Az elszámoltatás keretei

Politika  |  2010. október 7.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Az új kormány elszámoltatási törekvéseivel kapcsolatban le kell szögezni: semmi nem indokolja, hogy a bűncselekményt elkövető politikusok mentességet kapjanak a felelősségre vonás alól. Másfelől semmi nem indokolhatja, hogy esetükben eltekintsenek a tisztességes eljárás mindenkit megillető követelményeitől.

Az elszámoltatási erőfeszítések fejleményeit szemlélve vissza kell térnem ahhoz az alapkérdéshez, amelyet a választásokat megelőzően áprilisban Igazságszolgáltatás vagy leszámolás címmel fogalmaztam meg. Már akkor látható volt, hogy az „igazságtételi ígéretek megvalósítása érdekében komoly erőfeszítéseket fog tenni az új kormány. A kérdés az, hogy az igazságtételi törekvések az eddigi tradíciónál jobb vagy rosszabb gyakorlatot indítanak el, közelebb viszik-e Magyarországot a civilizált nemzetek közösségéhez, vagy éppen távolabb taszítják.”

Azt is meg kellett állapítani, hogy „stabil európai demokráciákban is indultak eljárások volt miniszterek és egyéb politikusok ellen. Erre az olasz példán kívül francia esetek (Dumas-ügy, Villepin-ügy stb.) vagy a német CDU pártfinanszírozási botránya is példa. Kevésbé vonzó példa, hogy Ázsiában – Tajvanon, Dél-Koreában, a Fülöp-szigeteken, Indonéziában vagy akár Pakisztánban – szinte gyakorlat a volt elnökök, miniszterelnökök és vezető politikusok bebörtönzése. A sort az egyre kevésbé követhető példákkal folytathatjuk, hiszen számos esetben a korrupció vádjával megbuktatott politikai ellenfelekkel való brutális leszámolások eszköze az igazságszolgáltatásnak csúfolt komédia, amelynek része az ellenfelek nyilvános megalázása, meghurcolása és a tömeg indulatait alantas módon felkorbácsoló politikai vagy fizikai likvidálása.”

Az elmúlt hetek és hónapok eseményei közelebb visznek az akkor még nyitott kérdések tisztázásához. Előre kell bocsátani, hogy semmi sem indokolja, hogy a bűncselekményeket elkövető politikusok általános mentességet kapjanak a büntetőjogi felelősségre vonás alól. Másik oldalról viszont semmi sem indokolja, hogy a bűncselekményeket elkövető vagy bűncselekmények elkövetésével gyanúsítható politikusokkal szemben úgy járjanak el, hogy az érintettet rosszabb helyzetbe hozzák, mint bármely más terheltet. Vagyis ahhoz, hogy az elszámoltatás tartalmilag is kapcsolatban maradjon az igazsággal, és ne pusztán politikai leszámolás legyen, érvényesülniük kell mindazoknak az elveknek, amelyek a büntetőjog és a büntető igazságszolgáltatás garanciális elemeit jelentik.

A büntetőjoggal kapcsolatban Bibó megállapítja, hogy „minden büntetőjogi dogmatika élén ott áll az a jogtörténeti megállapítás, amely szerint a büntetőjog oly módon jött létre, hogy a megtorlás jogát a köz fokozatosan kivette az egyes ember kezéből”, és ezzel megvédte a vádlottakat „a bosszuló rokonnal és a lincselő tömeggel szemben”. A politikusok büntetőjogi felelősségének vizsgálatánál különösen fontos, hogy az ne látsszon a bosszuló politikai ellenfél vagy a lincselő tömeg akciójának.

Nem véletlen, hogy az Emberi jogok európai egyezménye 6. cikkének 1. pontja kimondja: „Mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja, és hozzon határozatot (…) az ellene felhozott büntetőjogi vádak megalapozottságát illetően.” Ebben a szövegben a „mindenki” körébe a bűncselekménnyel gyanúsítható politikusok is beletartoznak. Vagyis esetükben is követelmény a függetlenség, a pártatlanság és a tisztességes eljárás.

A függetlenség és a pártatlanság azt jelenti, hogy a döntéshozó a törvényhozó többségtől és a végrehajtó hatalomtól függetlenül, kizárólag a törvénynek alávetve, csak az ügyre tartozó körülményeket mérlegelve, minden külső befolyástól mentesen, részrehajlás nélkül dönt. A hatályos magyar jog ezt a függetlenséget és pártatlanságot nemcsak a bíróságtól várja el, hanem a közjogi mentességet élvező személyekkel szemben eljárni jogosult ügyészségtől is. Az ügyészség kizárólagos nyomozati jogkörének megállapítása a politikusok elleni ügyekben éppen arra irányul, hogy a rendőrséghez képest független és pártatlan szerv járjon el. A függetlenségnek és a pártatlanságnak nem elég érvényesülnie, hanem meg is kell látszania. A politikusok ellen folyó perekben pedig feltűnően kell meglátszania.

