p { margin-bottom: 0.08in; }

Vámbéry Rusztem a büntetőjog, büntetőeljárási jog és a kriminológia elismert jogtudósának számított, a társadalomtudományi szemlélet képviselőjeként és meghonosítójaként tartják számon a büntetőjogtudományokban.  A Huszadik Század köréhez tartozó tudós éppúgy otthonosan mozgott a törvényelőkészítés gyakorlatában, mint a bírói jogalkalmazásban, az Igazságügyi Minisztériumban is dolgozott, de rövid ideig királyi táblabíróként is tevékenykedett. 1903-tól folyamatosan tanított az egyetemen, és a kriminológia első kinevezett egyetemi tanáraként teljesíthette volna ki tudományos pályafutását. Azonban 1920-ban az 1918-as forradalomban való részvétele miatt, mint a Nemzeti Tanács tagját, és a forradalmi események aktív résztvevőjét, megfosztották a katedrájától. Vámbéry ezek után a Horthy rendszer kérlelhetetlen kritikusa lett, a szabadságjogokat védő ügyvéd, aki - Valuch Tibor rövid életrajza szerint - a "szegények ügyvédjeként" vált széles körben elismertté. A baloldali, ellenzéki jogászság aktív tagja, a halálbüntetés ellenzője és a szabadságjogok védője. Ez a védelem kijárt a Horthy rendszer ellenségeinek: nemcsak József Attilát képviselte, hanem bizony Rákosi Mátyásnak is védője volt. Az egyre inkább a szélsőjobb által uralt Horthy-rezsim és törvényei elől 1938-ban Csehszlovákiába, majd onnan Londonba, végül pedig New Yorkba emigrált, ott is halt meg 1948-ban.

Vámbéry páratlan műveltségű, kiváló stílusú értekező volt, könyvei, publicisztikái ma is élő, eleven problémákat boncolgató, élvezetes olvasmányok. Az alábbi írás is ezt erősíti meg, amely a sporthazafiság és a nemzeti szerencsétlenség állítólagos kapcsolatát teszi helyére. Az írás 1932-ben a Századok folyóiratban jelent meg, amelyet a Vámbéry rövid írásaiból válogató "A mennyei Pilvax" című kötet adott ki újra.

“Bár az ember játékos állat, mégis az emberiségnek, mint ezerfejű Faustnak, ha értékítéleteit a józan megfontolás irányítaná, be kellene látnia, hogy »Öreg vagyok, hogy folyton játszam, / Túl ifjú, hogy ne szítson vágy.« Ennek a belátásnak a hiánya nyilvánul meg a komoly életcélok és a sport, magyarul: a játék viszonyának mindinkább elferdülő értékelésében. Látszólag az egészség és a testápolás a jogcíme annak a lélegzetvisszafojtó őrjöngésnek, amellyel az óceánon innen és túl százezrek lesik egy futballmeccs eredményét, annak az áhítatnak, amellyel milliók ajkán száll egy-egy baromi otrombaságú birkózó izomembernek a neve és annak a lelkesedésnek, amelyet a sportteljesítmények a tömegemberek idegdúcaiból az agysejtek megkerülésével közvetlenül váltanak ki. Valójában a sportőrületnek édeskevés köze van a népegészségügyhöz, amelynek szolgálatát hirdeti. Igaz ugyan, hogy a levegő, a víz és a napfény kultusza hasznos alternatívája a korcsmák és a kávéházak gőzének, de a sportfanatizmusból fakadnak a szívhipertrófiák és izomsorvadások is, amelyek a rekordhajhászatnak éppúgy velejárói, mint ahogy a rekordimádat a sportfanatizmusnak szükszégszerú járuléka. Nem a népegészségügy céltudatos fejlesztése kergeti az emberek millióit a stadionokba, a futballpályákra és lóversenyterekre, hanem az angol-amerikai sportdivat szolgai utánzása, a professzionista érdekből hajtott propaganda és az az – egyébként tiszteletre méltó – törekvés, hogy a tömeg mint ilyen, aktív életformához jusson.

Ezek a tényezők termelték ki azt a kritikátlan ostobaságot, amely mindannyiszor megnyilvánul, amikor a sportfanatizmus a nacionalizmussal párosul. Minthogy a nacionalizmus fogalmilag feltételezi, hogy hitvallói saját nemzetüket tartják kerek e világon a legkülönbnek és a sportverseny viszonylag csekély áldozattal teszi lehetővé ennek a föltevésnek bebizonyítását, a sport játékból hirtelen nemzeti eszménnyé magasztosul. »Magyarországnak erőt kell mutatnia a külföld előtt – mondta az OTT elnöke –, mert nemzeti szerencsétlenségnek tartanám, ha nem tudnánk megjelenni az olimpiai játékokon.« Ez a nemzeti szerencsétlenség (1932) részben elhárult ugyan, mert »az úszók és vízipólózók kiküldetését már biztosítottnak látja«, de még nyolcvanezer pengőnyi dollára van szükség, hogy végleg elmúljon a magyar nemzettől e keserű pohár. Nem az a nemzeti szerencsétlenség, hogy nincs devizánk nyersanyagra, gyógyszerekre és könyvekre, nem az a katasztrófa, hogy a föld jobbágyainak százezrei koplalnak, hogy az államháztartás egyensúlya megbillent, hogy egyetemeket és kultúrintézményeket kell lerombolni, hogy a fitalság a munkanélküli hadseregnek kényszerű rekrutája, hogy gyermekhalandóságunk első helyen áll az európai statisztikában – nem mindez, bár talán sajnálatos, mégse »nemzeti szerencsétlenség«. Nemzeti szerencsétlenségnek nem az számít, ha az derülne ki, hogy nincsenek jobb munkásaink, jobb gondolkodóink, tehetségesebb művészeink, mint a többi emberfajtának, hanem az a vészes lehetőség, ha nem derülhet ki, hogy a magyar nemzeti láb a futballban különb a lengyel nemzeti lábnál vagy a magyar nemzeti kar a kardvívásban a belga nemzeti karnál. Valamikor azt tanultuk, hogy nyelvében él a nemzet s most kiderül, hogy egyéb izomcsoportok mennyivel jelentősebb szerepet játszanak a nemzeti gondolat beteljesedésében.

