Paktum Európa mellett vagy ellen?

Politika  |  2011. május 23.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Brüsszelben zárt ajtók mögött „a gazdaságpolitika irányítására” szolgáló olyan intézkedéscsomagot fogadtak el, amelynek hatásaival főleg jogászok, közgazdászok és politológusok foglalkoznak majd. Most nem azt a pénzügytechnikai kérdést firtatom, hogy elejét veszik-e az euró elleni spekulációnak azok a stabilitási mechanizmusok, melyekről Brüsszelben megállapodtak. Fontosabb a valutaunió konstrukciós hibájára vonatkozó politikai kérdés. Mi a probléma – és megoldható-e egyáltalán az érintett tagállamok kormányfőinek egymás közti megbeszélése útján?

A valutaunió konstrukciós hibája

Az euró 1999-es bevezetésekor néhányan még bíztak a politikai egyeztetés folytatásának lehetőségében. Más támogatók az ordoliberális tankönyvekben hittek, amelyek többet feltételeznek a gazdasági szerkezetről, mint a demokráciáról. Ők úgy gondolták, elég lesz bizonyos egyszerű szabályokat betartani az állami költségvetések konszolidálása érdekében ahhoz, hogy (az egységnyi termékre jutó bérköltségekhez mérten) a nemzeti gazdaságok fejlődése egymáshoz igazodjon.

Mindkét várakozásban drámaian csalódni kellett. A gyors egymásutánban bekövetkezett pénzügyi, adósság- és euróválság feltárta az óriási, de a közös gazdaságpolitikához szükséges eszközöket nélkülöző gazdasági és valutatérség hibás konstrukcióját. A rendszerbeli kényszerek hatására az euroszkeptikusok, mint Angela Merkel, rákényszerültek arra, hogy ellenérzésük dacára egy lépést tegyenek az integráció felé. Most informális úton, „nyitott koordinációval” kívánják kiküszöbölni a hibát. Ennek a szükségmegoldásnak a szereplők szempontjából az az előnye, hogy nem ébreszti fel az alvó oroszlánt. Másrészt viszont, már ha egyáltalán működik, kihatásai tekintetében antidemokratikus, és alkalmas arra, hogy kölcsönös ellenérzéseket keltsen egymással szemben a különböző tagállamok lakosságában.

A kormányfők ugyanis abban állapodtak meg, hogy a saját országukban egy pénzügyi, gazdasági, szociális és bérpolitikai intézkedéseket tartalmazó csomagot hajtanak végre, ami tulajdonképpen a nemzeti parlamentek (illetőleg a béralkupartnerek) dolga volna. Az ajánlásokban egy, a német kézjegyet magán viselő politikai minta tükröződik. Az elrendelt megszorítások gazdaságpolitikai bölcsességéről, amely kontraproduktív tartós deflációval fenyeget a periférián, nem is szeretnék beszélni. Az eljárásra koncentrálok. Arra, hogy a kormányfők minden évben átkukucskálnak majd egymás vállán, hogy megállapítsák: hozzáigazították-e a kollégák az Európai Tanács „előirányzatához” az adósságállományt, a nyugdíjkorhatárt és a munkapiaci korlátozások feloldását, a szociális juttatási és az egészségügyi rendszert, a közszféra bérezését, a bérkvótát, a társasági adót és sok minden mást.

A rossz módszer

A következő dilemmához vezet, hogy jogilag nem kötelező előzetesen egyeztetni azokról a politikákról, melyek beavatkoznak a tagállamok és parlamentjeik kulcsfontosságú kompetenciáiba. Ha hatástalanok maradnak a gazdaságpolitikai irányításra vonatkozó ajánlások, akkor állandósulnak azok a problémák, melyeket ezekkel kívántak megoldani. Ha azonban a kormányzatok valóban a kívánt módon koordinálják intézkedéseiket, akkor otthon „meg kell szerezniük” az ehhez szükséges legitimációt. Ám ezt a fentről jövő gyengéd nyomás és az alulról jövő kényszerű-önkéntes alkalmazkodás „fény-árnyékának” kell létrehoznia. Mi mást jelent ugyanis a Bizottság azon joga, hogy „időben”, vagyis még a parlamentek döntése előtt ellenőrizze a költségvetéseket, mint azt az arcátlanságot, hogy hatékonyan prejudikáljanak?

