetemisták aktivizmus alatt, amivel kritizálták az Alkotmánybíróságot. Végül is nem az a bíróság dolga, hogy értelmezze az alkotmányt, és ha indokolt, védje meg a polgárok alapvető jogait a törvényhozással szemben?

Mi, német diákok természetesnek tartottuk, hogy a magabiztos szövetségi alkotmánybíróság az értelmezés során új doktrínákat fogalmaz meg, és felülbírálja a parlament alkotmánysértő törvényeit, ezért számunkra az aktivizmus a bíráskodás lényegét jelentette.

Igaz, a kilencvenes évek közepén nálunk is sok elemző vélte úgy, hogy a Bundesverfassungsgericht „válságba” került. A bíróság alkotmánysértőnek nyilvánította a kereszt kifüggesztését a bírósági tárgyalótermekben (ez főképp a katolikus bajorokat dühítette), megsemmisítette a katonai épületek előtti ülődemonstrációt büntető törvényt és azt a szabályt is, amely alapján büntetés járt a katonákat „gyilkosoknak” nevező beszédért (ez a legtöbb konzervatív számára elfogadhatatlan volt). Az alkotmánybíróság, amely a közvélemény-kutatások szerint az egyik legnépszerűbb intézménynek számított, hirtelen heves bírálatokkal találta szemben magát. Ám egy idő után a vita alábbhagyott, és a határozatokban megfogalmazott általános elvek bekerültek a jogi kommentárokba és a kézikönyvekbe. Minden visszatért a régi kerékvágásba.

Ez az epizód jól szemlélteti a német jogi kultúrát. Lehet, hogy olykor sokan nem értenek egyet az alkotmánybíróság döntésével, az ítéleteket mégis elfogadják, tiszteletben tartják. Persze néha egy-egy bosszankodó jogászprofesszor, akinek a véleményét nem osztotta a bíróság, dühös cikket ír valamelyik jogi szaklapba vagy nagy napilapba, a politikusok azonban mind ez idáig tartózkodtak attól, hogy támadják a bíróságot. Emellett a bíróság hatáskörének szűkítése is nagyon ritkán került szóba.

Konrad Adenauer, az első német kancellár ugyan fontolóra vette a bíróság visszafogásának lehetőségét, látván, hogy az alkotmánybíróság komolyan veszi az alkotmány őrének szerepét. Adenauer egy központi, kormányközeli tévécsatornát kívánt létrehozni, ám erre nem adott lehetőséget az alkotmány. Le is tett a tervéről, mert világossá vált, hogy alkotmánysértő törekvése népszerűtlenné teszi a választópolgárok körében. Ezt követően senki nem próbálkozott intézményi támadást intézni az alkotmánybíróság ellen.

Magyarországon most ez történt. A kormányzó többség jelentős mértékben korlátozta az Alkotmánybíróság hatáskörét azáltal, hogy megszüntette a költségvetési, pénzügyi tárgyú törvények felülvizsgálatának és megsemmisítésének lehetőségét, kivéve azokat az eseteket, amikor a jogszabályok az élethez, a méltósághoz, a meggyőződés szabadságához, a személyes adatok védelméhez vagy az állampolgársághoz fűződő jogokat sértik. A korlátozás oka nem a bíróság aktivizmusa volt. Úgy tűnik ugyanis, a kormányzat nem tart attól, hogy a mostani bíróság jelentős, a Sólyom-bíróságra emlékeztető dogmatikai alapvetésekkel áll elő. Ha ettől tartott volna, akkor elvette volna mindazokat a bírósági hatásköröket, amelyek lehetővé teszik számára, hogy az úgynevezett nehéz esetekben a Pokol Béla által kárhoztatott „szuperabsztrakt” elvek alapján hozza meg döntését. Ehelyett azonban megmaradt a bíróságnak az a lehetősége, hogy valamennyi jogszabályt az emberi méltósághoz való joggal összefüggésben értékeljen. A bírósági hatáskör megcsonkításának ezért az lehet a magyarázata, hogy a kormányzat el kívánta kerülni a számára oly fontos ügyek (mint például a visszamenőleges hatállyal bevezetett különadó vagy a magán-nyugdíjpénztári befizetések állami tulajdonba vételének) alkotmánybírósági kontrollját.

