A liberális világrend jövője

Politika  |  2011. szeptember 25.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Ebben a cikkben azt vizsgálom meg, hogy az Egyesült Államoknak milyen filozófiát indokolt követnie és milyen politikát érdemes folytatnia, hogy a jelenlegi világrend fennmaradjon.

A Közel-Keleten tavasszal bekövetkezett drámai megrázkódtatás számos tanulsággal szolgált a világ számára. Egyrészt ismét eszünkbe véste, hogy pillanatok alatt szétzilálható egy politikai berendezkedés, legyen az akár országon belüli, akár nemzetközi. Másrészt arra is emlékeztetett, hogy a tekintélyelvű hatalommal szembehelyezkedő erők akár évtizedekig lappanghatnak, mígnem hirtelen lángra kapva egész régiókra képesek kiterjedni. Az arab tavasz nem engedte feledésbe merülni, hogy bár a demokráciákat világszerte sok baj érte az elmúlt években – mi több, nem egy demokratikus rendszerváltási kísérlet meghiúsult –, a történelem végső mozgatórugói továbbra is a szabadság és a népképviselet pártján állnak. Végül a tavaszi események eszünkbe juttatták, hogy jóllehet a külvilág nem irányíthatja az észak-afrikai és a közel-keleti változások folyamatát, s még csak azok ütemét sem diktálhatja, a sikeres váltás esélyei javulni látszanak, mihelyst a nyugati demokráciák és a tágabb értelemben vett nemzetközi közösség elkezd együttműködni, a világrend pedig nyitott, stabil, együttműködésre kész és elkötelezett.

Ebben az értelemben érezhetjük égető szükségét annak, hogy Amerika újfent megerősítse a nemzetközi rendépítés iránt érzett felelősségvállalását. Az arab világ felbolydulása pusztán része egy válságok és átalakulások övezte, az egész világra kiterjedő drámai eseménysorozatnak, melyben a világgazdaság küszködve keresi a kiutat a stabil növekedés felé, illetve folyamatos konfliktusokat okoz a nyersanyagok egyre sürgetőbb hiánya, a környezetre leselkedő veszélyek sokasága és egyes fejlődő országok – különösen India, Brazília és Kína – felemelkedése a világ nagyhatalmai közé. Az Egyesült Államok még az erőviszonyoknak e roppant, világméretű elmozdulásai közepette is megtartotta kulcsszerepét a világrend újjáépítésében, amely küldetés három fő feladatot ró rá. A folytonosság fenntartása érdekében integrálnia kell a felemelkedő hatalmakat, gondoskodnia kell arról, hogy Kínának megfelelő motivációja és lehetősége legyen a részvételre, illetve olyan, „miliőalapú” nagystratégiát kell felvázolnia, amely a hosszú távú biztonság érdekeinek szem előtt tartásával képes az általános nemzetközi berendezkedést létrehozni.

Az „Amerika Zrt.” jövője

Az Egyesült Államok több mint fél évszázadig a világrend letéteményese volt, és sok szempontból ma is annak tekinthető. Nem volt még egy olyan ország, amely akkora hatalommal bírt volna, mint az Egyesült Államok, vagy annyi alkalma lett volna arra, hogy kézjegyét rajta hagyja a világpolitika alakulásán. A két világháború után és a hidegháború végeztével az Egyesült Államok olyan különleges helyzetbe került – és ilyen helyzetben van ma is –, amelyben vezető szerepet játszhat a globális rendszert irányító szabályok és intézmények kialakításában. A történelem fordulópontjain mindig liberális eszméket követve igyekezett alakítani a világrendet, s azokat komoly küzdelmek árán próbálta összeegyeztetni az adott geopolitikai realitásokkal. Következetesen építgette a liberális világrendet, úgy adva helyet az amerikai nemzeti érdekeknek, hogy közben figyelembe vette egy olyan lehetséges rend szempontjait is, amely saját maga és az egész világ számára hosszú távon, folyamatosan gazdasági és biztonsági előnyökkel járna.

A liberális rend kiépítésének döntő mozzanata a második világháborút követő évekre tehető, amikor Amerika összhangra épülő (nyitott, stabil, barátságos) világrend iránti vágya egy liberális-hegemonikus rend kialakításának tervébe torkollott. A váltás nem volt teljesen szándékos. Az Egyesült Államok eredetileg csak a liberális projekt születése felett bábáskodott, ám hamarosan azon kapta magát, hogy valójában egy világrend megteremtésén és működtetésén fáradozik. Amerika és a liberális rend így vált elválaszthatatlanná. Jól körülhatárolt típusú rend volt ez, amely az amerikai egyeduralmi tekintély, a nyílt piacok, a biztonsági együttműködés, a többoldalú intézményrendszer, a társadalmi alkukötések és a demokratikus közösség alappillérein nyugodott. Mindezeken túlmenően e rend nagyban épített bizonyos alapvető, hegemonikus alkukötésekre is, melyek meghatározták a hatalom és a tekintély felosztásának mikéntjét. Ennek folytán az Egyesült Államok minden irányba hatalmat sugározva megtartotta ugyan magának a liberális rend fölötti ellenőrzést, mindezt azonban szabályok és intézmények keretei között tette, így engednie kellett bizonyos kötelezettségeknek és féken tartó erőknek. Amerika a világ különböző régióiban vállalt garanciát a rend fenntartásáért. A kölcsönösség jegyében szövetségeseivel és partnereivel szüntelenül egyezkedve és egyeztetve megbízhatóan szállította a stabilitás és a nyitottság értékeihez kötődő közjavakat. E rend súlypontja kezdetben a Nyugat volt, de amint terjeszkedni kezdett Ázsia, Latin-Amerika és a fejlődő világ felé, a liberális logikát egy hagyományosabb imperialista, nagyhatalmi uralomra törő gondolkodásmód váltotta fel. Az egész világot tekintve az Egyesült Államok uralta rend hierarchikus természetű volt, ugyanakkor liberális elemek szőtték át.

