Az első elnöki beszéd

Politika  |  2012. március 27.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A Német Bundestag elnöke! Tisztelt hölgyeim és uraim! Kedves tisztelt polgártársaim bel- és külföldön! Először is engedje meg, elnök úr, hogy megköszönjem az ülés utánozhatatlan vezetését és a ragyogó példát, amely megvilágítja országunk számára, hogy a politika szerezhet örömöt. Bundesrat-elnök úr! Az ön szavai mély és tartós visszhangra találtak bennem, és biztos vagyok benne, hogy Wulff szövetségi elnök úrban is. Köszönöm önnek! Kedves polgártársak! Végtére is milyen legyen ez az ország, amire gyermekeink és unokáink egyszer majd azt mondják: ez a „mi országunk”?

Folytatódik az elmagányosodás? Tovább nyílik a szegények és gazdagok közötti olló? Elnyel bennünket a globalizáció? Vesztesnek érzik magukat az emberek, ha a társadalom peremére kerülnek? Az etnikai vagy vallási kisebbségek önkéntes vagy fájlalt elszigeteltsége ellenkultúrákat teremt? Fennmarad-e az európai eszme? Új háború fenyeget a Közel-Keleten? Fenyegetheti, megfélemlítheti és gyilkolhatja-e tovább a bűnös fanatizmus a békés embereket Németországban és a világ többi részén?

Minden nap, a médiával való minden találkozás egy csomó új félelmet és aggodalmat teremt. Egyesek menekülési útvonalakon gondolkodnak, nem bíznak a jövőben, félnek a jelentől. Sokan azt kérdezik maguktól: milyen élet ez, milyen szabadság ez? Az én életem témája, a „szabadság” ilyenkor nem ígéret, hanem csak elbizonytalanítás. Megértem ezt a reakciót, de nem szeretném ezt előmozdítani. A félelmek – ahogy hosszú életem során megtanultam – csökkentik bátorságunkat és gyengítik az önbizalmunkat, néha annyira, hogy akár teljesen el is veszíthetjük őket. Ez akár odáig is fajulhat, hogy a gyávaságot tartjuk erénynek, és a menekülést legitim politikai viselkedésnek.

Ehelyett – mivel ezt nem akarom – az emlékezetemet szeretném erőként és erőforrásként felhasználni arra, hogy tanítson és motiváljon engem és bennünket. Élő emlékezetet szeretnék tehát, hogy emlékeinkben éljen az is, ami az országunknak a nemzetiszocialista diktatúra minden bűne és a háború borzalmai után sikerült. Németország nyugati részén először „gazdasági csodának” hívták ezt, ami sikerült. Németország ismét talpra állt. Az elüldözöttek, sőt a kibombázottak is lakóteret kaptak. Az átlagpolgár a nélkülözés évei után részese volt a növekvő jólétnek, persze nem mindenki ugyanolyan mértékben.

Számomra azonban nem az autók, a hűtőszekrények és az új gazdasági fellendülés új csillogása jelenti annak az évtizednek a csodáját. Főleg a „demokrácia csodájának” érzem az országomat. A szövetségesek háborút követő aggodalmai ellenére sohasem került többségbe a revansizmus a háború utáni Németországban. Volt ugyan utóhatása a nemzetiszocialista gondolatnak, de ebből sohasem jött létre tényleges alkotóerő. Ehelyett stabil demokratikus rend jött létre – Németország a szabad nyugati világ részévé vált.

Keveset foglalkoztunk azonban akkoriban saját történelmünkkel. A saját bűnök elfojtása, a náci rezsim áldozataival való együttérzés hiánya jellemezte a korszellemet. Csak a 68-as generáció változtatott ezen tartósan. Az én generációm a német történelem mélyfekete lyukával konfrontálódott – azzal az időszakkal, amikor szüleink generációja az önhittség, gyilkosság és háború bűnét követte el belső és külső szomszédaink ellen. A 68-as generáció érdeme volt, és az is marad: fáradságosan elnyert áldás volt, hogy új módon, másként és mélyebben lehetett emlékezni. A 68-asok lázadásának minden tévútja ellenére is bekerült a kollektív tudatba a történelmi bűn.

