1990 óta folyamatosan változott és kiegyenlítődött a szülők, a gyerekek, az iskolafenntartók, az oktatási intézmények és a tanárok egymáshoz való viszonya. A rendszerváltás utáni miniszterek pártállás nélkül hozzátettek valamit az oktatási rendszer szabadabbá tételéhez. Próbálták hozzáigazítani az iskolát a társadalmi elvárásokhoz, és tekintettel voltak a szülői igényekre. A rendszerváltás eredményeként megszűnt az iskola mindenhatósága a szülők és a gyerekek fölött.

Most a kormány megbontotta ezt az egyensúlyt, a szülők és a gyerekek érdekeit alárendelve az iskola szempontjainak. Ez a rendpárti hatalomgyakorlás és oktatáspolitika része, visszatérés a rendszerváltás előtti időkhöz. Úgy tűnik, az oktatásügyben történtek harmonizálnak a kormány hatalomról alkotott elképzeléseivel: a kormány az iskolát sem együttműködő partnerek közös tereként képzeli el.

Ugyanakkor érzékelhetőek olyan központosítási törekvések is, amelyekre vélhetőleg szükség van. Magyarországon az elmúlt időszakban mintha felborult volna az egyensúly a helyi és az intézményi autonómiák javára, így Magyarországon Európa egyik legdecentralizáltabb rendszere épült ki. Egy 2008-as OECD-publikáció szerint a döntések 27 százaléka az önkormányzat, 69 százaléka az iskola hatásköre, és csak a döntések 4 százaléka maradt a minisztériumnál. A kormány nyilvánvalóan a decentralizáció visszaszorítására törekszik, erre utal a központi tantervekről való elképzelés, a tanárok központi bérezése és a szakfelügyelet visszaállítása. Mindez az eltúlzott decentralizáció ellen hathat, amely bizonyítottan nem csak jót hozott a közoktatásban. Éppen a decentralizáció mértéke miatt nem sikerült a korábbi reformokat átvinni az iskolai gyakorlatba.

A központosítási törekvések ugyanakkor összhangban vannak a kormány – nem modern értelemben vett – konzervatív világnézetével. Az ideologikus igényű változások az egyházaknak kedveznek, csökkentik az állami iskolák autonómiáját, és átalakítják a polgármesteri hivatalok és az iskolák viszonyát.

Az első törvénymódosítás az oktatási-nevelési intézmények egyházi tulajdonba vételének egyszerűsítését támogatja. Az eredeti szabályok szerint ha egy önkormányzat át akarta adni iskoláját, közoktatási megállapodást kellett kötnie az egyházzal, és kiegészítő normatívát kellett fizetnie az átadást követő öt évben. Vagyis az iskolák átadása nem jelentett megtakarítást, így az aktuális gazdasági helyzet nem befolyásolhatta az önkormányzatot. Ilyen módon az intézményfenntartásról való helyi gondolkodást nem a négyéves ciklusok gazdálkodási logikája határozta meg.

A májusi módosítás értelmében az egyházi iskolafenntartó az intézmény átvételét követően azonnal kérelmezheti az Oktatási Hivatalnál, hogy – egyoldalú nyilatkozata alapján – a központi költségvetés folyósítsa az egyházi kiegészítő hozzájárulást, és így a helyi önkormányzat mentesül ennek megfizetése alól. Az oktatási statisztika szerint a rendszerváltás óta az állami oktatási intézmények száma folyamatosan csökken, az egyházi iskolák száma nő. Ennek a trendnek demográfiai okai is vannak, de természetesen a rendszerváltás tette lehetővé az egyházak nagyobb oktatási szerepvállalását. Fontos, hogy azok a szülők, akik egyházi iskolában szeretnék taníttatni gyerekeiket, elérhessék ezt a szolgáltatást. Nem érheti ugyanakkor sérelem azokat a szülőket sem, akik világnézetileg semleges, állami oktatást kívánnak gyerekeiknek. Az iskolafenntartás az egyiskolás kistelepüléseken okozza a legnagyobb gondot. Ezekben a falvakban a legkisebb az önkormányzat adóbevétele, a településeknek kevés a lehetőségük a pályázati önrész biztosítására, és nincs egyéb forrásuk az iskolák támogatására.

A Pedagógusok Szakszervezete a világnézetileg semleges iskola választásának korlátozása miatt az Alkotmánybírósághoz fordult. A szakszervezet a tanárok foglalkoztatását is aggályosnak tartja, mivel az egyházi iskolákban a tanárok nem lesznek közalkalmazottak, így felmentési idejük és végkielégítésük is változni fog. Az egyházi iskolák megkövetelhetik a tanárok világnézeti elkötelezettségét, így az átadott iskolákban tanító pedagógusok elveszíthetik állásukat. A Magyar Önkormányzatok Szövetségének elnöke egyetért a módosítással, a Települési Önkormányzatok Országos Szövetsége nem. Utóbbi szerint a gazdasági kényszer miatt az önkormányzatok egyre nagyobb számban adják majd át iskoláikat az egyházaknak. Mindezzel nő majd az olyan iskolák száma, ahol az állampolgároknak, illetve az őket képviselő kormányzatnak nem lesz megfelelő beleszólása az ügyek vitelébe, az igazgató kinevezésétől kezdve a források elosztásáig.