Ez az Amerika vezette liberális-egyeduralmi rend mára válságba sodródott, hiszen elmozdultak a pillérek, melyeken eddig nyugodott. Növekszik a nyomás, egyre erősödnek a változtatást, a régi rend átszervezését követelő hangok. A nagy átalakulások közepette különös jelentősége van annak, hogy pontosan szét tudjuk választani azt, ami valóban válságba került, attól, ami nem. Az én meglátásom szerint a jelen válság a tekintély válsága, mivel arról szól a küzdelem, hogy hogyan is kellene a liberális rendet kormányozni. Tehát nem magának a liberális nemzetközi rend alapelveinek a válságáról van szó, már amennyiben azt a rendet nyitott és ha lazán is, de szabályoknak engedelmeskedő rendszernek fogjuk fel. Más szóval az a vita tárgya, hogyan kellene a liberális rend bizonyos aspektusait – a szuverenitást, az intézményeket, a részvételt, a szerep- és felelősségi köröket – kiosztani, mégpedig a meglévő rend keretein belül, nem pedig meghaladva azt.

Ha a régi, háború utáni egyeduralmi rend üzleti vállalkozás lett volna, bizonyára „Amerika Zrt.” néven jegyezték volna be. Olyan rend volt, amely fölött több szempontból is az Egyesült Államok gyakorolta a tulajdonosi és működtetői jogokat. Napjaink válsága voltaképpen ennek a cégnek a tulajdonjoga körül robbant ki. Olyasféle folyamat ez, mint amikor egy félig magánkézben lévő társaság teljesen nyilvánossá válik: egyre több részvényese lesz, és új tagokat hív meg az igazgatótanácsba. Ez még akkor is igaz, ha egyes nem nyugati országok – jelesül Kína – még feltörekvőben vannak, és nagy nehézségek árán csak most próbálják meghatározni a liberális világrendhez fűződő viszonyukat. Azonban ha a globális rendszer fokozatosan át is alakul Amerika Zrt.-ből köztulajdonban működő társasággá, az Egyesült Államok minden kétséget kizáróan többségi részvényes marad majd ebben a társaságban, még a lassan hanyatló unipolaritás korszakában is.

Az amerikai vezetés alatt álló rend modelljétől való eltávolodás számos dilemmát vet majd fel, és olyan feszültségekre irányítja rá a figyelmet, melyek eleve benne rejlettek a liberális projekt természetében. Nagy a nyomás például a tekintély és a vezetői funkciók újraelosztása terén. De hogyan lehetséges egy poszthegemonikus berendezkedésben a közjavak szolgáltatását továbbra is biztosítani a nyílt piacok, a jogbiztonság és az intézményi stabilitás tekintetében? Nagy a nyomás a nemzetközi együttműködés kereteinek, a kölcsönös gazdasági és biztonságpolitikai függés globális intézményi kapacitásainak kiszélesítése irányában is. De hogyan lehet mindezt összeegyeztetni az elszámoltatás demokratikus eszményével? Nagy a nyomás, hogy a nemzetközi közösség kapjon új jogosítványokat és kapacitásokat, hogy hatékonyabban tudjon beavatkozni a zavargások sújtotta országok belügyeibe. De hogyan lehet a liberális rend keretei között maradva olyan kormányzati mechanizmusokat kialakítani, melyek alkalmasak a megfelelő kollektív lépések megtervezésére és végrehajtására, ugyanakkor beépített garanciákat tartalmaznak a liberális imperializmus veszélye ellen? Az ezekhez hasonló kétségek végig fogják kísérni a liberális világrend reformja körüli küzdelmeket, miközben a felemelkedő országok és újonnan felmerülő globális problémák mindig tovább alakítják és korlátok közé szorítják a soron következő fejleményeket. Annyi bizonyosnak látszik, hogy az elkövetkező évtizedekben nem lankad majd az igény a szélesedő, egyre kifinomultabb formákat öltő együttműködés iránt. Mi több, a kisebb-nagyobb országok döntéshozóin elsöprő erővel kérik majd számon az együttműködés kibővítését ott is, ahol erről eddig szó sem volt. Összefoglalva úgy is mondhatnánk: lehet, hogy a liberális nemzetközi rend jelenlegi szervezettségének logikája válságban van, ám a kiút ebből a válságból csakis a liberális nemzetközi rend szerepének erősítésén, nem pedig gyengítésén keresztül vezethet.

