Az éjfél előtti pillanatok feszült várakozására. A Freiheitsglocke felcsendülésére. A német egység zászlajának felhúzására. Nemzeti himnuszunkra. Az örömre. A könnyekre. Arra az összefogásra, mely történelmünk azon pillanatában megmutatkozott. Még most, húsz évvel később is nagy hálával tölt el engem mindez.

Húsz éve Németország ismét „egységes hazánk”, ahogy a himnuszunkban hangzik. De mit jelent valójában, hogy Németország egységes? Mi az, ami összeköt bennünket? Összenőttünk-e minden különbözőségünk ellenére?

Az első felelet kézenfekvő: közös történelmünk emlékezete az, ami összeköt. Ennek része, hogy emlékezzünk mindenkire, aki ezt az egységet lehetővé tette. Az emberi jogokért küzdő nőkre és férfiakra, akik elszántan szembeszegültek a diktatúrával. Közéjük tartozott a néhai Bärbel Bohley. Ez az asszony megmutatta, mire képes a bátorság, erőt adva ezzel sokaknak. „Nekünk semmi nem volt túl hatalmas ahhoz, hogy ne szálljunk szembe vele; és semmi nem volt túl parányi ahhoz, hogy ne törődjünk vele.” Ez a mondat jól jellemzi őt. Mind a mai napig megérintenek ezek a szavak. Meghajlok Bärbel Bohley előtt, s meghajlok mindazok előtt, akik a szabadságért harcoltak.

Az egyházak oltalmukba vették a szabadságért küzdő bátorságot. Sokan érezték: valaminek meg kell változnia. A változáshoz azonban ez nem elég. Nekem kell változtatnom. Elkezdődtek a hétfői áhitatok és tüntetések Lipcsében. Kezdetben kevesen mentek el, aztán egyre több bátor ember vonult az utcákra Kelet-Németország-szerte. „Lipcse csodájává” vált ez az esemény. Jelentősége miatt, és mert békés keretek között zajlott, valóban csoda volt ez, fordulópont, melyet az emberek maguk értek el. Önmagukat szabadították fel a diktatúra alól – vérontás nélkül. Az emberek szabadságvágya sohasem szűnt meg létezni. Most azonban elérkezett az idő. Annak, amit 1953-ban még tankok tiportak el, 1989-ben már nem lehetett útját állni. Ez az emberek történelmi érdeme. Bátorságuk lenyűgözte a világot.

Az európai szabadságmozgalom nélkül a német egység létrejötte elképzelhetetlen. A lengyel munkások és a lengyel pápa, II. János Pál nélkül, aki a helyszínen imádkozta: „Ne féljetek!” A Szolidaritás apránként harcolta ki saját szabadságát és ezzel együtt végül a miénket is. Itt Brémában, Gdansk testvérvárosában külön jólesik erről szólni. A német egység nem valósulhatott volna meg Mihail Gorbacsov nélkül, aki a glasznoszty és peresztrojka során feladta a Szovjetunió hatalmi követeléseit, hogy más országokat uraljon, utat nyitva ezáltal a népek önrendelkezésének. S a magyar kormány nélkül, amely elsőként nyitotta meg a határt. Oroszok, lengyelek, magyarok – mindez igazán nagy baráti segítség volt, melyet nem is várhattunk tőlük.

Most azokra a hónapokra is emlékezünk, amelyek során a keletnémet Volkskammer és a nyugatnémet Bundestag apró lépésekkel haladt előre az egység felé vezető úton. Németország mindkét felében a politika és a közigazgatás példa nélküli teljesítménye volt ez. Voltak aggodalmak és ellenállás is. Főleg külföldön kérdezték sokan, vajon helyénvaló-e, hogy a nagy Németország most ismét magára talál. Ugyan ki vehette ezt zokon a XX. század első felének Németországból eredő útvesztői, rémségei és katasztrófái után?

