Hajh, de bűneink miatt

Társadalom  |  2011. szeptember 5.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Még meg sem kezdődött igazából az egyesek szerint régóta halogatott vita alkotmányos gondolkodásunkról, máris úgy tűnik, valójában el se kellene indulnia. Nem vitára, győzelemre van szükség, halljuk mindenfelől. S hogy csak az a kérdés, melyik a helyes útja a megalkuvás nélkül elutasított alkotmány „korrekciójának”. A „legitim”, de valamelyest alkotmánysértő népszavazás? A „pragmatikus” megállapodás? A „technikai” koalíció? Netán minden pozíció újratárgyalása elölről? Akik győzni akarnak, csak az első adandó alkalomra várnak, hogy a rosszat jóra cseréljék. Ha harc, hadd legyen harc, ha nem 2014-ben, hát később. Minden, ami azután van – a béke.

Számomra, aki nem pályázom hivatalviselésre, s aki mára megtanulta, hogy arra a pártra szavazzon, amelyik a legkisebb rossznak tűnik, az alkotmányos gondolkodás nem azzal kapcsolatos, mit kezdjünk az alkotmánnyal a többség megszerzése után. Számomra az a kérdés: ha van alkotmányunk, hogyan lehetséges élnünk az alkotmány valóságával?

Sehogy, mondják azok, akik Karl Marx és Sigmund Freud szellemében eleve ideológiai szemétnek, ösztönök szublimációjának tartják az egyetértés keresését az elengedhetetlen alkotmányos követelmények és az alapvető társadalmi igazságosság kérdéseiben. Nem kevesen gondolják, még volt vagy valódi pártok vezetői is, hogy Magyarországon, különösen most, egyre inkább ez az igazi, mert nem kétharmados, de majdhogynem kilenctizedes többség. Hogyan érthetne egyet, kérdezik a politikai populizmust felváltó politikaellenes populizmus szónokai, a két tábor? A legyőzött baloldal a jobboldal forradalmával, a zsidó a kereszténnyel, a protestáns a pápistával. Avagy a proletár a burzsujjal, vagy ahogy legújabban halljuk, Tamás Gazsi a globalizációval. Csak a defetista és a javíthatatlan álmodozó hiheti, mondják, hogy a nem fideszes identitású egyetértésre juthat a fideszessel.

Azt azonban mind „a valóság talaján álló” reformereknek, mind „a jogállami” forradalmároknak el kell ismerniük, hogy kisebb vagy hosszabb időre nekik is meg kell békélniük ezzel az alkotmánnyal, s ha nem elégednek meg azzal, hogy alámerülnek ilyen vagy olyan értelemben, együtt kell élniük vele. Készen kell állniuk a közös alapok keresésére, mégpedig nem csupán akkor, ha majd a körülmények megérettek rá, de most rögtön, azonnal. Már ha egyáltalán vannak, lehetnek közös alapjaik – ezekkel.

Ahol nagyon hosszú utat kell megtenni, hiú remény a gyors siker. Három általános és nagy felismeréseket egyáltalán nem ígérő meggondolásom esetleg csak azt a temető melletti fogadót juttatja eszünkbe, amellyel a königsbergi öregúr tréfálkozott csúfondárosan, amikor útjára bocsátotta az örök béke tervezetének klauzuláit.

Először is, kizárólag a kisebb ellenállás érdekében kezdem ezzel, a nemzeti együttműködés alkotmánya, hadd használjam én is e gazdag akusztikájú elnevezést, alkotmányozói szándéka szerint maradéktalanul el kívánja ismerni az egyetemes emberi jogokat. Ez fontos tény. Sőt, ha úgy tartjuk, mint például a britek vagy a franciák az ő szabadelvű demokráciájuk összefüggésében, ez az alaptörvény kiemelkedően fontos jellemzője. És szeretnék arra is emlékeztetni, hogy ez közös vonása 1989 és 2011 chartájának. Mindkét rezsim alapító okmánya, a brit és a francia jogrendszer deklarációihoz hasonlóan, az egyetemes emberi jogok tiszteletben tartását ismeri el a mindenkit egyenlően megillető polgárjogok, köztük a jogállamhoz, a jog uralmához fűződő jogok alapjaként. Én nem vagyok jogász, hogy tüzetesen elemezzem, mit jelent ez közelebbről, teszem azt, az Emberi Jogok Európai Bírósága és Magyarország viszonyát tekintve. Annyit azonban a legnagyobb magyar alkotmánybíró bizodalma szerint biztosan jelent, hogy a magyar jogásztársadalom és a magyar nép többé már figyelmen kívül nem hagyható új alkotmányos kultúrája igenis változatlanul érvényt szerezhet, ha akar, a nemzetközi jog erre vonatkozó egyezményeinek mind a törvényhozásban, mind a kényszerítő hatalom törvényes gyakorlásában.