Válság és folytonosság

A liberális rend jelenlegi, hegemonikus szervezettségének válsága a sikeresség válsága. A mostani rendszert szorongató problémák többsége az Amerika vezette, háború utáni rendszer terjeszkedéséből adódott. A világháborút követő liberális rend a bipoláris rendszerben gyökerezett, ám a hidegháború után kifelé kezdett terjeszkedni, ezért önmaga lett a külső rendszer. Az amerikai rend mintegy globalizálta magát. A piacok bővültek, országok emelkedtek fel, és a liberális-kapitalista világ egyre nagyobb léptéket öltött, egyre messzebb ért el a keze. Ha a folyamathoz hozzávesszük a liberális internacionalizmus XIX. századi születését és elterjedését, a világ immár 200 éve lehet tanúja a liberális eszme térhódításának. A liberális rend legfőbb alternatívái belföldi és nemzetközi szinten egyaránt szinte teljesen eltűntek a porondról. A nemzetközi liberális hőskorszak még nem ért véget. Magát a liberális rendet nem fenyegeti összeomlás, csupán annak kormányzása van válságban. Ugyanakkor ha a letűnt, világháborúk és a megrendült gazdaság által pusztulásba sodort nemzetközi rendszerek alapvető gyengeségeire gondolunk, akkor nemhogy nem kell tartanunk a liberális világrend megreformálásával és újratárgyalásával járó feladatoktól, hanem kimondottan örülnünk kell ennek a kihívásnak.

Négy érv szól amellett a feltételezés mellett, hogy valamilyen frissített, újjászervezett formában a liberális világrend fenn fog maradni. Először is nem valószínű, hogy sor kerülne nagyhatalmi háborúra, ami hagyományosan a nemzetközi rend megdöntésének bevett módszere volt. Elmondható, hogy az állami berendezkedések hosszú történetében még sosem volt olyan tartós béke az aktuális nagyhatalmak között, mint éppen napjainkban. Persze a nagyhatalmi háborúzás hiánya több olyan tényezőre vezethető vissza, melyekkel a korábbi érákban egyszerűen nem kellett számolni. Ilyen például a nukleáris elrettentés vagy a liberális demokráciák dominanciája. Az atomfegyverek, az elrettentés hathatós eszközeinek birtokában a nagyhatalmak jogosan bízhatnak abban, hogy más erős országok nem fogják megszállni, igába dönteni népüket. Az ilyen fegyverek ésszerűtlenné, egyszersmind valószínűtlenné teszik a nagyobb országok közötti háború kitörését. A nagyhatalmi háború mint a nemzetközi rend megdöntésének eszköze tehát mára aligha jön számításba, ami viszont leginkább a status quót erősíti. Az Egyesült Államok jól járt azzal, hogy az atomkorszakban vált világhatalommá, hiszen így a rivális nagyhatalmak jelentős hátránnyal szállnak harcba az Amerika vezette rendszer megbuktatásáért. A hegemóniára áhítozó riválisok így sutba dobják a költség-haszon elemzéseket, és inkább megpróbálnak a rendszeren belül változtatást elérni. A tény, hogy a nagyhatalmi elrettentés az amerikai erő terjeszkedése elé is korlátot állít, elviselhetőbbé teszi a fennálló nemzetközi rendet. Egyszerűen megszüntet egy olyan viselkedésmintát – háborút, megszállást, hódítást –, amelynek elérhetősége történelmileg mindig ösztönzőleg hatott a fennálló rend megdöntésére tett kísérletek számára. Márpedig ha az erőszak mint eszköz megszűnik létezni, helyébe léphet a folytonosság iránti igény a rendszeren belül.

Másodsorban ne felejtsük, hogy a liberális nemzetközi rend olyan természetű – akár amerikai hegemonikus vezetés alatt áll, akár nem –, hogy automatikusan támogatja a folytonosság erőit. A nyitott és ha lazán is, de szabályok köré szerveződött rendre jellemző kölcsönhatások bonyolult szövevényében a különböző cserefolyamatoknak, párbeszédeknek, befektetéseknek olyan táptalaja alakul ki, melyen gombamód szaporodhatnak a legkülönfélébb cégek, jogvédő csoportok és más politikai érdekeltségek, akik mind a rendszer stabilitásának, nyitottságának megőrzésére törekednek. Ezenfelül a liberális rendhez viszonylag könnyű csatlakozni. A hidegháborút követő évtizedekben a világ különböző térségeiben számos ország demokratikus rendszerváltást hajtott végre, hozzákapcsolódva a liberális rendszer ilyen-olyan nyúlványaihoz. Kelet-Európa országai és a Szovjetunió utódállamai közül többen csatlakoztak a NATO-hoz, míg egyes kelet-ázsiai államok, így Kína is csatlakozott a Kereskedelmi Világszervezethez (WTO). Kiterjedt multilaterális intézményrendszerén keresztül a liberális világrend támogatást nyújt, és megkönnyíti a beilleszkedést a szabadelvű demokrácia irányába váltó országok számára. Az újonnan megtapasztalt berendezkedésnek köszönhetően számos ország jelentős gazdasági és jövedelemnövekedést könyvelhetett el. A nemzetközi rendszerek összehasonlítgatásának persze megvannak a buktatói, annyit azonban elmondhatunk, hogy a jelenlegi liberális világrend szemmel láthatólag bármilyen viszonylatban fel tud mutatni olyan megkülönböztető jegyeket, melyek ösztönzőleg hatnak az integrációs folyamatokra, miközben elkedvetlenítik az ellenlábasokat és ellenállókat.