A nemzeti parlamentek (és adott esetben a szakszervezetek) ennek leple alatt nem vonhatják ki magukat az alól a gyanú alól, hogy már csak rábólintanak a máshol meghozott előzetes döntésekre, vagyis hogy konkretizálva végrehajtják azokat. Ez a gyanú szétmar minden demokratikus hitelességet. A szándékosan tisztázatlan státuszú koordináció maszatolása nem elég az olyan szabályok kialakításához, melyek az Unió közös cselekvését teszik szükségessé. Az ilyen határozatokat az uniós döntésekre vonatkozó mindkét módon legitimálni kell, nemcsak indirekt módon a Tanácsban képviselt kormányzatok által, hanem közvetlenül az Európai Parlamentben is. Különben csak felgyorsul a „Brüsszelre” való ujjal mutogatás közismert dinamikája – a rossz módszer baktériumként hat.

Amíg az európai polgárok csak saját nemzeti kormányukat tekintik szereplőnek az európai porondon, addig zéró összegű játszmaként érzékelik azokat a döntési folyamatokat, melyekben a saját szereplőknek más szereplőkkel szemben kell érvényesíteniük akaratukat.

A nemzeti hősök „a többiek” ellen küzdenek, akik mindarról tehetnek, amit a brüsszeli szörny kiszab „ránk”, és megkövetel „tőlünk”. Az európai polgárok csak az általuk választott, pártok és nem nemzetek szerint összeálló strasbourgi parlament esetében tudnának úgy tekinteni a gazdasági irányítás feladataira, mint amelyekkel közösen kell megbirkózniuk.

És az alternatíva?

Az igényesebb alternatíva az lenne, ha a Bizottság a „rendes törvényhozási eljárás” demokratikus módján, vagyis a Tanács és a Parlament hozzájárulásával látná el ezt a feladatot. Ez azonban megkövetelné a kompetencia áthelyezését a tagállamoktól az Unióra, és egyelőre valószerűtlennek tűnik egy ilyen erőteljes szerződésmódosítás.

Valószínűleg igaz az a várakozás, hogy az Európába belefáradt lakosság adott esetben még az Unió központi területein belül is elutasítaná a szuverenitási jogok további átruházását. De túl kényelmes ez az előrejelzés, ha a politikai elit ezzel menti fel magát az Unió szánalmas helyzetéért viselt felelősség alól. Nem természetes, hogy az európai egységgel való, évtizedeken át tartó egyetértés még a Német Szövetségi Köztársaságban is erősen csökkent. Az európai egységesítési folyamat, amely mindig is a nép feje fölött zajlott, ma zsákutcába jutott, mert nem folytatható anélkül, hogy az eddigi adminisztratív üzemmódot át ne állítsák a nép erőteljesebb bevonására. A politikai elit azonban ehelyett a homokba dugja a fejét. Zavartalanul folytatják elitprojektjüket és az európai polgárok feletti gyámkodást. Ennek a gátlástalanságnak csak három okát nevezem meg.

A német nemzetállam újrafelfedezése

A nemzet egyesítése olyan mentalitásváltást indított be Németországban, ami (ahogyan azt a politikatudományi vizsgálatok is alátámasztják) a német külpolitika önértelmezésére és orientációjára is kihatott, az önközpontúság felé irányítva azt. A 90-es évek óta fokozatosan erősödik egy katonailag támogatott „középhatalom” önképe, amely tényező a világpolitikai porondon. Ez az önkép kiszorítja a polgári hatalom visszafogottságának addigi kultúráját, ami főleg az államok közti korlátlan versengés rendszerének jogi keretek közé szorításához kívánt hozzájárulni. A változás a 2005-ös kormányváltás óta az Európa-politikában is tetten érhető. Genscher elképzelése a kooperatív Németország „Európa iránti elhivatottságáról” egyre inkább egy nem titkoltan a vezető szerepet igénylő „európai Németország egy Németország fémjelezte Európában” irányába mutat. Nem mintha Európa egyesítése ne lett volna a kezdetektől fogva Németország érdeke. De a kötelező történelmi-morális örökség tudata a diplomatikus visszafogottság mellett szólt, és amellett, hogy Németország kész volt mások perspektíváját tekintetbe venni, a normatív szempontoknak jelentőséget tulajdonítani és adott esetben beavatkozással elejét venni a konfliktusoknak.