Másodszor, a nemzeti együttműködés alkotmánya nem csupán a polgárok alapvető emberi jogait kívánja tiszteletben tartani, de azt is kimondja valamilyen formában bona fide elengedhetetlen alkotmányos követelményként, hogy minden polgár egyenlő jogot élvez az alapvető szabadságjogokhoz. A magyar alkotmányos rend továbbra is garantálja alapvető intézményeiben, amelyek működtetése és helyes értelmezése továbbra is rajtunk áll, más szabadelvű demokráciákhoz hasonlóan úgyszintén elengedhetetlen alkotmányos követelményként, e jogunk elsőbbségét a hatékony kormányzás minden más céljával szemben, s hogy ne csak papíron élvezhessük ezt, méltányos feltételeinek biztosítását és hathatós védelmezését is. Igaz, az egyenlő szabadság alkotmányos elvének lehetnek, és szerintem vannak is, az alaptörvény szövegében olyan tisztázatlan megfogalmazásai, amelyek elfogadhatatlan értelmezést vonhatnak maguk után. Igaz, vannak, és mindig lesznek, mély nézeteltéréseinktől nehezen megszabadítható, szinte megoldhatatlannak látszó kérdések. Imádkozhatok-e hívő muszlimként az utcán vagy a munkahelyemen? Megkívánhatom-e a törvénytől ateistaként a tudományok világi értelmezését a közoktatásban? Belenézhet-e indokolt esetben a hatóság a drótpostámba, s ha igen, milyen feltételekkel és milyen céllal? Felvonulhatnak-e békésen a gyűlölködő, de törvénytisztelő rasszisták egy faluban a cigánysoron vagy történetesen egy nagyvárosban a zsinagóga előtt? Megvonhatja-e a parlament a támogatást a lelkész karitatív tevékenységétől, ha gyülekezete nem kérelmezi törvényes elismerését? Előírható-e a bíró számára kivételes esetekben olyan szokatlanul súlyos büntetés kiszabása, amelynek nincs és nem is lehet elrettentő hatása az elkövetőre? Védelmezi-e az önkényes megkülönböztetés tilalmával a társadalom alapvető berendezkedése az azonos neműek kapcsolatait? Tarthatok-e otthonom védelmében lőfegyvert? Elbocsáthat-e engem az önkormányzat tanári, illetve tisztviselői állásomból pusztán azért, mert az iskola, illetve a hivatal kapuin kívül kommunista vagy más „önkényuralmi” jelvényt, netán mint nő csadort viselek? Kicsaphatják-e a diákot ugyanezért, ha a tanterembe is beviszi a politikailag kihívó szimbólumot? Ha rendőr vagy közhivatalnok vagyok, felmondhatnak-e nekem azzal az indokolással, hogy nyíltan pártolom a marihuána dekriminalizálását? Megtilthatja-e a törvény családi orvosunknak, hogy idős szüleimet, akik méltósággal akarnak meghalni, segítse ebben?

Az ilyen és hasonló kérdéseket nem válaszolhatjuk meg pusztán az alkotmány szövege alapján, és valóban, a láthatatlan alkotmány olykor szükségképpen történeti alkotmányunk vívmányaira és folytonosságára épül. Igaz, a nemzeti együttműködés alkotmánya az alapjogok garantálását szavakban és némiképpen különös módon nem csupán a törvényes közhatalom gyakorlóinak teszi kötelességévé, de mintha büntetőjogi felelősségünkön túl természetes kötelességeinket is számon kívánná kérni tőlünk, tisztségre nem is pályázó és tisztséget viselő polgároktól, s ez csakugyan értelmezhető annak a fals jakobinus és szocialista gondolatnak a jegyében, hogy feltétlen jogaink csak bizonyos feltételek teljesítésével érdemelhetők ki. A szöveg emlékeztet például a munka kötelességére, s ezzel a jó polgárt kívánja ösztökélni, talán függetlenül attól, hogy egy felügyelőbizottságban gyűjtögeti-e éppen a vonzó értékpapírokat, vagy azok közül való-e, akik, ahogy mondják, nem vitték semmire. Másutt azt köti lelkünkre, hogy meglett emberként törődjünk szüleinkkel, valahogy úgy, ahogy a törvény parens patriae módon megakadályozza, hogy gyermekeinket fagyoskodni hagyjuk a fűtetlen szobában. Pedig ha én lányaim szemében nem éppen Lear király vagyok, s így az jár nekem szerintük, hogy soha ne nyissák rám az ajtót, én aligha fordulhatok a nemzeti együttműködés hatóságaihoz, hogy térítsék őket jobb belátásra, noha esetleg tényleg nem szép, ahogy viselkednek, s úgy vélhetem, kétségbeejtően nincs igazuk.