A múlt tényeken alapuló és értékek mentén való feldolgozása nem csak a mi számunkra volt iránymutató az 1989 utáni Kelet-Németországban. Sok olyan, a totalitárius vagy despotikus igát lerázó társadalom számára is példaként szolgált, amely nem tudta, mit kezdjen a múlt terhével.

A háború utáni német történelem egy további értéke a nyugatnémetek határozott Európa-igenlése. Erre mindig fontos lenne emlékeznünk. Konrad Adenauer, egy nemrég még a nacionalizmus által megbélyegzett és tönkretett ország kancellárja a jövőbe mutató európai integráció egyik alapító atyja lett. Hála és öröm!

Ahogy később – 1989-ben – emlékezetünk következő kincséért is hálát és örömet érzünk. Ekkor a keletnémetek képesek voltak a békés forradalomra, a szabadságért vívott békés forradalomra. Mi lettünk a nép, és egy nép lettünk. És sohase felejtsük el: a sokaságnak fel kellett jogosítania magát a fal leomlása előtt. Csak ha az emberek felállnak, és azt mondják: „Mi vagyunk a nép”, akkor tudják azt mondani, hogy: „Egy nép vagyunk”, akkor omlanak le a falak.

Akkoriban vértelen módon megszűnt a hidegháború idejéből származó, évtizedes kelet–nyugat ellentét is, és a belőle eredő háborús veszélyt is legyőztük és elhárítottuk.

Azért beszélek így, mert nem szeretnék csak az árnyoldalakról, a bűnökről és mulasztásokról szólni. Történelmünk azon részéről sem szabad megfeledkeznünk, amikor népünk újra megalapította a szabadság politikai kultúráját, és amely népünk megélt felelősségéről, békére való képességéről és szolidaritásáról szól. Ez nem jelent paradigmaváltást az emlékezés kultúrájában. Ez a paradigma kiegészítése. Arra biztat bennünket, ami a történelemben már többször sikerült: a kor minden kihívásának elfogadása és azok tőlünk telhető legjobb – még ha nem is ideális – módon való megoldása. Ez nagy bátorítást jelent számunkra a jövőben is.

Milyen legyen tehát az az ország, amelyre gyermekeink és unokáink azt mondják majd: a „mi országunk”? Azért legyen a „mi országunk”, mert a „mi országunk” ötvözi a társadalmi igazságosságot, részesedést és a felemelkedési lehetőségeket. Az idevezető utat nem a paternalista gondoskodó politika, hanem a jóléti állam jelenti, ami előre gondoskodik és feljogosít. Nem szabad eltűrnünk azt, hogy gyermekek ne bontakoztathassák ki tehetségüket, mert nincs esélyegyenlőség. Nem szabad eltűrnünk, hogy az embereknek az legyen a benyomásuk, már nem éri meg teljesítniük, és még akkor sem emelkedhetnek fel, ha minden erejükkel igyekeznek. Nem szabad eltűrnünk, hogy az embereknek az legyen a benyomásuk, nem részei társadalmunknak, mert szegények vagy öregek, vagy fogyatékkal élnek.

A szabadság az igazságosság szükséges feltétele. Hiszen azt, amit az igazságosság – a társadalmi igazságosság is – jelent, és amit annak érdekében kell tennünk, hogy megközelítsük, nem írható elő paternalista módon, hanem intenzív demokratikus vitában kell megvitatnunk és tisztáznunk. És fordítva: az igazságosságra való törekvés elengedhetetlen a szabadság megőrzéséhez. Ha növekszik azoknak a száma, akik úgy érzik, az államuk nem gondolja komolyan az igazságos társadalmi rendért való kiállást, akkor csökken a demokráciába vetett bizalom. A „mi országunknak” tehát egy olyan országnak kell lennie, amely a kettőt összeköti: a szabadságot, mint az igazságosság feltételét, és az igazságosságot, mint annak a feltételét, hogy megélhetővé tegyük a szabadságot és az önmegvalósítást.