Előrelátó államférfiak érdeme, hogy sikerült felülkerekedni az aggodalmakon és megtörni az ellenállást. Sokat tett ezért Helmut Kohl és Hans-Dietrich Genscher, Lothar de Maizière-rel karöltve. Az ide vezető utat pedig Konrad Adenauer, Willy Brandt és Helmut Schmidt készítette elő. Ők alapozták meg ugyanis azt a bizalmat, mely nélkül a két Németország nem egyesülhetett volna. Elképzelhetetlen lett volna az egység a transzatlanti szövetségbeli barátaink nélkül, akik több mint negyven éven át garantálták a Szövetségi Köztársaság és Nyugat-Berlin függetlenségét. Soha nem feledjük, hogy idősebb George Bush felkarolta a német újraegyesítés ügyét. Mindezért végtelenül hálásak vagyunk.

Németország mint egész ismét a nemzetközösség egyenrangú tagja lehetett. Barátok vesznek körül minket. Mily nagy öröm ez országunk és polgáraink számára.

Két államból egy lett. Ez nem ment nehézségek nélkül. Kölcsönösen segítettük azonban egymást. A nyugatnémetek szaktudásuk, vállalkozó szellemük és politikai tapasztalataik felhasználásával gyarapodtak keleten, és tették ezt egyben a kelet javára is. Ugyanakkor a keletnémetek voltak azok, akik ennek az áttörésnek a legnagyobb terhét viselték azért, hogy újra egységes legyen országunk. Életüket bizonyos tekintetben elölről kellett kezdeniük, mindennapjaikat át kellett szervezniük, és a kínálkozó lehetőségeket meg kellett ragadniuk. Megtették, hihetetlen mértékű hajlandóságot mutatva a változásra. Ezt nem méltattuk kellőképpen.

Sokak reménye vált valóra – végre oda utazhatnak, ahová csak akarnak, azt tanulhatják és olvashatják, amit akarnak, azt vitathatnak meg, amit csak akarnak, szabadon dönthetnek foglalkozásukról, elképzeléseikkel önállóvá válhattak. Mások évekig gyötrődtek a személyes újrakezdéssel. Néhányan máig ezen rágódnak.

Bizonyára olyan is veszendőbe ment, amit érdemes lett volna megtartani. Mindazonáltal mérhetetlenül értékes tapasztalathoz jutottunk: az emberek megélték, ha mernek változtatni, akkor szabadon élhetnek. Ezzel fontos fejezetet írtak a német történelembe. Németországból egy másik Németországot csináltak. Megmutatták, hogyan lehet a töréseken úrrá lenni, egyszerre tenni a személyes boldogulásért és a nemzeti összetartozásért.

„Németország, egységes hazánk”. Mit jelent ez ma? – szólt kérdésünk, és ezennel elérkezünk a második válaszhoz. Húsz évvel az egyesülés után az a feladatunk, hogy ismét merjünk változtatni, és így megtaláljuk a német összefogás új formáját ebben a gyorsan változó világban. Ebben a világban ugyanis a régi bizonyosságok csupán csalóka ígéretekkel kecsegtetnek.

Hazánk nyitottabbá vált, a világ pedig elfogadóbbá. Sokszínűbbé és többfélévé. Megváltoztak a mindennapok és az életpályák. Az okokat ismerjük: globális verseny és kereskedelem, új technológiák, határokon átívelő kommunikáció, bevándorlás, demográfiai fordulat és igen, új külső veszélyek. Az életvilágok eltávolodnak egymástól; más valóságban élnek az idősek és a fiatalok, a jól keresők és a létminimum alatt élők; azok, akiknek van biztos munkájuk, és azok, akiknek nincs; a választópolgárok és a politikusok; az eltérő kultúrájú és vallású emberek.

Némely különbség félelmeket kelt, ezt nem tagadhatjuk. Ennek ellenére nem hangsúlyozhatjuk eléggé, hogy egy szabad ország, mint a miénk, a sokszínűségből, a különböző életfelfogásokból, az újra való nyitottságból táplálkozik. Máskülönben nem is létezhet. A túlzott mértékű azonosság megfojtja a személyes erőfeszítéseket, és csakis azon az áron érhető el, ha feladjuk szabadságunkat. Az országnak el kell viselnie a különbözőséget. Akarnia kell azt. A túlzott mértékű különbözőség persze veszélyezteti az összetartást. Számomra ebből az következik, hogy értékelnünk kell a sokszínűséget, és fel kell számolnunk a társadalmunkon belüli szakadékokat. Ez megóv az ábrándoktól, és valódi összetartást eredményez. Ma ez a német egység feladata.