Ennek még szerepe lehet Angela Merkel számára Izrael kezelésében. De a nemzeti szempontok elsőbbsége még sohasem mutatkozott meg olyan élesen, mint a kancellár asszony erőteljes ellenállásakor, aki 2009. május 8-át megelőzően hetekig blokkolta a Görögországnak nyújtandó európai segítséget, és az eurónak nyújtott mentőövet. A mostani csomagot is oly érzéketlenül adták át a gazdaságpolitikai mintagyerekek, hogy a szomszédos országok a megfelelő alkalommal már nem „Brüsszelre”, hanem a „német” politikai mintára fognak mutogatni, mint amelyet nem akarnak magukra húzni. Az újnémet mentalitásváltásba illeszkedik egyébként a Szövetségi Alkotmánybíróság nem Európa-barát Lisszabon-ítélete is, ami a további integrációs törekvések ellenében az elmozdíthatatlan nemzeti hatáskörök önkényes megállapításával a nemzeti identitás őrzőjeként emeli ki magát. Az alkotmányjogászok találóan kommentálták az ítéletet a szarkasztikus A német alkotmánybíróság „igent” mond Németországra címmel.

Közvéleménykutatás-vezérelt opportunizmus

Az új német normalitás nem magyarázza meg azt a tényt, hogy eddig egy tagállamban sem tartottak olyan európai választást vagy népszavazást, amelyen másról döntöttek volna, mint nemzeti témákról. A politikai pártok természetesen kerülik a népszerűtlen kérdések tematizálását. Ez egyrészt triviális, mert a pártoknak az a céljuk, hogy megnyerjék a választásokat. Másrészt pedig egyáltalán nem triviális, hogy miért olyan személyek és témák uralják az európai választásokat évtizedek óta, akikről és amelyekről nem is lehet dönteni. Az a körülmény, hogy a polgárok tévednek a szubjektíve messzi Strasbourgban és Brüsszelben zajló dolgok jelentőségének tekintetében, nem szünteti meg azt az adósságot, amivel a politikai pártok tartoznak, de amely alól makacsul kivonják magukat.

Persze úgy tűnik, a politika manapság általában véve is olyan halmazállapotba megy át, amit a perspektíváról és az alakítani akarásról való lemondás jellemez. A szabályozást igénylő témák növekvő komplexitása rövid távú reakciókra kényszerít a zsugorodó mozgástérben. A politikusok úgy követik szégyentelenül a minden normatív kötődéstől megvált, közvéleménykutatás-vezérelt hatalmi pragmatika opportunista forgatókönyvét, mintha magukévá tették volna a rendszerelmélet leleplező nézetét. Merkel atommoratóriuma a leghelytállóbb példa. És nem Guttenberg miniszter, hanem (a Frankfurter Allgemeine Zeitung szavai szerint) a kormányfő asszony maga „kényszerítette hazugságra a fél köztársaságot és majdnem az egész CDU-t”, amikor a nyilvánosan leleplezett plagizálót annak népszerűségére való tekintettel hivatalában hagyta. Hűvös számításból pár ezüstért feladta a jogállami felfogást, de az ezüstöket mégsem tudta behajtani a választási urnáknál. A választók ugyanis takarodót fújtak a CDU-nak, ami ennek a gyakorlatnak a normalitását is megpecsételte.

Ennek alapja az a demokráciafelfogás, amelyet a New York Times George W. Bush újraválasztását követően post-truth democracyként fogalmazott meg. A demokratikus eljárás oly mértékben veszít értelméből, amilyen mértékben a politika a cselekvését a hangulatokhoz való alkalmazkodástól teszi függővé, s amit egyik választástól a másikig üldöz. A demokratikus választások nem arra szolgálnak, hogy leképezzék a természetes véleményspektrumot; sokkal inkább a nyilvános véleménynyilvánítási folyamatot kell visszaadniuk. A szavazófülkében leadott szavazatok csak a nyilvános vitákban kiérlelt állásfoglalások, információk és vélemények révén kapnak intézményes súlyt. A német alkotmány ebből kifolyólag előnyben részesíti azokat a pártokat, melyek a 21. cikk szerint „részt vesznek a nép politikai akaratának kialakításában”. Az Európai Unió sem fog tudni demokratikus jelleget ölteni addig, amíg a politikai pártok félve kerülik, hogy egyáltalán témává tegyenek nagy horderejű alternatívákat és témákat.

A politikai osztállyal és a médiával szembeni rossz érzés

A média is hozzájárul a politika sajnálatos alakváltozásához. A politikusok egyrészt engednek a média gyengéd csábításának, és rövid lélegzetvételű önreprezentációkat rendeztetnek maguknak. Másrészt a média programkészítését is megfertőzi ennek az okkazionalizmusnak a sietsége. A talkshow-k vidám műsorvezetői mindig állandó személyzetükkel olyan véleménykását kavarnak ki, ami a legutolsó nézőtől is elveszi a reményt, hogy politikai témákban lehetnek még olyan indokok, amelyek számítanak. Igaz, időnként az ARD Presseclub műsora megmutatja, hogy lehet ez másként is.

