Ami a tandíj kérdését illeti (eltekintve most a felsőoktatási ellenreform többi vonatkozásától), a releváns érdemi megfontolások régóta jól ismertek. Méltányossági szempontból a legfontosabb összefüggés az, hogy a valamilyen diplomával rendelkezők sokkal jobb eséllyel találnak állást, mint az alacsonyabb végzettségűek, magasabb keresetre számíthatnak, jó eséllyel az egészségükre kevésbé kockázatos munkakörökben dolgozhatnak, és mindezek együttes hatásaként kényelmesebb és legfőképp hosszabb életre van kilátásuk. Ez a domináns, minden fejlett társadalomban egyértelműen kimutatható összefüggés megalapozza azt az erkölcsi igényt, hogy a diploma megszerzését társadalmi háttértől függetlenül minden arra alkalmas ember számára reálisan elérhetővé kell tenni. Ez a megfontolás kizárja az elfogadható rendszerek sorából az olyan tandíjmegoldásokat, amelyek a szegényebb családok gyermekei számára anyagilag lehetetlenné teszik a továbbtanulást. Másfelől, éppen a diplomával általában együtt járó, életreszóló előnyök indokolják, hogy a felsőoktatás költségeiből nagyobb részt vállaljanak azok, akik annak előnyeiből is nagyobb mértékben részesülnek. (Természetesen a felsőoktatásnak az egyéni előnyökön túl komoly társadalmi hasznai is vannak, de ezekből sem egyformán jut mindenkinek). Ezek a szempontok együttesen olyan szisztémát támogatnak, amely az elfogadható mértékű tandíjat a csak a rászorulók számára elérhető, kiterjedt ösztöndíjrendszerrel párosítja, hiszen a szegényebbek számára az ingyenesség sem elég, mert az egyéb költségeket sem tudják állni. Ezt jól mutatja, hogy az elmúlt két évtizedben az „ingyenesség” ellenére egyre kevésbé volt érzékelhető a társadalmi mobilitás az egyetemeken. (Természetesen az egyetemet végzettek nagyobb tehervállalása elvileg megoldható lenne közvetett módon, az adórendszer progresszivitásán vagy akár külön diplomás adón keresztül is, de mint tudjuk a jelenlegi magyar kormánytöbbség nem ezt az utat járja). A méltányossági szempontok mellett ösztönzőkkel összefüggő megfontolások is szólnak a tandíj valamilyen formája mellett, természetesen hathatós esélyegyenlőségi támogatások biztosítása mellett.

Kimondható tehát, hogy fontos, talán döntő indokok szólnak a tandíj mellett, ha a megfelelő háttérfeltételek teljesülnek. Mit mond el ez a tény a keretszámok körül most kialakult helyzetről? Ha eltekintünk a döntéshozás egyszerre kaotikus és diktátumszerű voltától, az azt kísérő folyamatos hazugságoktól és sok minden mástól (amiktől persze nem szabad eltekinteni), akkor talán azt mondhatnánk, hogy a meghozott (és pillanatnyi tudásunk szerint máris visszavont) lépéseknek volna egy-egy támogatható eleme. Ennek ellenére a Fidesz saját magán kívül senkit nem okolhat mostani kínjai miatt, és ha politikai károk érik ebben a történetben, akkor azok tökéletesen, maradéktalanul, sőt sokszorosan kiérdemelt sérülések lesznek. Nem csak a hazugságról van szó. Nem csak arról, hogy mást mondtak 2010-ben, 2008-ban, 2006-ban vagy 1995-ben, mint amit most tesznek. A Fidesz fő bűne nem az, hogy változott az álláspontja – ez nem éppen példa nélküli a demokratikus politikában. Orbán égbekiáltó bűne a tandíj kérdésének (egyebek mellett) végtelenül primitív, szélsőségesen demagóg kezelése, ami gyakorlatilag lehetetlenné tette az intelligens politikai vitát erről és számtalan más társadalompolitikai kérdésről. Ennek a termését aratja le most a kormánytöbbség, és éppen ezért, a saját végletekig sulykolt hazugságai miatt kénytelen most is folyamatosan hazudni (nincs is tandíj, a diákhitel valójában ingyenességet jelent, nem kivonunk pénzt a felsőoktatásból, hanem beleteszünk – persze nem most, hanem majd 2014 után). A Fidesz döntő felelősséget visel a közpolitikai kérdések értelmes megvitatásának ellehetetlenüléséért, s ezért most nem hibáztathat másokat, ha érveit senki nem hallja meg. Már csak azért sem, mert még most is hazudik, pedig lehetnének jó érvei is, ám ő maga teremtett olyan helyzetet, amelyben érvelni már alig lehet. Ennyiben a szituáció hasonlít Gyurcsány 2006-os helyzetéhez: amikor a volt kormányfő végül rákényszerült arra, hogy ténylegesen kormányozzon és reformokat vezessen be, elfeledkezett arról, hogy részben saját és (akkori) pártja évekig folytatott politikája tették erre alkalmatlanná a politikai közeget. És láthatóan nagyon meg volt lepődve, hogy a társadalom miért nem nyitott a reformok melletti érvekre.