Harmadsorban, a napjainkban egyre több figyelmet követelő államok nem alkotnak olyan potenciálisan egységes tömböt, amely fenyegetést jelenthetne a fennálló rendre nézve. Ilyen, ún. „felemelkedő ország” – hogy csak a legjelentősebbeket említsük – Kína, India, Brazília és Dél-Afrika, sőt egyesek Oroszországot is hajlamosak idesorolni. Ezek az államok kivétel nélkül kapitalista gazdaságon alapulnak, politikai berendezkedésük pedig többé-kevésbé demokratikus. Mind csak nyerhetnek a tőkés világrendbe való beilleszkedéssel. Ezen országok már WTO-tagok, vagy legalábbis folyamatban van felvételi kérelmük elbírálása. A csoport ugyanakkor igen szerteágazó geopolitikai és térségi érdekeket, elképzeléseket képvisel. Nem alkotnak tömböt sem gazdasági, sem geopolitikai értelemben; ideológiájuk ugyanannyira eltérő, mint történelmi örökségük. Közös érdekük azonban, hogy bebocsátást nyerjenek a nemzetközi rendet irányító intézményekbe. Az ebből fakadó befolyásos pozíciók hajszolása nemegyszer versengést kelt közöttük, ugyanakkor inkább mederbe tereli törekvéseiket az irányító intézmények megreformálását és újjászervezését célzó küzdelemben, semmint egyesítené erőiket a fennálló rend megdöntésének céljával.

Negyedsorban nem hagyható figyelmen kívül, hogy a nagyhatalmak érdekei is elég sokszor egybevágnak ahhoz, hogy továbbra is leüljenek tárgyalni, illetve együttműködésre törekedjenek egymással a rendszer irányításával kapcsolatos kérdésekben. A nagyhatalmak mindegyike – ideértve a régieket és a feltörekvőket is – alapvetően a status quo fenntartásában érdekelt. Mindegyik profitál a világgazdaság nyitottságából, a liberális nemzetközi rend szabályai szerint minden tőkés kereskedő ország számára rendelkezésre álló szolgáltatásokból. Mindegyiknek álmatlan éjszakákat okoz a vallási radikalizmus és a megbukott államok kísértete. Oroszországnak, Kínának és más nagyhatalmaknak más-más geopolitikai érdekei vannak a világ különböző gócpontjain, így például Iránban és Dél-Ázsiában, ami azt jelenti, hogy a nonproliferációs és egyéb biztonságpolitikai szankciókkal kapcsolatos véleménykülönbség és az együttműködés megtagadása továbbra is fennmarad. Ezzel együtt a nagyhatalmak közötti érdekegyeztetés lehetősége a jelenlegi keretek között is adott, és a jövőben várhatóan bővülni fog.

Összességében elmondható, hogy a folytonosságot támogató tényezők roppant erőt képviselnek. Persze a világban sokféle olyan erőhatás működik, amely képes felfordulást kelteni, szétzilálni a folytonosságot. Potenciálisan ilyen fenyegetést jelenthet a globális pénzügyi rendszer összeomlása és a gazdasági recesszió, ami a gátlástalan protekcionizmus melegágya. A terrorizmus és az országokon átívelő erőszak egyéb formái megint csak politikai pánikot és felfordulást gerjeszthetnek, ami arra kényszeríthet egyes országokat, hogy határaikat lezárják, és az áruk és emberek szabad mozgását korlátozó intézkedéseket léptessenek érvénybe. Ezekkel a megrendítő világpolitikai eseményekkel szemben azonban mindig visszanyúlhatunk azokhoz a mélyen gyökerező erőkhöz, melyek szilárdan lehorgonyozva tartják a rendszert.

Kína felemelkedése

Mihez kezdhet a világ a Kína jelentette kihívással? Kína felemelkedése eddig a XXI. század egyik legdrámaibb fejleménye. A történész Niall Ferguson, az újságíró Martin Jacques és egyéb kommentátorok szerint elérkeztünk az amerikai kor végéhez. Egy olyan folyamatnak lehetünk szemtanúi, melynek során a nyugati orientáltságú világrendet fokozatosan felváltja egy olyan világrend, amelynek a játékszabályait már Ázsiában írják. A világ ura Kína lesz, és nagyon más törvények szerint fog uralkodni. A tudósok elméletibb síkon is elkezdték vizsgálni, vajon milyen arcot ölthet majd a nyugati dominancia utáni világrend. Hogy Kína öles léptekkel halad előre, ahhoz persze nem fér kétség. Nemzetgazdaságának – és ezzel párhuzamosan diplomáciai szerepvállalásának – elképesztő növekedése nyomán máris megkezdődött Kelet-Ázsia gyökeres átalakulása. Szinte biztosra vehető, hogy a kínai befolyás tovább erősödik majd a következő évtizedekben a világpolitika színterén. De vajon milyen természetű átmenet lesz ez? Vajon Kína szembehelyezkedik majd a kialakulóban lévő, új, nyugati központú liberális világrenddel, és megkísérli megdönteni azt, vagy inkább abba beolvadva, annak keretein belül próbál tekintélyt követelni és kivívni magának?

Elképzelhető, hogy Kína kísérletet tesz egy rivális, nem nyugati típusú és nem liberális rend kialakítására. Ha erre sor kerül, a folyamatba bevonhat más államokat is – például Oroszországot és Iránt –, melyeket hasonló módon idegenített el magától a még fennálló rend. Ha viszont Kína – ellenállva a kísértésnek – mégis inkább azt választja, hogy apró lépésekkel bár, de közeledik az integráció, a megreformált és az új körülményekhez igazított liberális nemzetközi rendben való részvétel felé, akkor gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy más országok olyan, egyfajta csonka koalíciót alkothassanak, amely elég kiterjedt és elég erős lenne ahhoz, hogy kialakítsa a maga rivális világrendjét. Amerre tehát Kína megy, abba az irányba mozdul a nemzetközi rendszer is. Ugyanakkor Kína döntései attól is nagymértékben függnek, hogy az Egyesült Államok és a többi liberális demokrácia mit tesz a jelenlegi szabályozás és intézményrendszer megreformálása érdekében. Voltaképpen okunk van feltételezni, hogy Kína továbbra is keresi majd a kibővített és újjászervezett világrendbe való beilleszkedés módozatait.