Volt egy kor, amelyben a katonailag levert magyar nemzetről Heine Henrik azt írta: »Wenn ich den Namen Ungar hör; wird mir deutsche Wams zu enge« (»Ha nevét hallom a magyarnak, szűkül rajtam német zekém«), volt egy kor, amikor Deák Ferenc az igazságügyminiszteri székben ült, anélkül, hogy a vívósportban kitűnt volna, amikor Eötvös József báró kultuszminiszter csak az állambölcsészeti irodalomban ért el európai magasugrórekordot, amikor Kossuth Lajos, Szemere Bertalan, Szalay László, Klauzál Gábor vagy Szentkirályi Móric sem lovaspólóban, sem futballban nem dicsekedhettek számottevő eredményekkel és mégis némi túlzás nélkül alig lehet ezt az időszakot a nemzeti szerencsétlenség korának keresztelni. Még talán azt a későbbi kort se, amikor Arany János, Jókai Mór és Mikszáth Kálmán képzeletének szilaj paripái a zöld gyep helyett a fehér papíron száguldtak, amikor Szilágyi Dezső, Csáky Albin és id. Wekerle Sándor, mint a liberalizmus bokszbajnokai, ha nem is éppen a ringben, de mégis az európai porondon »mutatták Magyarországnak erejét«. Vagyis helyesebben volt egy kor, amikor Magyarországnak nem is kellett erőt »mutatni«, mert volt ereje, anélkül, hogy mutatta volna.

Mostanság mintha némi hiány keletkezett volna Deák Ferencekben és Eötvös Józsefekben, tehát úgy látszik, mintha pótlásukra valóban szükség volna, hogy championjaink nemzetközi szereplésben legalább izomvalutánk stabilitásáról tegyenek tanúságot. Csakhogy az izomrostok kultúrfölénye és játékosaink fegyelmezettsége e hiány pótlására még akkor se mutatkozna alkalmatosnak, ha az összes olimpiai díjakat magyar versenyzők vinnék el. Tudvalevő, hogy még a háborúk sorsát sem a kardvívók ügyessége és az úszóbajnokok kitartása dönti el, még kevésbé a nemzetekét, amelyeknek életereje és egészsége sokkal kevésbé függ akár a háborújátékban, akár a játékháborúban elért sikerektől, mint a mezőgazdasági napszámosok, az ipari munkások vagy a szellemi proletárok élelmezési és lakásviszonyaitól. Lényegesen könnyebb azonban a nemzeti hiúságot sportdicsőséggel legyezgetni, mint a népegészséget biztosító munkáslakásokról és munkabérekről gondoskodni. Politikai és gazdasági depressziók idején a római császárok mindig arra törekedtek, hogy a panem et circenses jelszavát hangoztató plebsnek igényeit mindkét irányban kielégítsék. Ma a kenyér körül baj van, tehát csak logikus, ha a panis-t is circus-valutában utalják ki. Minél kevesebb a kenyér, annál több circusra van szükség, amely mindig alkalmas, hogy a játékos hajlamú tömegek figyelmét az igazi nemzeti szerencsétlenségektől elterelje. Mindenkinek meg kell adni a magáét: az úri osztálynak a lovaspólót, az autóversenyt és a vadászatot, a misera plebs contribuens-nek a futballt, a bokszmeccseket, a sífutást és egyéb demokratikusan jutányos szórakozásokat. Meg kell csillogtatni előttük az izomerő megadinjeiben mért nemzeti dicsőséget, akkor könnyebben feledkeznek meg a nemzeti dicstelenségnek egyéb szimptómáiról. Ha pedig ez a valutáris nehézségek miatt nem sikerül, ha a föld koplaló népét, a tönkrement kereskedőt, a diplomás nincstelent és a gyáraknak elbocsátott munkásait nem lehet megvigasztalni azzal, hogy a magyar kard Los Angelesben ismét diadalt aratott és a magyar úszók még a fókákat is megszégyenítették , úgy ez valóban nemzeti szerencsétlenség. Legalábbis azoknak, akik magukat irigylésre méltó önbizalommal a nemzeti szerencse csalhatatlan kovácsainak tartják.”

(Az írás forrása: Vámbéry Rusztem: A mennyei Pilvax, Századvég - Nyilvánosság Klub, Budapest, 1994, 206-209.)