A „mi országunkban” mindenki legyen otthon, aki itt él. Időközben már olyan államban élünk, ahol a teljesen természetes német nyelvű és keresztény hagyomány mellé beléptek olyan vallások is, mint az iszlám, valamint más nyelvek, más hagyományok és kultúrák is. Egy olyan államban élünk, amelyet egyre kevésbé lehet polgárai nemzeti hovatartozása alapján meghatározni, hanem inkább egy olyan, a polgárok egy politikai és etikai értékközösséghez való tartozása alapján határozható meg, ahol nem kizárólag a hosszú időn keresztül létrejött sorsközösség határozza meg a közösséget, hanem egyre inkább a különbözőek közösre, nevezetesen erre a mi európai államunkra való törekvése.

Ezt a közöset pedig ebben a mi európai államunkban találjuk meg, ahol szabadságban, békében és szolidárisan kívánunk együtt élni.

Rosszul tennénk azonban, ha tudatlanságból vagy rosszul értelmezett korrektségből nem látnánk meg a valós problémákat. Erre tizenkét éve Johannes Rau szövetségi elnök is világosan felhívta a figyelmet berlini beszédében. De az együttélés kérdéseiben nem szabad hogy végeredményben félelmek, fenntartások vagy negatív projekciók vezessenek bennünket. Christian Wulff szövetségi elnök hivatali ideje alatt tartós impulzusokat adott a barátságos, nyitott társadalomról. Wulff szövetségi elnök úr! Ezt az ügyet – az ön ügyét – én is mindig a szívemen viselem majd.

A mi alkotmányunk, hölgyeim és uraim, minden embernek ugyanazt a méltóságot biztosítja attól függetlenül, hogy honnan jön, miben hisz, vagy milyen nyelven beszél. Ezt nem a sikeres integráció jutalmaként adja, és nem vonja meg a megtagadott integráció büntetéseként sem. Alkotmányunk, ahogy emberségünk is azt rója ránk, hogy a másikban testvérünkként lássuk meg magunkat: tehetségesen és ugyanúgy részesedésre jogosultként, mint mi magunk.

Hans-Georg Gadamer filozófus szerint a történelmi megrázkódtatások után főleg ránk, itt Európában, a legszűkebb területen való együttélés „valódi iskolája” vár. „A másikkal élni, a másik másikaként élni” – ebben látta Európa etikai és politikai feladatát. Ezt az Európa-igenlést most szintén meg kell tartani. A válságok idejére különösen jellemző a nemzetállami szintre való menekülés hajlama. Az európai együttélés azonban nem alakítható a szolidaritás élet lehelete nélkül.

Éppen ezért főleg a válságban kell azt mondanunk: merjünk több Európát akarni.

Örömmel látom azt is, hogy a németek többsége ismét és továbbra is jövőt ad ennek az európai gondolatnak.

Európa az én generációm számára ígéret volt – nyugati hagyományokra, a közös jogrend antik örökségére, a keresztény és zsidó örökségre épült. Unokáim számára Európa már rég a mindennapi élet határokon átnyúló szabadsággal és a nyitott társadalom esélyeivel és gondjaival. Nem csak unokáim számára csodálatos nyereség ez a mindennapi élet.

Milyen lehet még az az ország, amit gyermekeink és unokáink úgy hívnak majd: a „mi országunk”? Nemcsak nálunk, de Európában és azon kívül is a képviseleti demokrácia az egyetlen olyan rendszer, amely alkalmas a csoportok érdekeinek és a közjó érdekeinek kiegyenlítésére.

Ennek a rendszernek a különlegessége nem a tökéletesség, hanem az, hogy egy tanulóképes rendszerről van szó.