A jelenlegi, nyugati orientáltságú rendszernek három adottsága különös jelentőségű Kína számára annak eldöntésekor, hogy csatlakozzon-e ehhez a rendhez, vagy inkább helyezkedjék szembe azzal. Az első a kapitalista világgazdaságot alátámasztó szabály- és intézményrendszer. A korábbi imperialista rendszereknél a mai liberális világrendre sokkal inkább jellemző, hogy nyílt piaci és esélyegyenlőségi szabályokra épít, és ezzel lehetővé teszi – persze bizonyos feltételekhez kötve – a felemelkedő országok számára a részvételt, egyszersmind az egyre ambiciózusabb gazdasági és politikai céljaik érdekképviseletét is. A történelem során a különféle világrendek jelentős eltéréseket mutattak abban a tekintetben, hogy az általuk kitermelhető anyagi javak aránytalanul nagy része a vezető államra szállt-e, vagy szélesebb alapon került felosztásra. A nyugati rendszerbe való bejutás gazdasági küszöbe alacsony, viszont a rendszerben elérhető nyereség igen magas. Kína már felfedezte magának, milyen roppant gazdasági hozadéka lehet egy ilyen, nyitott piacgazdasági körülmények közötti működésnek.

A rend második fontos tulajdonsága a vezetés alapvetően koalícióra építő természete. Természetesen Amerika áll az élén, azonban e rend elképzelhetetlen lenne a fejlett demokratikus országok csoportjának részvétele nélkül, melyek együttműködésük zálogaként kollektív vezetési pozíciót követelnek maguknak. Más szóval a rendet államok szélesebb csoportja összefogva kormányozza. Ezek az országok persze nem mindenben értenek egyet, ám mindig hajlandók gazdasági, biztonsági és politikai nézeteltéréseiket az érvek csatájában tisztázni. Ez már önmagában is újdonság, hiszen a korábbi világrendeket szinte mindig egyetlen állam túlhatalma fémjelezte. A jelenlegi rend érdekeltjei között megtaláljuk a status quo-hatalmak koalícióját, amely a régi hegemonikus állam környezetében rendeződik el. Ennek kiemelt jelentősége van. A rendhatalmi váltások jellemzően úgynevezett diádikus, azaz két ország közötti folyamatként játszódnak le: egy felemelkedő állam és egy hanyatló hegemón között. Márpedig a demokratikus-kapitalista országok mostani, kiterjedtebb csoportosulása és a geopolitikai hatalom ezzel együtt járó aggregációja a mérleg nyelvét visszabillenti a régi rendnek kedvező irányba.

Az Amerika vezette liberális világrend harmadik jellegzetessége az elfogadott szabály- és intézményrendszer szokatlanul sűrű szövetű és átfogó szerkezete. Egy nemzetközi rend lehet mereven hierarchikus és kiszolgáltatott a vezető állam kénye-kedvének, vagy lehet viszonylag nyitott és hajlandó a kölcsönösségen, közmegegyezésen és szabályokon alapuló viszonyok köré szerveződni. A háború utáni nyugati rend minden korábbinál nyitottabb és szabályszeretőbb volt, és az is maradt. Az államok szuverenitása és a jogállamiság értékei nem pusztán az ENSZ Alapokmányában lefektetett normák, hanem a rend legmélyebb működési logikájának szerves részét képezik. Mint láthattuk azonban, ezek a normák is átalakulóban vannak, Amerika pedig eddigi történelme során mindig is vonakodott attól, hogy a nemzetközi jognak és intézményeknek teljesen alárendelje magát. Ezzel együtt a rendszer egészét mélyen átitatják a multilaterális szabályok és intézmények, globális és térségi szinten, gazdasági, politikai és biztonsági szempontból egyaránt. Az intézményi háttér kiépülése tulajdonképpen a háború utáni kor egyik legnagyobb vívmányát jelenti, mivel ezen keresztül válik lehetségessé a magasabb szintű együttműködés, a tekintély megosztása és a világrend igazgatása.

Az átalakulóban lévő liberális világrendnek, fentebb említett tulajdonságai miatt példátlanul nagy a kapacitása ahhoz, hogy helyet szorítson a felemelkedő új hatalmak számára. Ebben a szétterülő, rendezett, szabályok, intézmények és hálózatok tarkította virtuális tájban minden új belépő megtalálhatja a módját annak, hogyan szerezhet státuszt, tekintélyt és részvételi jogot a kormányzásban. Vége-hossza nincs a politikai kommunikáció és a kölcsönös befolyás gyakorlása számára kialakított hozzáférési pontoknak és csatornáknak. Kínának minden lehetősége és motivációja megvan a csatlakozásra, miközben esélyei a rend sikeres felforgatására vagy megdöntésére ha nem is a nullával egyenlők, igencsak csekélyek. Kína már most is egyre inkább a liberális világrendet elfogadva, semmint azzal szembehelyezkedve működik. Azt kutatja, hogyan tudná pozícióját tovább javítani, tekintélyét növelni a meglévő rendszer keretein belül, nem pedig egy alternatív világrend alapjainak lefektetésén gondolkodik. Kína abban is kimondottan érdekelt, hogy eloszlassa a világrendhez csatlakozott többi ország körében a gyors felemelkedése keltette aggodalmakat. Rá fog jönni, hogy leginkább azzal jelezheti az önmérsékletre és elkötelezettségre való hajlandóságát, ha szerepet vállal a rend meglévő intézményeiben. Márpedig ha az önmérséklet és a megnyugtató magatartás útját választja, akkor Kína egyre mélyebben involválódik a jelenlegi rendbe.