Érvényesül-e mindez azokban az eljárásokban, amelyek mostanában politikusok ellen folynak? Csak nagyon korlátozottan. Nézzük meg, hogyan alakulnak a különféle igazságtételi akciók. Az új kormányzat ilyen irányú erőfeszítéseinek legalább három színtere van. Az első a kormánybiztosok által végzett adatgyűjtés, a második a parlamenti bizottságok által létrehozott albizottságok feltáró tevékenysége, a harmadik az igazságszolgáltatás szervezeteinek, mindenekelőtt az ügyészségnek a tevékenysége.

A szocialista ellenzék mindhárom területen egyértelműen elutasítja az egyes szervezetek által végzett tevékenységet, sőt a parlamenti bizottságok munkáját bojkottálja is. Kritikájuk azonban csak részben alapos. Ha egy pillanatra eltávolodunk a konkrét politikai helyzettől, és az egyes lépéseket egyenként nézzük, akkor először is megállapíthatjuk, hogy az új kormánynak – különösen hogy a korrupció elleni fellépés ígéretével kampányolt a választás során – szükségképpen kell valamit tennie az előző kormány tevékenységének tisztázása érdekében. Ezért elvi szinten önmagában nem kifogásolható, hogy az új kormány kormánybiztosokat bíz meg a tények feltárásával. 2002-ben az akkor hatalomra került koalíció is megtette ezt. Ami kifogásolható, az egyrészt az, hogy a vizsgálatok eredményét már a vizsgálat megkezdése előtt nyilvánosan meghirdetik, továbbá az, hogy az érintett kormánybiztosok tevékenysége során nem biztosított a tisztességes eljárás követelménye és a fegyverek egyenlőségének elve sem. A kritikák azon a ponton jogosak, hogy a tényfeltárók nem azt teszik, amit hirdetnek, vagyis nem tényeket tárnak fel, hanem előre megalkotott koncepciókhoz keresik az abba szerintük beleillő elemeket.

A kormánybiztosok a választási kampány szoros részeként lépnek fel, nyilatkozataik külsősége és tartalma a pártatlanság és az elfogulatlanság látszatát is kerüli, ráadásul a nyilatkozataik miatt jogi lépéseket bejelentő ellenzéki politikusoknak még csak esélyük sincs arra, hogy jogi védelmet kapjanak az esetleges hamis vádak vagy rágalmak ellen.

A parlamenti bizottságok által létrehozott albizottságok intézményét érintő szocialista párti kritika több eleme sem megalapozott. Nem állja meg a helyét az az állítás, hogy a többségi alapon működő parlamenti bizottságnak nincs joga vizsgálódni. A parlamentarizmus nemzetközi gyakorlatában számtalan példát látunk arra, hogy a parlamenti bizottságok tényfeltáró, tisztázó vizsgálatokat folytatnak. Gondoljunk csak az angol parlament vizsgálataira, legutóbb például az iraki szerepvállalás körülményeinek feltárásában. A választók joggal várják el, hogy a parlamenti bizottságok erős pozíciójukat felhasználva a választók megnyugtatására objektíven tisztázzák a tényeket. Ezért szerintem hiba volt, hogy a szocialisták nem jelöltek tagokat ezekbe a bizottságokba.

Ugyanakkor miután a delegálás megtörtént, hiba lett volna nem kivonulni azt követően, hogy már érdemi kifogásokat lehetett megfogalmazni a bizottságok munkájával kapcsolatban. Ilyen érdemi kifogás például az, hogy a Fidesz és a Jobbik képviselőcsoportja olyan képviselőket is delegált egyes bizottságokba, akiknek az ügyben elfoglalt helyzete eleve lehetetlenné teszi, hogy elfogulatlan vizsgálók legyenek. Révész Máriusz bántalmazása több szempontból is nagyon súlyos ügy volt. Az őt ért sérelmet tovább növeli, hogy mindeddig nem találták meg az eset felelőseit. Az is helyénvaló lehetett volna, ha a bizottság meghallgatta volna – más sértettekkel együtt – Révész Máriuszt is, de bizottsági tagsága összeférhetetlen a vizsgálat céljával. Ugyanez a helyzet Gaudi-Nagy Tamással, a bizottság alelnökével is, aki a vizsgálat által érintett büntetőügyekben lát el védelmet. Aggályos Morvai Krisztina szerepe is, aki vizsgálatot vezetett a témában, így kétségtelenül érdekelt abban, hogy a bizottság olyan következtetésekre jusson, amelyek az általa vezetett korábbi vizsgálat megállapításait alátámasztják. Jogos kifogás az albizottsággal szemben az is, hogy a bírósági függetlenséget megkérdőjelező indítványokat is megfogalmaztak.