1989-ben a keletnémetek azt kiáltották: „Mi vagyunk a nép, mi egy nép vagyunk!” Ez a felkiáltás felélesztette az érthető történelmi okokból régóta elfojtott nemzeti érzéseket. Azóta nemzeti öntudatunk átformálódott, az őszinte hazaszeretet jellemzi, egy olyan igaz elkötelezettség hazánk iránt, mely tudatában van a múlt óriási felelősségének, és így építi a jövőt. Ez az öntudatosság, a szó minden értelmében, javunkra válik. Javára válik a másokhoz fűződő kapcsolatainknak is: ugyanis aki tiszteli és szereti saját országát, jobban szót ért másokkal is.

„Mi egy nép vagyunk!” Ez a mondat napjainkban minden itt élő számára felhívás. Olyan felhívás, mely nem szimpátián alapul, hanem azokon az értékeken, melyek hazánkat erőssé tették. Ha ezt értjük azalatt, hogy „mi”, akkor sikeresen össze tudunk fogni – mi, akik csak rövid ideje élünk itt, és mi, akik már oly régóta élünk itt, hogy elfelejtettük, őseink is kívülről érkeztek.

Amikor német muszlim nők és férfiak azt írják: „Ön a mi elnökünk!”, akkor teljes szívemből felelem: „Igen, természetesen az Önök elnöke vagyok!” Méghozzá azzal az odaadással és meggyőződéssel, hogy minden, Németországban élő ember elnöke vagyok. 

Örömet szerzett nekem egy nyílt levél, melyet olyan diákok írtak, akiket rokoni szálaik hetven különböző országhoz fűznek. Mindannyian egy olyan alapítvány ösztöndíjasai, amely ígéretes fiatalokat támogat. A következőképpen fogalmaztak: „Nekünk nem számít, ki honnan jött, sokkal inkább az a fontos, merre tart. Hisszük, hogy együtt megtaláljuk majd az utunkat. Itt akarunk élni, mert mi vagyunk Németország.” Természetesen számít, ki honnan jön. Kár lenne, ha ez nem így volna. Mégis ennek a felhívásnak az üzenete az, hogy Németország mi vagyunk!

Mi vagyunk Németország. Igen, mi egy nép vagyunk, és mivel ezek a külföldi származású emberek fontosak számomra, nem akarom, hogy megsértsük őket az egyébként szükséges vitákban. Nem hagyhatjuk, hogy mendemondák kapjanak szárnyra, s hogy az előítéletek, a kirekesztés megszilárduljon. Ez legbensőbb nemzeti érdekünk.

A jövő azoké a nemzeteké, amelyek nyitottak a kulturális sokszínűségre, az új ötletekre és arra, hogy beszéljenek az idegenekről és az idegenségről. Németország kapcsolatai szerteágazóak a világban. Németországnak nyitottnak kell lennie azok felé, akik a világ különböző tájairól hozzánk érkeznek. Németországnak szüksége van rájuk. A tehetségekért folytatott versenyben ide kell csábítanunk a legjobbakat, vonzónak kell lennünk azért, hogy a legjobbak maradhassunk. Nyomatékosan kérem, hogy hagyjunk fel a hamis konfrontációkkal. Johannes Rau, aki 1999 és 2004 között töltötte be az államfői posztot, tíz évvel ezelőtt okosan és belátóan azt kérte, „félelem és képzelgések nélkül” éljünk együtt Németországban.