Nagystratégia mint a liberális rendépítés eszköze

A világrend amerikai dominanciáját előbb-utóbb legyőzi a felemelkedő országok ereje, és ezzel véget ér a történelem nagy unipoláris pillanata. Ha Amerika ezzel a ténnyel szembe kíván nézni, olyan nagystratégiát kell kialakítania, amely választ tud adni a következő kérdésre: Milyen világrendet szeretnénk 2020-ban, 2030-ban, amikor Amerika már nem lesz olyan hatalmas, mint ma?

A nagystratégia politikai irányelvek és intézkedések koordinált, következetesen és kitartóan alkalmazott együtteséből áll, melyek képesek az ország partjain túl megnyíló hosszú távú lehetőségekkel élni, illetve reagálni az esetlegesen felmerülő külső fenyegetésekre. A globális átrendeződés, a liberális hegemonikus rend válsága tükrében milyen stratégiát kövessen az Egyesült Államok az előttünk álló években? A válasz az, hogy másokkal együttműködve újjá kell építenie a liberális világrend intézményi hátterét, mindeközben új alapokra helyezve saját tekintélyét, globális vezetői szerepét. Az Egyesült Államoknak különböző érdekkollektívákba kell majd befektetnie – szövetségekbe, társulásokba, többoldalú intézményekbe, különleges kapcsolatokba, nagyhatalmi és biztonsági egyezményekbe, demokratikus biztonsági közösségekbe. Egyszóval az Egyesült Államoknak elölről kell kezdenie a liberális rendépítést, és ez óriási feladatot jelent.

Érdemes különbséget tenni a nagystratégia két válfaja, a pozicionális és a miliőorientált között. A pozicionális nagystratégiát követő nagyhatalom egy konkrét ellenlábas ország vagy országok csoportja hatalmának megnyirbálására törekszik. Ilyen nagyhatalom volt a náci Németország, a császári Japán, a szovjet blokk, és ilyen lesz talán a jövőben Kína is. A miliőorientált nagystratégiát követő nagyhatalom ezzel szemben nem egy konkrét másik államot vesz célba, hanem egy olyan általános nemzetközi környezet kialakításán fáradozik, amely szerkezete révén hosszú távon szavatolni képes saját biztonságát. Az ilyen erőfeszítések része lehet a nemzetközi együttműködés infrastruktúrájának kiépítése, a demokrácia és a szabad kereskedelem ügyének segítése a világ térségeiben, illetve előrelátó társulások létrehozása különféle eshetőségekre. Arra akarok kilyukadni, hogy a nagystratégia kérdéséhez miliőorientált alapon kell hozzáállni egy olyan – egyelőre még unipoláris – világban, amely tele van bizonytalansággal, nehezen meghatározható fenyegetésekkel, amelyben nem látszik még világosan, milyen konkrét biztonsági intézkedésekre lesz szükség a jövőben.

Az Egyesült Államokat most nem egy jól körülhatárolható geopolitikai egység fenyegeti, mint a múlt században, mikor a fasiszta és kommunista hatalmakkal kellett szembenéznie. Sőt, azt is lehet mondani, hogy az 1930-as évek vagy a hidegháború sötét korszakához képest kifejezetten barátságos a biztonsági helyzet. Az egyetlen meghatározó fenyegetés helyett az Egyesült Államoknak és más országoknak tehát egy sor diffúz, napjainkban kibontakozó fenyegetéssel kell számolniuk. Ezek között említhető a globális felmelegedés, az atomfegyverek proliferációja, a dzsihádista terrorizmus, az energiabiztonság és a különböző járványok problémája. Ezen fenyegetések bármelyike önmagában is alkalmas arra, hogy amerikai életeket vagy közvetve legalábbis életmódokat sodorjon veszélybe azzal, hogy megingatja az amerikai biztonság és jólét alapját jelentő globális rendet. Mi több, ezek a fenyegetések sokszor össze is kapcsolódnak, márpedig egymással kölcsönhatásban még veszélyesebbek. Ha egyidejűleg több fenyegetés jelentkezik, és együttes hatásukra megnő az erőszak, meggyengül a stabilitás, akkor már a világrendre, az amerikai nemzetbiztonságra leselkedő végveszélyről beszélhetünk.

Az említett fenyegetésekben, kihívásokban az a közös, hogy mind az egyre növekvő, kölcsönös biztonsági függőség tünetei. Ami más országokban zajlik, minden korábbinál nagyobb mértékben befolyásolja az Egyesült Államok és a világ többi részének az egészségét, biztonságát. Az új veszélyek – így a nagy járványok vagy a határokon átívelő terrorizmus – sokszor az adott ország gyengeségéből fakadnak, nem pedig az erő jelei. Mindeközben az erőszak technológiái egyre kifinomultabbak, egyre elérhetőbbek a gyenge államok és nem állami szerveződések számára, egyre alkalmasabbak mások fenyegetésére a távolból is. Mikor az országok ilyen biztonsági kölcsönhatásokkal szembesülnek, nem vívhatják meg egyedül a harcot. Tárgyalniuk, együttműködniük kell egymással, kutatva a kölcsönös visszatartó és védő szabályozás lehetőségeit. Az egyre világosabbá váló kölcsönös biztonsági függés korában az Egyesült Államok sem rejtőzhet el a veszély elől, és nem védheti meg magát egyedül. Ki kell lépnie a világba új együttműködési alapokat építeni, egyesíteni erőit másokkal eme kivételesen sokszínű, diffúz és kiszámíthatatlan veszélyhalmazzal szemben.