A kormányzat – politikai cselekedeteit igazolandó – előszeretettel hivatkozik a kétharmados parlamenti többsége nyújtotta erős demokratikus legitimációra. Kérdés azonban, hogy valóban demokratikus cselekedetnek minősül-e az alkotmányos felülvizsgálat által biztosított fék elgyengítése egy olyan országban, amelynek egykamarás parlamentje van, és ahol föderális intézmények sincsenek, amelyek kellő ellensúlyt biztosítanának. A modern demokrácia ugyanis nem csupán a többség uralmáról szól. A demokrácia olyan hatalomgyakorlást is jelent, amely megfelelő védelmet nyújt a hatalomban nem lévő kisebbség számára, s amely tiszteletben tartja, hogy alkotmányos rendszerben a kormányzásnak intézményes ellensúlyai vannak. A modern demokráciákban a többségi kormányzás egyik ilyen fontos ellensúlyaként működik az alkotmánybíróság.

Az alkotmánybíróságnak több fontos feladata van. A leglényegesebb, hogy az alkotmányos elvek és szabályok betartásán őrködjön. Határozatainak azonban nem tud kényszer útján érvényt szerezni. Egyetlen eszköze, hogy a nyilvánosság elé tárja az alkotmányt sértő jogszabályi rendelkezések megsemmisítéséről hozott döntését. Ennek ellenére a jog uralmát tiszteletben tartó kormányzat nem tehet mást, mint hogy elfogadja és tiszteletben tartja az alkotmánybírósági verdiktet. Ellenkező esetben lehetetlen helyzetbe kormányozza magát – legalábbis az európai színtéren. Lehet, hogy ezért gondolta biztonságosabb megoldásnak a magyarországi kormánytöbbség, hogy megfosztja a bíróságot azoktól a hatásköröktől, amelyek alapján a pénzügyi intézkedések érdemben felülvizsgálhatóak lehetnének?

Az alkotmánybíróság döntései nem bírálhatatlanok. Az alkotmánybíróságok nem az igazságot keresik, hanem alkotmányossági kérdésekben döntenek. Az alkotmány szövegét értelmezik, és ezáltal iránymutatást adnak abban a kérdésben, hogy meddig terjed a törvényhozó és a végrehajtó hatalom hatásköre. Alkotmánybíráskodás nélkül az alkotmány értelmét a mindenkori többség állapítaná meg. Az alkotmány elvesztené a közhatalmat kontrolláló szerepét, s ahhoz a lassalle-i meghatározáshoz közelítene, amely szerint egy „ország valódi alkotmányát a tényleges hatalmi viszonyok alkotják”. Az utóbbi idők kormányzati fékeket gyengítő ad hoc alkotmánymódosításai határozottan ebbe az irányba mutatnak.

A bíróság kontrolljának vannak legitim eszközei, például a kritika, amely az alkotmánybíróságokat sem hagyja érintetlenül. A bírák érzékenyek a szakirodalmi bírálatokra és arra, miként tárgyalja döntéseiket a sajtó, hogyan vitatkoznak róla az országgyűlési képviselők, és miként reagálnak rá a választópolgárok. A kritikának persze ésszerű alapja kell legyen: rámutathat arra, hogy a jogi érvelés minősége elégtelen, esetleg hogy a jogilag kifogástalan érvelés igazságtalan vagy más módon elfogadhatatlan eredményre vezetett. A független bírák igénylik az ilyesfajta kritikát, és megpróbálják megtalálni az útját, hogy elkerüljék a kritika alapjául szolgáló csapdákat.

Az alkotmánybíróság szisztematikus gyengítése nem csak a bíróság intézményének okoz kárt. Az alkotmánybíróság ugyanis jelentős szerepet játszik a jogállami kultúra és a közintézményekkel szembeni bizalom kialakításában. A különböző nézeteket valló magyar polgárok biztosak akarnak lenni abban, hogy bármely politikai erő legyen is hatalmon, az alapvető jogi garanciák megkérdőjelezhetetlenek.

Az utóbbi idők kormányzati lépései jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy Magyarország külföldi reputációja csökkent. A módosításokat nem úgy értékelték, mint amelyek az alkotmányt a bíróságok kezéből a polgároknak adják, ahogyan azt az amerikai Mark Tushnet szorgalmazza. Hogy ez jó ötlet-e vagy sem, vitatható, de bizonyosan nem arról szól, ami mostanában Magyarországon történik. Arról inkább olyan országok jutnak eszembe, mint Oroszország, Fehéroroszország, Ukrajna vagy Kirgizisztán, ahol az alkotmánybíróságokat kormányzatközeli emberekkel töltötték fel, vagy egyenesen feloszlatták, mert döntéseik nem voltak a kormány kedvére valók. Nem mintha Magyarország itt tartana. De a magyaroknak el kell gondolkodniuk azon, hogy ilyen kétes alkotmányos pedigréjű országokkal szeretnének-e egy platformon szerepelni.

(Fordította Tóth Gábor Attila)