Éppen ezért persze fontos lenne, hogy a Fidesz felsőoktatási diktátumaival szembeni, jórészt jogos tiltakozáshullám ne rombolja tovább az értelmes viták lehetőségét, és ebben nagy felelőssége van a tiltakozásokat szervezőknek és az ellenzéki pártoknak. Az eddigi jelek adnak némi okot a derűlátásra, de egyelőre még nem láthatunk világosan.

A tandíj-ügy politikai jelentősége azonban túlmutat a Fidesz várható rövid távú hitelesség- és támogatásvesztésén. Nagyjából egy éve nagyon furcsa egyensúlyi helyzet jellemzi a magyar politikát: a kormánnyal szembeni elégedetlenség kritikus tömege már megvan, a társadalom hetvenöt-nyolcvan százaléka elégedetlen a kormánnyal. Ugyanakkor az év eleje óta stagnál a Fidesz tábora, és a demokratikus ellenzéki pártok együttes támogatottsága csak lassan nő (igaz, már huzamos ideje meghaladja a kormánypártét), miközben az elégedetlenkedők az ilyenkor szokásosnál jóval nagyobb arányban választják az ellenzék helyett a passzivitást. A Fidesz 2014-es stratégiája is erre épül: a megmaradt tábor egyben tartása az ideológiai offenzíva fenntartásával, és a majdani részvétel alacsonyan tartása adminisztratív eszközökkel. Ennek a stratégiának a sikere vagy kudarca azon múlik, hogy a választások kimenetelét végül eldöntő, már egy ideje nagyon elégedetlen de passzív csoport elhiszi-e, hogy lehetséges a változás és van elfogadható alternatíva. Nem véletlen, hogy Orbán retorikájában központi szerepet játszik annak mindennapos sulykolása, hogy úgyis minden mindegy, nem változhat semmi sem, a kutya ugat, a karaván halad (a „kétharmad áll, mint a cövek,” a „rendszer marad” stb.), hogy a változásra, tiltakozásra tett legkisebb próbálkozás mélységes reménytelenségét hipnotizálja.

Márpedig az elmúlt napokban-hetekben éppen ennek az építménynek az omladozását szemlélhetjük. Szemben azzal, amire esetleg sokan (köztük természetesen Orbán) számítottak, a rezsim egyre teljesebb kiépülésével nem a beletörődés, a fásultság növekszik, hanem a tiltakozás, és egyre inkább a szembeszegülés nem szokványos formái terjednek. Eközben a szellemi hátországban is erőteljes repedések mutatkoznak, jól láthatóan a jobboldali értelmiség nem elhanyagolható része számára sem elfogadható az, ami például a kultúrpolitikában történik. És minden egyes ilyen tiltakozás, nyilvános felszólalás egyúttal példa és üzenet is százezernyi más elégedetlenkedőnek, hogy van mozgástér, van mód a cselekvő fellépésre.

Úgy tűnik, egyre többen vállalnak ésszerű kockázatot, és a tandíjellenes tiltakozáshullám ebben hozhat áttörést. Ha így történik, az Orbán-rezsim gyengesége lelepleződik, vagy pedig olyan kétségbeesett lépésekre szánhatja el magát, amelyek csak siettetik bukását. E sorok írásakor éppen úgy tűnik, a keretszámok ügyében a kormányfő máris látványosan meghátrált, márpedig róla tudható, hogy ilyesmire csak a legvégső esetben hajlandó. És mégis, idén néhány hónapon belül már másodszor erre kényszerült – előbb a Schmitt-ügyben, és most a tandíj kapcsán. A kormányfő kapkodó, kaotikus döntései a pánik jelei. Bármi lesz is végül a keretszám-ügy kimenetele, a most elindult folyamatok döntő szerepet játszhatnak majd az Orbán-rezsim lebontásában.