Együttélés és kulturális sokszínűség Európában

Társadalom  |  2011. június 2.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Az Európa Tanács nemrég kiadott egy jelentést Együttélés: a sokszínűség és a szabadság összehangolása a 21. századi Európában címmel. A jelentés az Európában újjáéledő, intoleranciából és diszkriminációból fakadó kihívásokkal foglalkozik. Felméri „a kockázatok komolyságát, azonosítja forrásaikat, és egy sor javaslatot tesz a nyitott európai társadalmakban való együttélésre”. Megállapításai és ajánlásai „szilárdan az Emberi jogok európai egyezményének elvein, különösen a személyes szabadság és a törvény előtti egyenlőség elvén alapulnak”.

A jelentést szerzőinek imponáló névsora teszi igazán érdekessé. Készítői között nemcsak a legelismertebb európai egyetemek tudósai találhatók meg, hanem olyan korábbi élvonalbeli politikusok is, mint Emma Bonino, Javier Solana és Joschka Fischer. Ők személyes tapasztalataikból jól tudják, hogy a politikusokra milyen nyomás nehezedik a választóik részéről, amikor az európai államok sokszínűségéből fakadó kihívásokkal próbálnak megbirkózni. Az ő közreműködésük különös értéket és megbízhatóságot kölcsönöz a jelentés megállapításainak.

A jelentés egy helyen például elismeri, hogy „annak a kettős félelemnek a szorításában vergődve, hogy a kontrollálatlanul érkező bevándorlók elárasztják őket, illetve hogy iszlám terroristák mészárlásának áldozataivá válnak, az európaiak védelmezőjüknek tekintik az államot, a politikai vezetők pedig attól félnek, hogy ha bármelyik fronton sikertelennek tűnnek, nem sok esélyük marad az újraválasztásra. Az államok ennek következtében állandó nyomás alatt vannak, hogy korlátozzák a bevándorlást, és tartsák minél szigorúbb megfigyelés alatt a potenciális vagy gyanúsított terroristákat.”

Mivel a jelentés szerzői nem (vagy már nem) állnak az említett nyomás alatt, képesek közvetlenül szembeszegülni az ilyen félelemből fakadó érvekkel: „Feltehetőleg túl gyakran köttetik kompromisszum a biztonság és a szabadságjogok között, és a kormányzatok kényszerítve érzik magukat a jogok megszorítására a biztonság garantálásának a reményében. Ugyanakkor a kompromisszum igencsak kérdéses: a szabadságjogok a demokrácia lényegi előfeltételei, és éppen a polgárok szabadságának és autonóm életének védelméhez van szükség a biztonságra. […] Ennélfogva azt gondoljuk, hogy az állami túlreagálás és a túlzott korlátozások valóban komoly kockázatokat jelentenek az európai demokráciák egészségére és erejére nézve.”

Identitás

A jelentés a mai Európa sokszínűségével kapcsolatos jelenségek széles körével foglalkozik. Fókusza és megállapításai – ha rövid idézeteket egyáltalán ki lehet választani – a következő bekezdésekkel szemléltethetők legjobban: „Az identitások az egyén szempontjából az önkéntességen alapulnak, és senki sem kényszeríthető más identitásokat kizáró elsődleges identitás választására vagy elfogadására. A jelentés amellett érvel, hogy az európai társadalmaknak magukévá kell tenniük a sokszínűséget, és el kell fogadniuk, hogy egyes emberek lehetnek ’nem teljesen asszimilálódott európaiak’ – például török–németek, északafrikai–franciák vagy ázsiai–britek –, mint ahogy mások meg lehetnek afro- vagy olasz–amerikaiak.

Ám ez csak akkor működik, ha minden, hosszú időre letelepülő lakost állampolgárként fogadnak el, és ha mindegyiküket egyenlően kezeli a jog, a hatóság és a többi állampolgár, bármilyen is legyen a vallásuk, kultúrájuk, etnikai hovatartozásuk. Mint minden állampolgárnak egy demokráciában, nekik is beleszólásuk kell legyen a törvényhozásba, ugyanakkor sem vallásuk, sem kultúrájuk nem lehet mentség a törvények megsértésére.” Továbbá „a legtöbben azok közt, akik az utóbbi évtizedekben Európába jöttek, valamint az ő leszármazottaik, itt fognak maradni. Sokan közülük ragaszkodnak a szülőhazájuk kulturális örökségéhez. Miért lenne ez baj? Mindaddig, amíg engedelmeskednek a jognak, azoktól az emberektől, akik egy új országba jönnek élni, nem várható el, hogy maguk mögött hagyják hitüket, identitásukat, kultúrájukat. Valójában éppen ez a kulturális sokszínűség tudja elősegíteni azt a kreativitást, amire Európának nagyobb szüksége van, mint valaha.”