A második törvénymódosítás a közoktatási intézmény átszervezésével, illetve megszüntetésével kapcsolatos fenntartói eljárást érinti. Komoly könnyítésnek tűnik, hogy a fenntartó más célra átadhatja, illetve eladhatja a megítélése szerint a feladatellátáshoz nem szükséges ingatlanokat különösebb egyeztetés nélkül. A helyi demokrácia csorbul azáltal, hogy a módosítás kiveszi a kötelező véleményezési eljárás köréből a költségvetési döntést, vagyis ezentúl az iskola kész tényként kapja meg költségvetését. Az intézményátszervezések, illetve egyes további fenntartói döntések, például az iskola feladatának, nevének megváltoztatása esetében előírt véleményezési eljárások is egyszerűbbek lesznek, az önkormányzatnak nem kell egyeztetnie a tantestülettel, elegendő az intézményvezetővel.

Az iskola társadalmi szerepéről alkotott kormányzati képbe illeszkedik a buktatás újraengedélyezése. Eddig csak a szülők beleegyezésével lehetett alsó tagozaton buktatni. Ehhez kapcsolódott az értékelés új módja is, az osztályzás helyett a szöveges értékelés. A szabály igazodott az európai folyamatokhoz, hiszen egyre több uniós tagországban számolták föl a kisdiákok, szüleik és a tanár közötti szigorú hierarchikus viszonyt, és építettek az alternatív iskolák sokéves tapasztalataira. Civilizált országokban mind kevésbé gondolják, hogy a bukás kudarca kizárólag a kisgyereké. A gyenge tanulói teljesítmény az iskolának, a családnak, az őt körülvevő, hiányos közszolgálati ellátórendszernek is betudható. Ha a tanulást a gyerek és a tanító közös munkájaként fogjuk fel, akkor igazságtalannak tűnik, hogy az új törvény értelmében mostantól a diákot büntetik meg, míg az iskolát s a tanárt felmentik.

A jövőben nem kötelező a szöveges értékelés sem. Eddig ez az értékelési forma adott lehetőséget arra, hogy a tanító kiemelje azt, miben gyengébb és miben eredményesebb a gyerek. A jó tanító minden kisgyerekben talál valami dicsérnivalót. Amikor a tanító szöveges értékelést készít, akkor nemcsak a lényeget sokszor homályban hagyó jegy az üzenet, hanem szóba kerülhet a gyengébb vagy a javuló teljesítmény indoka is. A szülőknek alkalmuk van megtudni, melyek a kudarchoz vezető okok – ez tanulságul szolgálhat a jövőben minden szereplő számára. A szöveges értékelés alóli felmentést szomorú ítéletként is tekinthetjük. Mit gondolhatnak a törvény megváltoztatói a tanárokról, különösen annak fényében, hogy négy teljes tanév volt e készségek elsajátítására? Az indokolás a buktatásra mint a tanári tekintély helyreállításának eszközére tekint. Az érvelés furcsa elgondolást tükröz az iskoláról és az alsó tagozatos korosztályról. Tényleg a 8–10 éves gyerekek buktatása kell a tekintély megszerzéséhez?

Az iskola társadalmi szerepéről alkotott konzervatív elgondolások szellemében zajlott a nem szakrendszerű oktatás megváltoztatása. A 2008-tól kötelező képzési forma azt célozta, hogy az 5–6. osztályban a tanítási idő legalább ötödrészét, később a felét ne tantárgyakra bontott oktatásra használja az iskola. Ez lehetőséget adott arra, hogy több időt szenteljenek az alapkészségek mélyebb begyakorlására. Ha a gyerekek a felső tagozatban nem értik meg az olvasott szöveget, vagy nem tudják érthetően kifejezni magukat, akkor a későbbiekben nem tudnak a tantárgyakra bontott tananyagban előrehaladni. 2008-ban úgy tűnt, a legtöbb szülő és a pedagógusok között egyetértés van a kulcskompetenciák (az anyanyelvi kommunikáció, szövegértési-szövegalkotási, matematikai kompetencia, a hatékony, önálló tanulás, a tanulás módszertana) fejlesztésének fontosságáról. Alapvető cél volt a 45 perces órák rutinjának megbontása és új tanítási módszerek bevezetése. Az intézkedések azt is célozták, hogy csökkenjen a frontális előadások aránya, az ismeretközlés és a gyakorlás mellett hangsúlyos legyen a tapasztalatszerzés és az együttműködés. Ehhez a csoportmunkát, a kooperatív tanítást és projektek szervezését ajánlották. Utóbb a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség egyoldalúan módosította a fejlesztéseket támogató pályázat nyerteseinek már megkötött szerződéseit. Mostantól a tantárgytömbösítéssel szervezett tanórákra vonatkozó korábbi feltételek egyike sem kötelező, de megmaradt a kompetenciaalapú oktatási programcsomagok használatának kötelezettsége és a módszertani megújulás. Kérdés, hogy ezek hogyan valósíthatóak meg a 45 perces struktúra szigorában.

