A neuro-közgazdaságtan forradalma

Gazdaság  |  2011. november 25.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A közgazdaságtan egy, az orvosi egyetemekről és kutatóintézetekből kiinduló forradalom küszöbén áll. Az agy működésével foglalkozó idegtudomány kezdi megváltoztatni azt, ahogyan az emberek döntéseiről gondolkodunk. Ezek az eredmények óhatatlanul hatással vannak arra is, ahogyan a gazdaságok működését megközelítjük. Röviden: születőben van a „neuro-közgazdaságtan”.

Csak az utóbbi néhány évben történtek erőfeszítések az idegtudomány és a közgazdaságtan összekapcsolására; a neuro-közgazdaságtan fejlődése még gyermekcipőben jár. Az új tudomány megszületése azonban jól illeszkedik abba a tendenciába, hogy a tudományos forradalmak általában teljesen váratlan helyekről indulnak útjukra. Egy tudományterület terméketlenné válhat, ha nem tűnnek fel alapvetően új megközelítések a látóhatáron. A kutatók könnyen beleragadhatnak a módszereikbe – a tudományág által elfogadott nyelvezetbe és feltevésekbe –, és a kutatás önismétlővé, esetleg triviálissá válhat. Ilyenkor bukkanhatnak fel az elfogadott módszerekhez nem kötődő olyan személyek, akik új, érdekes megközelítése képes megfogni a fiatal kutatókat és azokat a tekintélyromboló idősebb tudósokat, akik hajlandók megtanulni az új szemléletmódot és a kapcsolódó új módszereket. Ebben a folyamatban egyszer csak megszülethet egy tudományos forradalom.

Éppen a közelmúltban lépett át a neuro-közgazdaságtani forradalom néhány fontos mérföldkövet. Kiemelkedik ezek közül Paul Glimcher tavaly megjelent könyve, a Foundations of Neuroeconomic Analysis, amelynek címe félreérthetetlenül utal Paul Samuelson 1947-es klasszikusára, a korábban elméleti forradalmat elindító Foundations of Economic Analysisre. Glimcher a New York Egyetem közgazdaságtani tanszékének professzora, egyidejűleg az egyetem idegtudományi központjának is munkatársa.

A legtöbb közgazdász szemszögéből Glimcher a világűrből is érkezhetett volna, hiszen doktori fokozatát a Pennsylvania Egyetem orvosi karának idegtudományi tanszékén szerezte. A neuro-közgazdaságtan képviselőjeként ráadásul olyan kutatásokat folytat, amelyek igen távol esnek a közgazdászok legtöbbjének intellektuális komfortzónájától, hiszen fő céljuk a közgazdaságtan néhány alapfogalmának mélyebb megértése azáltal, hogy konkrét agyterületekkel kapcsolják őket össze.

A modern közgazdasági és pénzügyi elmélet nagy része arra a feltevésre épül, hogy az emberek racionálisak, és viselkedésükkel saját boldogságukat – vagy ahogy a közgazdászok hívják, hasznosságukat – maximalizálják. Amikor 1947-es könyvében erről írt Samuelson, akkor nem foglalkozott az aggyal, hanem a „kinyilvánított preferenciákra” támaszkodott, vagyis abból indult ki, hogy az emberek céljai cselekedeteiken keresztül érthetők meg. Közgazdászok generációi alapozták kutatásaikat Samuelson útmutatása alapján a racionalitás feltevésére, és hagyták figyelmen kívül a gondolkodás és a viselkedés mögött álló biológiai folyamatokat.

Glimcher viszont szkeptikusan közelít a domináns közgazdasági elmélethez, és meg akarja találni a döntések mögött álló fizikai struktúrákat. Az agyi folyamatok megértésével át akarja alakítani a „puha” hasznosságelméletet „kemény” utilitarista teóriává. Kutatásának célja azoknak az agyi struktúráknak az azonosítása, amelyek a bizonytalanság körülményei között meghozott döntések során a hasznosságelmélet fő elemeiért felelősek: „(1) szubjektív érték, (2) valószínűség, (3) a szubjektív érték és a valószínűség szorzata (várható szubjektív érték) és (4) és az idegszámítási mechanizmus, amely kiválasztja a legmagasabb várható szubjektív értéket [...]”.

Glimcher és kollégái már eddig is lenyűgöző eredményekre jutottak, de még nem fedezték fel a legalapvetőbb agyi struktúrákat. Ennek talán az az oka, hogy ezek a struktúrák nem is léteznek, és az egész haszonmaximalizálás-elmélet hibás, vagy legalábbis alapvető felülvizsgálatra szorul. Ha ez így volna, az önmagában is alapjaiban rengetné meg a közgazdaságtant.

Az idegtudomány kutatói az olyan zavaros döntési helyzetek elemzésével is foglalkoznak, amelyben ismeretlenek a valószínűségek, és más fontos információk sem állnak rendelkezésre. Az eddigi kutatások bebizonyították, hogy az emberek más agyterületet használnak az olyan döntések során, amikor pontosan ismerik a valószínűségeket, és mást, amikor nem. Ez a kutatás segíthet annak megértésében, hogyan kezelik a bizonytalanságot és a kockázatot például a válságidőszakban a pénzügyi piacokon.

John Maynard Keynes nézete szerint a legtöbb közgazdasági döntésre olyan homályos szituációban kerül sor, amelyben nem ismertek pontosan a valószínűségek. Arra a következtetésre jut, hogy az üzleti ciklusokat az „animal spirits” mozgatja, vagyis valami, ami az agyban van, de ami a közgazdászok számára ismeretlen.

A közgazdaságtannal az egyik probléma természetesen az, hogy ahány közgazdász, a válságnak annyiféle értelmezése létezik. Minden gazdaság nagyon összetett rendszer, és csak akkor láthatjuk át, ha megértjük az adott gazdaságot irányító törvényeket, szabályokat, üzleti gyakorlatot és szokásokat, mérlegeket és számos további részletet.

Ezzel együtt valószínű, hogy az agyműködés mögötti fizikai struktúrák mélyebb megértésének köszönhetően egyszer jobban átlátjuk majd, hogyan működnek a gazdaságok, illetve hogy miért nem működnek jól. Ezek a struktúrák – az idegsejtek axonokon és dendriteken keresztül kommunikáló hálózatai – szolgálnak az agy és a számítógép közötti jól ismert analógia alapjául, hiszen az utóbbi tranzisztorok elektromos vezetékeken keresztül kommunikáló hálózata. A gazdaság lehet a következő ilyen analógia: az emberek elektronikusan és más csatornákon keresztül kommunikáló hálózata.

Az agy, a számítógép és a gazdaság: mindhárom rendszer alapvető célja, hogy alapvető információs problémákat oldjon meg az egyéni elemek – idegsejtek, tranzisztorok vagy emberek – tevékenységének koordinálásával. Ha jobban megértjük a három rendszer valamelyikének problémáit, valamint azt, hogyan kezelik ezt a problémát, akkor mindhárom rendszerről megtudhatunk valami fontosat.