Amikor a nemzeti együttműködés hitvallása azt vallja, hogy célunk a szabadság kiteljesítése a nemzeti együttműködésben, ezzel, úgy tűnhet, nem csupán a szerzeteseket és a szerelmeseket, az alkalmi kőműveseket és az alanyi költőket sorolja némileg hátrébb, de mintha azt is figyelmen kívül hagyná, hogy egy olyan szabad országban, amilyen a mi hazánk, még azok is, akik boldogságukat szabadságuk kiteljesítésében látják, nagyon különböző módon gondolkodhatnak a kiteljesítés lépéseiről és eszközeiről. Csak örömmel töltheti el szívemet, ha azt hallom, hogy a nemzeti együttműködés rendszerének törvényhozói segítik az elesetteket és szegényeket, holott ez jogállamban természetesen senkinek sem kötelessége, noha jobb pillanataimban magam is igyekszem lehetőségeimhez mérten követni az irgalmas szamaritánus példáját. Sokan vádolják a nemzeti együttműködés alkotmányát a jogérvényesítés garanciáinak gyengítésével, de az, hogy a lehetőségek bővüljenek, ne pedig szűküljenek, voltaképpen újfent a mi politikai akaratunktól függhet, hisz ki tiltja meg a jogászi hivatás gyakorlóinak és általában a közérdeket védeni kívánó egyesületeknek, hogy a bírósághoz fordulás gyakoribb vállalásával növeljék az alkotmány befolyását? Mégpedig anélkül, hogy a nemzeti együttműködés törvényhozása a maga kétharmados többségével élve megnevezne és indítványozási joggal ruházna fel 14 vagy több, hivatalosan elismert „közösséget”.

Harmadszor, noha ezt sokan kétlik, senki sincs ebben az országban, aki elfogadható indokokkal utasíthatná el a nemzeti együttműködés alkotmányának azt az első mondatát, hogy „Isten, áldd meg a magyart”. E mondat ugyanis, ezt a kisiskolás is tudja, utalás „a magyar nép zivataros századaira”, a nemzeti himnuszra, nemzetünk múltjára. Utalás nemzeti önérzetünkre, jogos büszkeségünk érzéseire, s arra, hogy nekünk nincs miért szégyenkeznünk az emberiség tisztességes népei előtt. Legalábbis azzal a kiegészítéssel, hogy majdan ez utalás lehet, a folytonosság egy kevésbé félreérthető megfogalmazásában, szörnyű bűneinkre, az összes üldözésre és árulásra, amelyet mi, magyarok követtünk el saját polgárainkkal és más nemzetek polgáraival szemben. Mondják, a Himnusz a nemzet imája, de már Kölcsey is hangoztatta, hogy nem kálvinista tanúságtétel a célja, ami pedig himnuszunkat illeti, azt ma világnézetünktől függetlenül énekeljük felállva mindannyian. A liberális Kölcsey ugyanúgy vallotta, mint a liberális Mill, hogy a nemzetnek nem csupán elvei és alkotmányos társadalmi intézményei vannak, de közös érzései is.

Miért lenne kifogásolható, hogy a nemzeti együttműködés alkotmánya Magyarország közös múltjához, s nem csupán köztársasága történelméhez köti magát? Isten őket úgy segélje, legyen. Sőt, akár vallásos, illetve metafizikai tan megidézése nélkül is hivatkozhat a nemzeti együttműködés alkotmánya társadalmunk kulturális örökkévalóságára, nemzedékeinek úgyszólván sub specie aeternitatis egymást követő sorára, amelyen belül, ahogy a Parainesis írja, „egy ember, mint egy buborék, mely támad, ide s tova hányatik, s pillanat mulva széjjel pattan, a megmérhetlen tömegben eltünendő”. Anélkül, hogy hallgatólagosan sértené azokat a Magyarországon élő magyar polgárokat, akik, ez nem jellemhiba, a szlovák nemzethez tartozónak vallják magukat, s anélkül, hogy azt a kérdést, hogy ki lehet képviselő, és kit illet meg képviselet Magyarországon, s hogy miért van minden magyar polgárnak joga elsajátítani, művelni, ápolni és átörökíteni a közös magyar kultúrát, összekeverné azzal, hogy mi a tartalma magasztos felelősségének „a részekre szakadt nemzet” külföldön élő közösségeiért és a magyar kultúráért.

Természetesen sokat lehet vitatkozni – és minden bizonnyal fognak is – a helyes szavakról. A történelmi múlt, a jogállami kormányzat, az alapvető szabadságjogok és az egyetemes emberi jogok következetes, valamennyi tisztességes polgár számára elfogadható felfogásáról. Arról, hogy miként igazolható az élő alkotmány, már amennyiben igazolható, eltérő, egymással sok tekintetben ellentétes gondolkodású, különböző „etnikumú” és eredetű, fideszes és nem fideszes, jobboldali és baloldali, hívő és nem hívő polgárok számára. Ez a vita soha nem zárulhat le, míg él nemzet e hazán, s különösen nem zárhatja le a mostani vagy a majdani többség győzelme. Azokhoz a napokhoz kellene egykor visszatérnünk, amikor Tölgyessy, hogy egy másik alapító atyát is szóba hozzak, nem szűnt meg emelkedett tónusban válogatott sértéseket vágni az első független magyar kormány miniszterelnökének fejéhez, aki mindazonáltal állta a sarat, s bölcsen, némiképp hamiskás mosollyal oktatta híveit és ellenfeleit a nagyközönség előtt arra, mint a Wesselényit védő Deák Ferenc, hogy a kormány becsülete nem keverendő össze személyek emberi méltóságának tiszteletével.