Három nagy hazugságnak már régen búcsút intettünk. Felismertük, hogy a vendégmunkások nemcsak átmenetileg jöttek hozzánk, hanem tartósan itt maradnak. Felismertük, hogy bevándorlás létezik, még akkor is, ha sokáig nem tekintettük magunkat bevándorlási célországnak, majd a bevándorlást saját érdekeinkhez igazítottuk. Felismertük továbbá, hogy a multikulturalizmusról szőtt ábrándjaink rendszerint alábecsülték a kihívásokat és nehézségeket. Megragadtunk a segélyezés, a bűnügyi statisztikák, a macsóviselkedés szintjén, megtagadva ezektől a társadalmi csoportoktól az azonos szintű közoktatást és az állami juttatásokat. Sok száz, hozzám eljuttatott levelet és e-mailt olvastam erről. Foglalkoztatnak az állampolgárok gondjai, félelmei.

Mégis annál azért előrébb járunk, mint ahogyan azt a jelenlegi vita alapján gondolnánk. Konszenzus alakult ki arról, hogy annak, aki itt él, meg kell tanulnia németül. Konszenzus van abban, hogy Németországban a német jog és a német törvények érvényesek. Mindenkire egyaránt, mert mi egy nép vagyunk.

Százezrek dolgoznak naponta, hogy megkönnyítsék a társadalmi integrációt. Sokan kapcsolódnak be ebbe a munkába önkéntesen, önzetlenül, fizetséget nem kapva. Közösségeink figyelemre méltó dolgokra képesek, ha a politika és az állampolgárok összefognak. Közösen kell tennünk azért, hogy társadalmunk minden sokszínűségével együtt és minden feszültsége ellenére mégis összetartson.

Még ha előbb is járunk, mint ahogyan azt a jelenlegi viták alapján gondolhatnánk, teljesen nyilvánvaló: van még tennivaló. Igen, sok a pótolnivalónk, csak példaként említem az egész családot megszólító integrációs foglalkozásokat és nyelvtanfolyamokat. Több képzést kell anyanyelven meghirdetnünk, iszlám hittanórákat kell szerveznünk itt végzett tanárokkal. Továbbá igen, következetesebbnek kell lennünk a jogok és kötelességek betartásában, például az iskolakerülés ügyében. Ez mindenkire érvényes, aki hazánkban él.

Mindenekelőtt világos állásfoglalásra van szükségünk. Arra, hogy Németország megértse, az összetartozás nem korlátozódik csupán az útlevélre, a rokoni szálakra vagy egyetlen felekezetre. A kereszténység kétségtelenül Németország része. A zsidóság kétségtelenül Németország része. Ez a keresztény-zsidó történelmünk. Az iszlám időközben ugyancsak Németország részévé vált. Lassan kétszáz éve, hogy Johann Wolfgang von Goethe a Nyugat-keleti díván című művében megfogalmazta:

„Ki megismert másokat / s magát megismerte, / látja, Kelet és Nyugat / mint forrt itt is egybe.”                                                (Halasi Zoltán fordítása)

Mit is írtak a diákok? Az számít, hogy valaki hová akar eljutni. Hisznek abban, hogy találunk közös utat. Ahhoz, hogy ezt a közös utat megtaláljuk, meg kell egyeznünk a közös célban.

Most pedig következzék a harmadik felelet a kiinduló kérdésünkre: „Németország, egységes hazánk” – itthon lenni ebben az országban azt jelenti, hogy alkotmányunkat és a benne foglalt értékeket tiszteletben tartjuk, és védelmezzük: mindenekelőtt minden ember méltóságát, a szabad véleménynyilvánítást, a vallás- és a lelkiismereti szabadságot, a nők és férfiak egyenjogúságát. Elfogadjuk, hogy közös szabályainkat betartjuk, és éljük a magunk életét. Aki nem így tesz, aki megveti országunkat és annak értékeit, számoljon azzal, hogy határozottan szembeszállunk vele. Ez egyaránt érvényes a fundamentalista, valamint a jobb- és baloldali szélsőségekre.

Joggal várjuk el, hogy mindenki a tőle telhető módon hozzájáruljon az együttéléshez. Nem hunyunk szemet afelett, ha visszaélnek közösségi érzésünkkel. „Jóléti államunk nem olyan önkiszolgáló bolt, ahol nem kell fizetni” – állapítja meg frappánsan és helyesen a fiatalkorúakkal foglalkozó berlini bírónő, Kirsten Heisig. Majd így folytatja: „Ha az állam gondoskodik az emberekről, akkor a közösség elvárhatja, hogy a gyerekeket iskolába járassák azért, hogy így egy másik úton indulhassanak el, és későbbi életükben a saját lábukra állhassanak.”