Éppen ezért vonzó alternatíva a miliőorientált nagystratégia, amelynek célja a nemzetközi környezetet úgy alakítani, hogy a teljes kapacitásunkat latba vethessük a nemzet megvédésére. A liberális rendépítésben való részvétel egyet jelent a nemzetközi együttműködés infrastruktúrájába – szabályaiba, intézményeibe, társulásaiba, hálózataiba, tartalék kapacitásaiba, társadalmi ismereteibe – való befektetéssel. A világrend építése azt is jelenti, hogy több részvényt kell vásárolnunk a „társadalmi tőkéből”. Pierre Bordieu, Robert Putnam és más társadalomtudósok használatában ez a kifejezés egy politikai közösségen belül a kollektív problémák megoldására ténylegesen és potenciálisan rendelkezésre álló források és kapacitások összességét jelenti, melyek a társadalmi kapcsolatokban, illetve azokon keresztül testesülnek meg.

Ha elfogadjuk, hogy az amerikai nagystratégiának a liberális rendépítés kontextusában kell megvalósulnia, mik legyenek a konkrét célkitűzések, milyen irányelvek kerüljenek az asztalra? Öt célkitűzésről beszélhetünk. Először is az Egyesült Államoknak vezető szerepet kell vállalnia a fokozottan hatékony védelmi infrastruktúra kiépítésében, ami megakadályozza a fenyegetések kialakulását, illetve minimalizálja az elkerülhetetlen veszélyek okozta károkat. A fentebb felsorolt fenyegetések közül nem egy a térségi és globális instabilitást, ellentéteket okozó társadalmi-gazdasági elmaradottság és tehetetlenség tüneteként üti fel a fejét. Ebbe a csoportba tartoznak azok a veszélyek, melyek a globális felmelegedés vagy a nagy járványok nyomán várhatóan ott leselkednek majd ránk. Válaszként nyilván nemzetközi intézményi együttműködésre van szükség a világot felforgató járványok, élelmiszerhiány és a tömeges népvándorlások megelőzésére, illetve következményeik visszaszorítására. A nemzetközi rendszerben e védelmi infrastruktúra nagy része már kiépült, rendelkezésre állnak a közegészségügyi, menekültügyi és segélyelosztó intézmények és hálózatok. Ám ahogy a problémák egyre nagyobb méreteket öltenek a XXI. században, a válságmegelőző és -kezelő globális infrastruktúrákba – előre jelző rendszerekbe, havária-akciótervekbe, tartalék kapacitásokba stb. – is egyre nagyobb összegeket kell befektetni.

Másodsorban az Egyesült Államoknak meg kell erősítenie és újjá kell építenie a kapcsolatot biztonsági szövetségeseivel. Egyszerűen arról van szó, hogy itt az ideje felfrissíteni azokat a régi alkukat, melyek a biztonsági egyezmények alapjául szolgáltak. Az Egyesült Államok a NATO keretében, de kelet-ázsiai kétoldalú társulásokon keresztül is vállalja, hogy védelmet nyújt a többi félnek, és hogy bevonja őket a haderő bevetésével kapcsolatos döntéshozási folyamatokba. Ennek fejében partnerei vállalják, hogy különböző színtereken együttműködnek az Egyesült Államokkal, embererőt, logisztikát és egyéb támogató szolgáltatásokat nyújtva bizonyos műveletekhez. Az Egyesült Államok tehát feladja stratégiai döntéshozói autonómiájának egy részét – bár ez jogilag nem is lenne kötelező erejű számára, inkább informális önmegtartóztatásból teszi –, cserébe pedig együttműködést és politikai támogatást kap.

Harmadsorban az Egyesült Államoknak átfogó nemzetközi intézményeket kell létrehoznia, illetve megreformálnia a kollektív cselekvés előmozdítása és legitimációja érdekében. Első lépésben az ENSZ megreformálására volna szükség, azon belül is leginkább a Biztonsági Tanácsban való állandó tagságot kellene kiterjeszteni. Több erre vonatkozó javaslat is napvilágot látott: mindegyikük új tagokkal – Németország, Japán, India, Brazília, Dél-Afrika stb. – bővítené a testületet, és elképzeléseket vázol fel a szavazati rend reformjáról. Az állandó biztonsági tanácsi tagságra ácsingózó jelöltek mindegyike stabil vagy felemelkedő demokrácia. A bővítés célja természetesen az, hogy az új tagok konkrét érdekeltséget szerezzenek az ENSZ-ben, megerősítve a szervezet szerepét a globális kollektív fellépés első számú fórumaként. Nincs is a világon más szervezet, amely helyettesíthetné bizonyos nemzetközi beavatkozások ENSZ általi szentesítését, legyen szó akár humanitárius segélyről, akár gazdasági embargóról, akár terrorizmus elleni akcióról. A fejlett demokráciákban mindig megugrik az adott kurzus támogatottsága, mikor a kormány egy, az ENSZ jóváhagyását bíró lépés mögé tud állni.