A jelentés elismeri, hogy a kisebbségi csoportok tagjainak identitásához való kötődése ugyanolyan fontos, mint a többség tagjainak kötődése. „Sem az iszlám, sem bármely más vallás nem tekinthető a priori összeegyeztethetetlennek az európai értékekkel. Egyikünk sem egyetlen identitással rendelkezik – különböző körülmények között különbözőképpen azonosítjuk magunkat.” Mégis pont ez a mások identitása iránti tisztelet az, ami Európában mindinkább megrendül, tekintettel a nacionalista pártok folyamatos erősödésére egyes országokban, illetve az európai vagy nemzeti identitás újbóli megerősítésére irányuló fokozódó igényre más országokban. Ezek a fejlemények automatikusan vezetnek a kisebbségi csoportokhoz tartozók asszimilációjának követeléséhez, akiktől elvárják, hogy „megváltozzanak” – mintha bárki is magáévá tehetne egy másik identitást, és mintha erre bárkit is kényszeríteni lehetne –, és akik intoleranciának és diszkriminációnak vannak kitéve, ha erre nem hajlandók.

Intolerancia és diszkrimináció

A jelentés jó néhány olyan tényezőt azonosít, amely közrejátszik a kisebbségekkel szembeni intoleranciában és diszkriminációban (a kisebbségeket széles értelemben véve, beleértve a bevándorlókat és leszármazottaikat éppúgy, mint az etnikai és vallási kisebbségeket). Ezek a tényezők a következők: „bizonytalanság (ami az európai gazdasági nehézségekből és viszonylagos hanyatlásból származik); a nagyarányú bevándorlás jelensége (akár annak valósághű tapasztalása, akár téves képzete); a kisebbségekről a médiában és a közvéleményben kialakult torz képek és káros sztereotípiák; azoknak a vezetőknek a hiánya, akik az Európa sorsáról kialakított világos elképzeléssel ösztönözhetik a bizalmat”.

Az Európa gazdasági jövőjével kapcsolatos bizonytalansággal és a nagyarányú bevándorlás hatásával kapcsolatban a jelentés sokatmondón és megalkuvás nélkül ragadja meg a probléma gyökerét: „Az európaiak igencsak tudatában vannak annak – mivel a politikusok, a tudós közgazdászok és a média állandóan ezt mondja nekik –, hogy a pozíciójuk a világ hierarchikus rendjében romlik, mivel a feltörekvő gazdaságok, különösen Kelet- és Dél-Ázsia országai, sokkal gyorsabban kiheverték a válságot, mint a már régóta iparosodott országok, mert sikeresen elhódítják az exportpiacokat, és elcsábítják a befektetőket, a munkaadókat, akik egyre-másra zárják be az európai gyárakat, és délen telepítenek újakat.

Az európaiak tudják, hogy társadalmaik öregszenek, és hogy oktatási rendszerük egyre kevésbé versenyképes a világpiacon. Végül sokkal jobban tudják, mint a világ legtöbb más részén élő emberek, hogy jelenlegi életformájuk nem fenntartható, ha felélik a nem megújuló forrásokat, és katasztrofális éghajlati változásokat kockáztatnak. Emiatt védekező helyzetben vannak – aggódnak a jövőjük miatt a gyorsan változó világban; nyugtalanok vagyonuk biztonsága miatt; aggódnak gyermekeik jövője miatt a sebesen globalizálódó világban; és fenyegetve érzik életformájukat a közöttük élő új szomszédaik szokatlan kultúrái és tradíciói miatt.” Mindez félreérthetetlenül figyelmeztet arra, hogy a „mi és ők” mentalitás, bár gazdasági válság idején ez természetes reflex (ahogy a történelem mindannyiunknak jól megtanította), nem az előrevezető út ma Európa számára.

A jelentés kiemel számos specifikus csoportot, amelyekről leginkább feltételezhető, hogy előítéletektől és diszkriminációtól szenvednek. A helyzetük iránt növekvő nemzetközi figyelem és az Emberi Jogok Európai Bíróságának világos ítélkezési gyakorlata ellenére kiemelkedően a cigányság képezi a talán leginkább diszkriminált csoportot Európában. A jelentés határozottan leszögezi, hogy „a cigány emberek életkörülményei szerte Európában állandó szemrehányást jelentenek az egész kontinens számára, és helyzetük az európaiak által okozott egyik legtartósabb sérelme mindannak, amit európai értékeknek szeretünk nevezni”. Emlékezteti a különböző rangú európai vezetőket arra, hogy a romák helyzetével kapcsolatban régóta fennálló kötelezettségeik vannak, amelyekre a romák jelenlegi nagyarányú, Nyugat-Európából Kelet-Európába való visszatelepítése is ráirányította a figyelmet. Ezért a jelentés felszólítja a vezető politikusokat arra, hogy hozzanak olyan intézkedéseket, amelyek hatékonyan számolják fel a romákkal szembeni diszkriminációt.