Mindenkit megbecsülés illet, aki hozzájárul valamivel országunkhoz és annak kultúrájához. Doktornő, némettanár, taxisofőr, műsorvezető, zöldséges, focista, filmrendező, miniszter asszony, és még számos példa van a sikeres beilleszkedésre. Büszkék lehetünk kulturális, tudományos és gazdasági teljesítményeinkre. Mindenekelőtt országunk társadalmi légkörére, a toleranciára, a kompromisszumkészségre és a szolidaritásra. Ez még a gazdasági világválságon is átsegített bennünket. Szakszervezetek, munkaadók és munkavállalók – mind megmutatták: képesek voltak kiegyezni, párbeszédet folytatni, találékonyságukat használni; képesek voltak összefogni és konszenzusra jutni – ez Németország.

A társadalmon belül új összefogás akkor képzelhető el, ha az erősek nem vonják ki magukat, a gyengék pedig nem rekesztődnek ki, és mindenki felelősséggel tartozik. Aki hiába keres munkát, vagy csetlik-botlik egyik bizonytalan állásból a másikba, aki azt érzi, hogy nincs hasznára senkinek, és nem lát távlatokat maga előtt, az csalódottan fordul el ettől a társadalomtól. De aki magát a társadalmi elithez sorolja, a tisztviselők vagy döntéshozók közé, és a valóságtól távol álló párhuzamos világba zárkózik, az éppúgy elfordul ettől a társadalomtól. Sajnos pontosan ennek lehettünk tanúi. Nem szabadna senkinek elfeledni, köszönjön bármit is országunknak, vagy annak, hogy szerencsés helyre született, hogy kötelessége valamit visszajuttatni a közösségnek.

Az egyre gyarapodó számú idősek sok jót tesznek. Sokan szeretnének akkor is dolgozni, amikor elérték a nyugdíjkorhatárt, csupán kisebb óraszámban. Erre lehetőséget kell biztosítanunk. Mások minden fizetség nélkül vállalnak feladatokat, kamatoztatják tudásukat és tapasztalatukat. Miért ne tehetnék ezt egy önkéntes szociális év keretében?

Milyen az a társadalom, amelyben senki nem érzi magát feleslegesnek, és amely senkit nem tesz feleslegessé? Hogyan valósulhat meg azok integrációja, akiknek már több éve nincs munkájuk? Hogyan válhatnak a társadalom részeseivé azok, akik valamilyen fogyatékosság miatt nem élhetnek ugyanazokkal a lehetőségekkel, mint mások?

Az összefogás megerősítésének egyik legsikeresebb módja, ha megbízunk másokban, és hiszünk bennük. Sok mindent elérhet az ember, ha van, aki hisz benne és támogatja. Ezt újra és újra megtapasztaltam. A fiam bölcsődéjében egészséges és sérült gyerekek egy csoportba járnak. Van egy fiúcska, szüleinek azt mondták, hogy gyermekük fogyatékossága miatt csak négykézláb fog közlekedni. A gyerek már jár. Ez az új gyógypedagógiai módszereknek köszönhető, valamint annak, hogy szülei és óvónői támogatták, és hittek benne, továbbá hogy tanulhatott más gyerekektől.

A gyermekekkel kell kezdenünk. Hányan hittek az újraegyesülésben, habár még messze volt! Épp így kell nekünk olyan célokat kitűznünk, melyek még távoliak, de elérhetők: ne legyen olyan gyerek, aki úgy kerül iskolába, hogy nem beszél németül. Ne legyen olyan gyerek, aki nem végzi el az iskolát. Ne legyen olyan gyerek, akinek nincs esélye szakmai karriert elérni. A mi gyerekeinkről, a mi fiataljainkról van szó. Nincs semmink, ami értékesebb lenne, mint ők.