Negyedsorban az Egyesült Államoknak intézményi szinten is be kell fogadnia Kínát. Kína előbb-utóbb minden bizonnyal megszerzi a dominanciát, és az Egyesült Államoknak több szempontból is engednie kell majd. Az Egyesült Államok azzal válaszolhat helyesen a Kína felemelkedése támasztotta kihívásra, ha megerősíti a liberális világrend szabály- és intézményrendszerét – elmélyíti gyökereit, integrálja a feltörekvő tőkés berendezkedésű demokráciákat, illetve osztozik másokkal a döntéshozói és funkcionális jogosultságokon. El kell mélyítenie az együttműködést Európával is, megújítva a kölcsönös kötelezettségvállalásokat a különböző szövetségekben, multilaterális világkormányzati intézményekben. Minél inkább úgy érzi Kína, hogy nemcsak az Egyesült Államokkal, hanem a demokratikus világ egészével kell megbirkóznia, annál jobb. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egy nagy szövetséget kellene felállítani, amely képes lenne ellensúlyozni Kína befolyását. Jobb ennél, ha Kína egy összetett, magas fokon integrált globális rendszerrel találja magát szemben, ami annyira átfogó és mélyen rögzült, hogy tulajdonképpen nem hagy más választást Kína számára, mint hogy csatlakozzék, és a meglévő keretek között keresse boldogulását.

Az Egyesült Államoknak arra is törekednie kell, hogy térségi biztonsági rendet hozzon létre Kelet-Ázsiában, melynek keretein belül fel lehet készülni a várható nagy változásokra. Újfent nem arról van szó, hogy meg kéne akadályozni Kína beférkőzését a regionális rend falai közé, hanem arról, hogy működjünk közre a feltételek kimunkálásában, megragadva minden lehetőséget a stratégiai alkukötésre az elmozduló hatalmi törésvonalak és a betolakodó geopolitikai szférák frontvonala mentén. A legnagyobb üzlet persze az lenne, ha az Egyesült Államok helyet szorítana és pozíciót adna Kínának a térségi berendezkedésben, cserébe viszont Peking elismerné és támogatná Washington legfontosabb stratégiai érdekeit – így azt a szándékát is, hogy megőrizze a meghatározó biztonsági szolgáltató szerepét Kelet-Ázsiában. E stratégiai fontosságú kiegyezés részeként az Egyesült Államoknak fontolóra kell vennie azt is, hogyan tudna olyan multilaterális intézményi megoldásokat foganatosítani Kelet-Ázsiában, melyek szorosra fűzhetik a szálakat Kína és a tágabb értelemben vett térség között.

Ötödsorban az Egyesült Államoknak meg kell találnia a liberális-internacionalista közfilozófia felé visszavezető utat. Mikor a második világháború után az amerikai tisztségviselők kiálltak egy szabályokon alapuló háború utáni rend mellett, az új berendezkedés teljesen egyedi, internacionalista képét vázolták fel. Ez a kép az elmúlt évtizedekben elhalványult. Olyan jövőkép volt ez, amely ötvözte a liberális és realista elgondolásokat a gazdasági és nemzetbiztonsági kérdésekről, illetve arról, hogy milyen forrásokból táplálkozhat egy stabil és békés rendszer. Ezek a New Deal program és az azt megelőző háború és válság tapasztalataira építő elképzelések arra indították Amerika vezetőit, hogy a nemzet érdekeit egy irányított és intézményesített világrend kiépítésével kössék össze. Ma is szükség lenne ennek a liberális internacionalista filozófiának egy korszerűsített változatára (vagyis a neoliberalizmustól való eltávolodásra), hogy az amerikai elitnek legyen mire támaszkodni, mikor latolgat a szuverenitás és az intézményi együttműködés szempontjai között.

Ez a filozófia azt tartotta, hogy az amerikai erő elkötelezése elválaszthatatlan attól az elkötelezettségtől, hogy nem szabad ezzel a hatalommal visszaélni. A világra kiterjedő szabály- és intézményrendszer nemhogy nem jelentett fenyegetést Amerika nemzeti érdekeire, de kifejezetten előmozdította azokat. A közelmúltban lábra kapott alternatív – az amerikai unilateralizmus, a globális szabályok és intézmények béklyóitól való megszabadulás igéjét hirdető – közfilozófiák nem találtak különösebb népszerűségre. Így aztán továbbra is adott a lehetőség arra, hogy az internacionalizmus háború utáni amerikai elképzelését leporoljuk, és mai nyelven újrafogalmazzuk azt.

Az Egyesült Államoknak javára válna, ha újra magáévá tenné ennek a liberális közfilozófiának a tanításait: kormányozz szabályokkal, ne nyers erővel; biztosítsd a közjavakat, de kösd ezt a szolgáltatást össze mások együttműködő, befogadó politikájával; alkoss és újíts meg minden olyan nemzetközi szabályt és intézményt, amely támogatja a részes államokat a kormányzásban, a biztonság és a gazdasági sikerek elérésében; soha ne engedd karnyújtásnyi távolságnál messzebb a többi demokráciát; engedd, hogy a globális rendszer magától munkálja ki a liberális modernizáció alapvető módozatait.

Szép új világunk vizein hajózva az Egyesült Államok egyre inkább szükségét érzi, hogy megossza a hatalmat másokkal, és egyre inkább másokra kell majd hagyatkoznia saját biztonságának szavatolása érdekében. Légmentesen lezárt határok mögé bújva, unipoláris erejében bízva egyedül már semmit sem fog elérni. Mindenekfelett tekintélyre lesz szüksége. Arra, hogy ismét világvezető szerepben tiszteljék. E tekintély és tisztelet egy részét az Egyesült Államok az utóbbi években bizony eljátszotta. Ugyanakkor, ha az ország elkötelezi magát a liberális rendépítés nagystratégiája mellett, máris megtette az első lépést a megcsorbult tekintély és tisztelet visszaszerzése felé vezető úton.