Módosul a gimnáziumok felvételiztetési eljárása is. A következő tanévtől újra szóbeliztethetnek azok a hat és nyolc évfolyamos gimnáziumok, ahol központi írásbelit is tartanak, de a szóbeli eredménye az írásbeli vizsgánál kisebb arányban, 25 százalékban lesz beszámítható. Ezek azok az elitiskolák, amelyekbe az elmúlt három év átlagában legalább másfélszeres volt a túljelentkezés. Az intézkedés komoly koncepcionális változást jelent, hiszen visszahozza a korai szelekciót, a szóbeli szubjektivitását, és teret ad a szociális alapú kiválasztásnak. Várhatóan tovább nő az elitintézmények előnye, ahol a gyerekek a magániskolákhoz hasonló felső középosztályi vagy középosztályi homogén közegben tanulhatnak közpénzen.

Megváltozik az érettségi és a felsőoktatási felvételi rendszer is. Eddig a diákok dönthettek arról, hogy milyen szintű érettségit választanak, az új szabályozás szerint a 2013–14-es tanévtől a kormány fogja meghatározni, hogy a felsőoktatási felvételhez mely vizsgatárgyból kötelező emelt szintű érettségit tenni. Az indoklás szerint szükséges az emelt szintű érettségi súlyának növelése, ugyanakkor nyilvánvaló az a kormányzati szándék, hogy az egyes szakokon tanulók létszámát csökkentsék, illetve hogy a munkaerő-piaci lehetőségekhez igazítsák. Ezzel a szándékkal egyet lehet érteni. Kérdés, hogy mi lesz azokkal a diákokkal, akiknek a szülei nem tudnak magántanárt fogadni a sikeres emelt szintű érettségihez.

A közelmúlt oktatási reformlépéseinek objektív értékelését remélhetően nem gátolja meg a mostani hirtelen fordulat, bár kétségtelen, hogy hét tanév nem elegendő az eredmények méréséhez. A reformot a deszegregációs intézkedések, a szöveges értékelés, a buktatás tilalma (pontosabban a szülő vétójoga), az 5–6. osztályban az alapkészségek elmélyítése, a modern információs technika elterjesztése és az idegennyelv-tanítás szorgalmazása alkotta. Mindezek az intézkedések azt célozták, hogy az iskola cáfoljon rá végre a PISA-vizsgálatok eredményeire, és ahelyett, hogy fokozná a szociális hátrányokat, csökkentse azokat. Ugyanakkor a reform azt is célozta, hogy minden gyerek felkészülhessen a modern kor és az európai közös tér kihívásaira. Az új kormány ezeket az intézkedéseket fordítja vissza egy régen volt konzervativizmus szellemében. Az európai konzervatívok oktatáspolitikája ugyanis nem ilyen irányokat követ. Pártállástól függetlenül gyerek- és tanárbarát politikát folytatnak, vigyáznak a szerepek kiegyensúlyozottságára, nem próbálják szembefordítani egymással az iskola szereplőit, intézkedéseikben pedig nem kizárólag a jobb helyzetben lévő családok gyerekeinek igyekeznek – gyakran azok érdekei ellenére is – kedvezni.

Egyelőre nem tapasztalható koherencia a szegény, illetve roma oktatáspolitikában. Míg a Fidesz frakcióvezetője kiáll az integráció folytatása mellett, és több fideszes polgármester deszegregálja a helyi közoktatást, addig a helyettes államtitkár hibás kezdeményezésnek nevezi a deszegregációt. Egyben egyetértenek: a szociális helyzet figyelembevételéről beszélnek, vagyis elfogadják a nyolc éve megalkotott, hátrányos helyzetre vonatkozó definíciót – ez mindenképpen megnyugtató. Ugyanakkor egyformának tekintik a „magyar és roma” hátrányos helyzetűeket, és nem említik a romákkal szembeni diszkriminációt.

A Nemzeti Együttműködés Programja szerint a „magyar gazdaság egyensúlyi és növekedési problémái mögött meghatározó módon az Európában kirívóan alacsony foglalkoztatási szint áll”. Ennek oka az alacsony iskolázottság, a magyar oktatási rendszer szelektív volta, az iskolák között fennálló nagy különbségek, ahogyan ezt több nemzetközi és hazai kutatás bizonyítja. Ezekre a problémákra egyelőre nem adott választ az új kormány oktatáspolitikája.