A demokráciának a pártok és más demokratikus intézmények mellett létezik azonban egy második támasza is: az aktív polgári társadalom. Polgári kezdeményezések, ad hoc mozgalmak, a digitális hálózati közösség részeinek elkötelezettsége, de tiltakozása is kiegészíti a demokráciát, és kiigazítják a hibákat. És: a weimari demokráciával ellentétben a mi országunkban elég olyan demokrata van, aki szembeszáll a fanatikusok, terroristák és gyilkosok romboló szellemével. Ők – különböző politikai vagy vallási okokból – mind azt mondják: nem hagyjuk, hogy elvegyék tőlünk a demokráciát, kiállunk e mellett az ország mellett.

Kiállunk e mellett az ország mellett, nem azért, mert annyira tökéletes, hanem mert még soha nem láttunk ennél jobbat.

Főleg demokráciánk szélsőjobboldali megvetőinek mondjuk tisztán és világosan: A ti gyűlöletetek ösztönöz bennünket. Nem hagyjuk cserben az országunkat.

Nem ajándékozunk meg benneteket a félelmünkkel. Ti lesztek a múlt, és a mi demokráciánk élni fog.

Más politikai irányzatok szélsőségesei hasonlóan lépnek majd fel a mi elszántságunkkal szemben. Megálljt parancsolunk majd azoknak is, akik a vallás leple alatt terrort hoznak az országba, és akik az európai felvilágosultság mögött járnak. Nekik azt mondjuk: A népek a szabadság irányába tartanak. Ezt talán akadályozhatjátok, de nem tudjátok végleg feltartóztatni.

Engem azonban az is félelemmel tölt el, hogy sok polgár távol tartja magát a demokratikus intézményektől: a választásokon való alacsony részvételi arány, a politikai elkötelezettség, a politika és a politikusok lebecsülése vagy akár megvetése. „Micsoda? – halljuk gyakran magánbeszélgetésekben –,te elmész egy helyi egyesület ülésére?” „Tessék? Aktívan részt veszel a szakszervezeti munkában?” Sokak szerint ez „nem menő”. Néha azt kérdezem magamtól: Hol is tartana társadalmunk az ilyen tevékenységek nélkül?

Senkinek sem használ ez a kormányzók és kormányzottak közti távolság. Kérésem mindkét félhez, a kormányzókhoz és a kormányzottakhoz: Ne törődjetek bele ebbe az egyre növekvő távolságba!

A politikai szereplők számára ez azt jelenti: Beszéljetek nyíltan és világosan, akkor vissza lehet szerezni az elveszett bizalmat.

Higgyük el, hogy a kormányzottak, polgáraink nem csak fogyasztók. Polgárok vagytok, vagyis alakítók, ti is alakítjátok a dolgokat. Aki számára lehetséges a részesedés, és aki önként lemond erről, az az emberi lét egyik legszebb és legnagyobb lehetőségéről mond le: a felelősség megéléséről.

Végezetül engedjék meg, hogy egy ajándékot kérjek önöktől: bizalmat. Legutolsósorban azt kérem, hogy bízzanak a személyemben. Azt megelőzően arra kérem önöket, hogy bízzanak azokban, akik felelősséget viselnek az országunkban, ahogyan őket arra kérem, hogy bízzanak ennek az újraegyesített és felnőtt országnak a lakóiban. És még azelőtt azt kérem mindannyiuktól, hogy bátran és mindig azzal kezdjék, hogy magukban bízzanak. Gandhi szavai szerint csak az önmagában bízó ember fejlődhet és érhet el sikereket. Ez ugyanúgy érvényes az emberre, mint az országra is, vélte Gandhi.

Nem tudjuk, hogy az ország gyermekeinek pénzt vagy javakat hagyunk-e örökül. De azt tudjuk, hogy lehet nemcsak a félelmet követni, hanem a bátorságot is választani, nemcsak álmodtuk, hanem átéltük és megmutattuk. Hála Istennek és az embereknek: erre az örökségre számíthatnak.