Némely dolog egy fillérbe sem kerül, csupán időt és odafigyelést igényel: foglalkozzunk a gyerekkel – nem csak a sajátunkkal –, olvasunk fel neki, figyeljünk rá. Olyan szülőkre van szükség, akik azt mondják a gyermekeiknek: erőltessétek meg magatokat! Több elismerés és dicséret kell hogy illesse azokat a tanítókat és tanárokat, akik fáradhatatlanul támogatják a gyerekeket, és igyekeznek jó útra terelni őket. Több olyan vállalkozásra van szükség, amely azt mondja: esélyt adunk azoknak, akik azt kiérdemelték – mindegy, hogy Schulze vagy Yilmaz a családneve, van-e gyereke vagy nincs, idős-e vagy fiatal.

Sokan, akik az akadályok ellenére képesek voltak maguknak szép jövőt teremteni, olyan embereknek köszönhetik ezt, akik a döntő pillanatokban mellettük álltak. Nekem is voltak tanáraim, szomszédaim, akik segítettek, amikor édesanyám megbetegedett. Csupán erről van szó. Hermann Gmeiner, az SOS-gyermekfalu alapítója a következőképpen fogalmazott: „A mi világunkban minden nagy dolog úgy jön létre, hogy valaki többet tesz, mint amennyit kell neki.”

„Mi vagyunk a nép”– ezzel a pár szóval egy egész rendszert söpörtek el azok, akik összetartottak. Mindenki, aki ezt kiáltotta, szakított az öntudatlansággal, úgy határozott, hogy igenis rá is tartoznak a dolgok, és vállalta a felelősséget. Gyermekeinknek meg kell érteniük hazánk történelmét és azt, hogy milyen felbecsülhetetlen érték a szabadság, a felelősség és az igazságosság.

Meg kell tapasztalniuk, milyen fontos, hogy a jövő feladatait együttesen kell megoldani. Nem megijedni az ismeretlentől, az újtól és a vetélkedéstől, hanem bátran és elszántan tenni a jövőért. A félelem rossz tanácsadó.

Az Európai Unióval csodálatos példáját alkottuk meg annak, miképpen lehet az együttműködés sikeres. „Egység a sokféleségben” – joggal hangzik így az európai mottó, mely alapján nemzetállamok példa nélküli egyesülése valósult meg. Az egész világnak hirdeti ez az integráció: mi, európaiak tanultunk a történelemből. Nekünk, európaiaknak együttesen kell fellépnünk tehát a jövő nyomasztó globális kérdéseiben is, mint például a klímaváltozás, a szegénység felszámolása, a terror elleni küzdelem és a pénzügyi piacok újrarendezése. A világ változik. A feltörekvő országok az őket megillető helyet foglalják majd el. Nekünk, európaiaknak olyan világrenden kell munkálkodnunk, melyben akkor is jól érezzük magunkat, ha befolyásunk némiképp csökken. Sokat ostorozzák Európát. Én viszont nem adom fel, továbbra is Európa érdekeiért fogok síkraszállni.

1990. október 3-án hazánk számára egy remény vált valósággá. Egyidejűleg ezen a bizonyos október 3-ai napon egyszeri lehetőséget kaptunk az újrakezdésre. Mi éltünk ezzel a lehetőséggel. Legyünk hát mindannyian büszkék arra, amit elértünk! Persze még nem vagyunk készen. A tét most az, hogy megőrizzük a szabadságot, s újból megtaláljuk és megteremtsük az egységet. A tét most az, hogy ebből az országból mindenki otthona legyen, aki kiáll az igazságos viszonyokért. Ez az ország a miénk, jöjjünk bár keletről, nyugatról, északról vagy délről vagy bárhonnan. Itt élünk, itt szeretünk élni, itt békében élünk együtt. Itt együtt állunk ki az egységért, az igazságért és a szabadságért.

Bátran és bizakodva haladunk előre. Az elmúlt húsz év megmutatta, hogy együtt mire vagyunk képesek.

Összenőttünk, mondhatni együtt váltunk eggyé.

Isten óvja Németországot!