Ha jól látom, másokhoz képest mi még nem is állunk olyan rosszul a minőségi sajtónkkal. De ezeket a vezető sajtóorgánumokat sem hagyja érintetlenül, hogy a média összenő a politikai osztállyal – sőt, még büszke is erre a huszárvágásra. Ezt példázza az igényes „liberális” Wochenzeitung, amely megdöbbentő módon tapsolt a kancellár asszonynak, amikor az a plágiumról szóló Guttenberg-ügyben berlusconizálta az ország politikai kultúráját. Ezenkívül a véleményformáló sajtónak, ha ellensúlyt szeretne képezni a perspektívamentes politikával szemben, nem lenne szabad hagynia, hogy ennyire a napi események üteme diktálja a témaválasztását. Például nagyon specializált gazdasági témaként kezeli az euróválságot; és hiányzik a kontextus, amikor a politikai szerkesztőségek hosszú időt kihagyva összességében mégis megpróbálják bemutatni a válság hatását az Európai Unió átépítésére.

A német nemzetállam újrafelfedezése, az új üzemmódban, iránytű nélkül rövid távon navigáló politika, valamint a média és a politikai osztály összenövése lehet az oka annak, hogy a politikában nincs elég szusz egy olyan nagy projekthez, mint Európa egyesítése. De lehet, hogy rossz irányba nézünk, ha felfelé, a politikai és a médiaelitre tekintünk. Lehet, hogy az egyelőre még hiányzó motiváció csak alulról, a civil társadalomból jöhet. Az atomenergiából való kiszállás példa arra, hogy a maguktól értetődő politikai-kulturális dolgok és ezzel a nyilvános diskurzus paraméterei nem mozdulnak el a civil mozgalmak kitartó vakondmunkája nélkül.

Honnan jöjjön az ösztönzés?

Nincs a levegőben európai társadalmi mozgalom. Ehelyett valami mást figyelhetünk meg – olyan politikai kelletlenséget, melynek okai nem világosak. Az elterjedt diagnózisok az ünnepelt tartalék és ellenfigurák személyiség- és stílusjegyeiben határozzák meg a rossz érzés okát. Úgy hírlik, hogy a kívülről érkező Gauckban sokan az ellenálló életút sarkos profilját becsülik, a kommunikátor Guttenbergben az elegáns önmegjelenítés ékesszólását és csillogását, Geißler műsorvezetőben pedig a szimpatikus csibész érdességét – mind olyan színes tulajdonságok, melyekkel a politikai rutin kispolgári képviselői nem rendelkeznek. De ez a pártokon felüliért való antipolitikai rajongás valamilyen más düh szelepe is lehet – a politika által támasztott alacsony követelményekkel szemben érzett bosszúságé.

Régebben követhető perspektívából lehetett összefoglalni a szövetségi kormányzatok politikáját: Adenauer a Nyugathoz való kötődésre volt fixálva, Brandt a Kelet-politikára és a harmadik világra; Schmidt relativizálta a kis Európa sorsát a világgazdaság szempontjából, Helmut Kohl pedig szerette volna a nemzeti egyesülést az európaiba bevinni. És mindenki szeretett volna még valamit. Schröder már inkább csak reagált, mint bármit megjelenített volna; Joschka Fischer legalább az európai egyesülés irányát szerette volna meghatározni. 2005 óta teljesen szétfolynak a kontúrok. Már nem ismerhető fel, hogy miről van szó; hogy egyáltalán többről van-e szó a következő választási győzelemnél. A polgárok érzik, hogy a normatív módon kimagozott politika elhallgat valamit előlük. Ez a hiány mind a szervezett politikától való elfordulásban, mind abban az új tiltakozásra való készségben is kifejeződik, melynek jeligéje „Stuttgart 21”. Egyik vagy másik politikai párt számára mégis megérhetné nekiveselkedni és offenzív módon harcolni a piacon az európai egységért.

A „nagy” projektekről való lemondással nincs minden elintézve. A nemzetközi közösség nem vonhatja ki magát a klímaváltozás, az atomtechnika nemzetközi kockázatai, a pénzpiacok által vezérelt kapitalizmus szabályozási igénye vagy az emberi jogok nemzetközi szintű érvényesítése alól. És ezeknek a problémáknak a nagyságrendjéhez képest szinte már áttekinthető méretű az a probléma, amit nekünk Európában meg kell oldanunk.