Az Emberi jogok európai egyezménye

Az egyetlen rész, ahol kicsit laposnak érzem a jelentést, az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlatával foglalkozik. Eltekintve attól, hogy elismeri a bíróság rendkívül fontos szerepét, hogy „az utolsó mentsvár azok számára, akiknek a jogai sérülnek”, a jelentés meglehetős csalódást keltő módon tartalmilag nem néz szembe azzal a szereppel, amelyet a bíróság a sokszínűség és az egyenlő tisztelet előmozdításában játszik Európában. Ehelyett a szerzők szerfelett sovány állításokra szorítkoznak. Különösen a vallásszabadságról szóló szakasz nélkülözi a tartalmat. Az egész egy bekezdésből áll: „Az utóbbi tíz évben figyelemre méltó módon növekedett az ezzel a joggal kapcsolatos ügyek száma. Különösen a vallásos viselet szabályozása váltott ki jelentős vitákat. A vallásszabadság belső aspektusát szem előtt tartva a Bíróság általános érvénnyel elismeri, hogy az állam egyetlen egyéntől sem kívánhatja meg a vallási meggyőződéseiről való lemondást.”

Lehetséges, hogy azért hiányzik a vallásos viselet szabályozása körüli vita kritikai tárgyalása, mert a jelentés szerzői között komoly nézeteltérés alakult ki. A szerzők őszintén utalnak arra, hogy „legitim módon eltérhetnek a vélemények, és egy olyan kérdésben, mint ez – vajon meg kell-e engedni a nőknek (vagy férfiaknak), hogy nyilvános helyeken arcukat teljesen eltakarva jelenjenek meg? –, még a mi csoportunk tagjai is képtelenek voltak egyetérteni”. Ugyanakkor, tekintettel arra a súlyos szerepre, amit a bíróság az egyéni jogok utolsó mentsváraként játszik, nagyon szívesen láttam volna, hogy a jelentés – legalább általánosságban – szembenéz azzal az előítéletes és sztereotip szóhasználattal, amellyel a bíróság az iszlámot és különösképpen az iszlám fejkendőt illeti. A bíróság időről időre úgy utal a fejkendőre, mint amelynek a viselése egy, „a Koránban lefektetett előírás alapján vonatkozik a nőkre, és mint ami […] nehezen egyeztethető össze a nemi egyenlőség elvével”, és így stigmatizál egy egész kisebbségi csoportot: a muszlim nőket. Az, hogy a jelentés még csak nem is mutat rá a bírósági ítélkezésben megjelenő problémára, különösen annak a ténynek a fényében kelt csalódást, hogy egyébként külön fejezetet szentel a káros sztereotípiáknak és a médiában a kisebbségekkel kapcsolatban kialakult torz képeknek.

A szólás- és a vallásszabadság közötti konfliktus

Említésre érdemes a jelentés utolsó fejezete, mely a szólásszabadság és a vallásszabadság közötti lehetséges konfliktusról szól. A jelentés a kérdést kiegyensúlyozottan közelíti meg, de teljesen világosság teszi azt is, hogy ez nem az a terület, ahol helye volna a szólás jogi korlátozásának: „A kifejezés szabadsága a szabad társadalom szíve, fundamentális emberi jog. Egy vallás őszinte hívei mélyen sértve érezhetik magukat, és úgy érezhetik, hogy identitásukat vagy közösségüket alázzák meg, amikor a vallásról szólva az alapítók vagy szent szimbólumok nyilvánosan gúny vagy becsmérlés tárgyaivá válnak. A szólás szabadságát ezért felelősségteljesen kell gyakorolni, az ilyen érzéseknek kijáró körültekintéssel, különösen a tömegmédiában. De nem a jog vagy a hatóságok dolga ennek a körültekintésnek a kikényszerítése.”

A jelentés továbbá rámutat arra is, hogy a diszkriminatív vagy előítéletes beszédet a nyilvánosság közegében kell legyőzni: „Nagyon fontosnak tartjuk ugyanakkor, hogy azok a nyilvános kijelentések, amelyek képesek bármely csoporttal – és különösen a kisebbségek tagjaival, a bevándorlókkal vagy a jelenlegi bevándorlók őseivel – kapcsolatban előítéleteket kelteni vagy felerősíteni, nem maradhatnak megválaszolatlanul. Hisszük, hogy minden állampolgárnak, különösen azoknak, akik hivatalos pozícióban vannak, vagy a közvélemény formálásában kitüntetett szerepet játszanak, kötelessége elítélni a faji vagy vallási gyalázkodást és megcáfolni a félrevezető általánosításokat és sztereotípiákat, bárhol is találkozzon velük. Ha a közvéleményért vívott csata nem is tartozik közvetlenül a bíróságokra, azt ott kell megvívni, ahová tartozik, nevezetesen a médiában és nyilvános vitákban.”

Elgondolkodtató, teszem hozzá, hogy az Emberi Jogok Európai Bíróságának az Aksu versus Turkey ügyben hozott döntése pont a jelentésben leírt típusú sztereotípiákat tartalmaz a cigányokkal kapcsolatban. Tehát ha a bíróságok és hatóságok nem járnak el körültekintően, akkor az előítéletes beszéddel maguk is hátráltatják a megfelelő együttélést a sokszínű Európában.