Jogos továbbá az a bírálat is, hogy jelenleg nincs törvényben szabályozva a parlamenti bizottságok előtti megjelenés kötelezettsége, mint ahogy az e kötelezettség alóli mentesség indokai sincsenek rögzítve. Az alkotmány nem abból az egy mondatból áll, amely megállapítja, hogy a bizottságok előtt mindenki köteles megjelenni és adatot szolgáltatni. Más rendelkezések, például a vallásszabadságot biztosító szakasz mentességet jelent a papok és lelkészek számára, de az is nyilvánvaló, hogy az orvosi vagy az ügyvédi titok is védelmet élvez a parlamenti kutakodással szemben, illetve az is magától értetődő civilizált országokban, hogy a parlamentnek nincs joga konkrét bírósági ügyek felülvizsgálatára.

Az ügyészség és a rendőrség tevékenysége kapcsán erősebb kifogások fogalmazhatók meg, és ezek egy része a mostani politikai helyzethez kötődik. Az ügyészség tevékenysége az elmúlt időszakban számos kérdést vetett fel. Különösen visszatetsző az a döntés, hogy a kampányban részt vevő egyik polgármester elleni eljárás során éppen a választást megelőző napokra időzítették a gyanúsítottkénti kihallgatást. Semmivel nem magyarázható az a gyakorlat, hogy a törvény szerint csak meghatározott személyek által megismerhető nyomozati anyagok néhány órával a jegyzőkönyv felvételét követően kormánypárti újságok vagy szélsőjobboldali honlapok oldalain bukkan fel. Ez sötét árnyékot vet az ügyészség függetlenségére és pártatlanságára.

A kifogások egy része azonban nem köthető a mostani kormánypártokhoz. Így például az ügyészségen kialakult helyzetért nem kis mértékben a szocialistákat terheli felelősség. Egyáltalán nem új az a barbár és igazolhatatlan gyakorlat, hogy egyértelműen és nyilvánvalóan veszélyt nem jelentő gyanúsítottakat (nyugdíjas személyügyi osztályvezetőnőt, láthatóan mozgásában akadályozott korábbi kormányzati tisztségviselőt stb.) a fotósok és operatőrök hada előtt bilincsben, pórázon vezetgetnek. (Új elem a lábbilincs használatának terjedése.) A Horn-kormány idején még kisebb vitát váltott ki az Agrobank idős vezetőjének nyilvánosság előtti megbilincselése. Az első Orbán-kormány idején Szabadi Béla ügyében már senki nem tette szóvá azt, hogy honnan tudta a sajtó, mikor történik az ügyészi kihallgatás, mint ahogy azt sem, hogy mi indokolja a bilincset és a vezetőszíjat.

Az előző kormány alatt vált általános gyakorlattá a bilincs és a vezetőszíj, és a szocialista miniszterek szó nélkül tűrték ezt. A félreértés elkerülése végett leszögezem, hogy lehet olyan eset, amikor ezek az eszközök igazolhatók önmagukra vagy másokra veszélyes személyekkel, szökési kísérlettel fenyegető helyzetben erőszakos bűnözőkkel szemben. De civilizált országban nem alkalmazzák ezeket a módszereket olyan személyeknél, akik nyilvánvalóan nem jelentenek komoly veszélyt. Az ilyen ügyekben egyébként elég szigorú Egyesült Államokban például a magyar léptékkel elképzelhetetlenül nagy összeget elcsaló és végül 150 éves büntetést kapó Bernard Madoffot nem láthattuk naponta a képernyőn bilincsben vagy vezetőszáron.

Az tehát, hogy az igazságtételnek meghirdetett kísérlet inkább tűnik leszámolásnak, mint igazságszolgáltatásnak, az elmúlt évtizedekben folytatott, az emberi méltóságot és szabadságot tisztelő politikai kultúra hiányának logikus következménye. A kivitelezésért elsősorban a jelenlegi többséget terheli a felelősség, de a helyzet kialakulása miatt a szocialistáknak is van okuk önvizsgálatra. A szocialisták most szenvedő alanyai annak, hogy az elmúlt időben elfogadhatatlan gyakorlatot hagytak kialakulni sok területen. A Fidesznek is számolnia kell azzal, hogy bukása után vele szemben is alkalmazni fogják azokat az eszközöket, amelyekkel ellenfeleivel szemben fellép.