A jogállami keretek lebontásának és a parlamenti munka kiüresítésének sok szempontból logikus következménye az olyan társadalmi mozgalmak megjelenése, melyek a civil társadalom részeként próbálnak hatást gyakorolni a kormányzásra. Annak ellenére, hogy az érdekképviselet e formájának létjogosultságát alighanem minden, magát komolyan vevő demokráciában elismerik, működésük pontos keretei számos kérdést felvetnek. A bizonytalanságok mindenekelőtt abból adódnak, hogy a kormány és a civil társadalom legitimációs forrása eltérő, és a kettő közti hierarchia nem magától értetődő. Ahhoz, hogy a problémát megértsük, mindenekelőtt ezeket a kérdéseket kell tisztázni.
A legitimitás Max Weber megfogalmazása szerint nem más, mint egy alá-fölé rendeltségi viszony elismerésre méltósága. Ennek ellenpontja a hatalmi helyzet, amelyben nem az elismerés, hanem a tényleges vagy kilátásba helyezett kényszer biztosítja a hierarchiát. Az elismerésnek különböző forrásai különböztethetők meg: így a hagyományok, a karizma vagy a szerződés. Míg az első két esetben az elismerés forrása az igazságosság elvei szerint racionálisan nem vitatható, addig az utolsó esetben igen.
Ennek köszönhető, hogy a modern jogállami keretek között a hierarchikus állampolgári viszonyok elsősorban ilyen típusú legitimitással vannak felruházva. A szerződés ugyanis lehetőséget kínál arra, hogy az adott alá-fölé rendeltségi viszony keretei pontosan meghatározhatók legyenek, így a lehető legkevesebb visszaélésre kerüljön sor.
Első pillantásra úgy tűnhet, önmagában ez a legitimációs forrás képes arra, hogy a lehető legigazságosabb társadalmi viszonyok kereteit kijelölje. Ennek megfelelően a cél a társadalmi hierarchiák minél aprólékosabb jogi kodifikálása és a kijelölt szerződéses viszonyok minél alaposabb felügyelete lenne.
Azonban, ahogy arra – Webertől Habermasig – sokan rámutattak, ez az út nem járható. A jogi szabályozás abban a pillanatban, hogy abszolúttá válik, elveszti kapcsolatát a morális alapjaival, és potenciálisan teret nyit a legártalmasabb irracionalitásnak és önkénynek. Ezt a veszélyt próbálta kifejezni Weber a 20. század elején a „szolgaság vasketrece” metaforájával, majd a század végén Habermas a „gyarmatosított életvilág” képével.
Minthogy pusztán a jogi legitimitás nem tekinthető a demokratikus együttélés zálogának, kiegészítésre van szüksége. Kézenfekvőnek tűnhet ezen a ponton a hagyományokra és a karizmára utalni, és csakugyan, a hétköznapi hierarchikus viszonyokat sokszor ezek a források legitimálják. Ugyanakkor ezek, minthogy racionálisan nem vitathatók, potenciálisan magukban rejtik az elnyomás lehetőségét, és éppen ezért az igazságosság szempontjai szerint aggályosnak tekinthetők.
Ezen a ponton az elismerésre méltóság egy olyan forrását kell megneveznünk, amely annak ellenére rejti magában az ésszerű megvitathatóság lehetőségét, hogy nem szerződéses viszony. Ezt a lehetőséget a jogi legitimitás születési feltételeire pillantva találhatjuk meg.
A szerződéses viszonyokat végső soron az teszi elismerésre méltóvá, hogy különböző eljárások sorozatában szakértők igazságosnak minősítik őket. Amennyiben ez a feltétel sérül, vagyis felmerül a gyanú, hogy a minősítési folyamat nem volt kielégítő, és ennek következtében az igazságosság szempontjait sértő jogszabályok lettek intézményesítve, úgy a szerződéses viszonyok elvesztik legitimitásukat. Minthogy a szakértők is csak emberek, és mint ilyenek, korántsem tévedhetetlenek, továbbá a minősítési folyamattal kapcsolatban is bármikor kiderülhetnek problémák, így ez a fajta gyanú alapértelmezésben folyamatosan fennáll.
Egy demokratikus jogállam ebben az értelemben arról ismerszik meg, hogy törvényhozóit folyamatosan „gyanúsítja”. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a politikusokat folyamatosan bírósági tárgyalásoknak teszi ki, vagy bűnözőnek tekinti. Ehelyett pusztán azt jelenti, hogy a törvényhozóktól nem csupán elvben, hanem ténylegesen is elvárja, hogy nyilvánosan igazolják döntéseiket, és ennek ellenőrzési feltételeit biztosítsák.
Ahhoz, hogy egy ilyen tényleges igazolás, indoklás megtörténhessen, szükség van olyan szereplőkre, akik feladata maga a gyanúsítás, más néven a kritikai kontroll. Első látásra úgy tűnhet, hogy ezek a szereplők elsősorban a mindenkori ellenzéki képviselők, valamint az alkotmányos ellenőrző szervek köréből kerülnek ki. Az ő működési feltételeik azonban a jogi legitimáción alapulnak, melynek torzulása könnyen korrumpálódásukhoz vagy ellehetetlenülésükhöz vezethet.
Ilyenformán könnyen megeshet, hogy helyettük olyan szereplőkre kell támaszkodni, akik az intézményesített politikai szférán kívül találhatók. Ezek a szereplők a civil mozgalmak. Legitimitásuk nem közvetlenül jogi, ugyanakkor ahhoz kapcsolódik, amennyiben a jogi legitimitás korlátainak felismeréséből fakad. Az elismerés e forrását participatív legitimitásnak nevezhetjük, arra utalva, hogy az állampolgárok saját delegált képviselőik felett gyakorolt, közvetlen ellenőrzési folyamatban való részvétele maga is elismerésre méltó.
Bizonyos szempontból ennek a fajta legitimitásnak óhatatlanul képlékenyek a keretei, hiszen pontosan az az egzaktság hiányzik belőlük, ami a jogilag kodifikált intézmények sajátossága. Ugyanakkor ez korántsem jelenti azt, hogy állampolgárok tetszőleges szerveződése ilyen legitimitást tudhatna magáénak. Ez csakis azokról a mozgalmakról mondható el, amelyek az egyetemes emberi jogok nevében és azokat betartva bírálnak valamely rendelkezést. Ilyenformán a kirekesztő, antidemokratikus világnézeti alapon szerveződő szervezetek automatikusan e körön kívül maradnak.
Az általános igazságossági elvek nevében fellépő, részvételen alapuló legitimitással bíró szervezeteknek ugyanakkor attól függetlenül lehetőséget kell biztosítani a politikai döntések ellenőrzésére, hogy valamilyen intézményesített, megválasztott testületként működnek-e vagy sem. Ez a jog ugyanis nem a képviselet elvén alapul, hanem alapvető állampolgári szabadságjog. Akár egyetlen állampolgár is élhet vele, és amikor ezt teszi, automatikusan egész közösségét képviseli, hiszen annak szabadságát védelmezi.
Fontos továbbá leszögezni, hogy a fenti elvek nem esetlegesek, nem egy politikai világnézetet tükröznek a sok közül, hanem az együttélés egy olyan gyakorlatára utalnak, amely a lehető legkevesebb teret hagy az önkénynek. Ahelyett, hogy bizonyos intézményesített elvek kőbe lennének vésve, az igazságos társadalmi rend eszerint nem más, mint a törvényhozási folyamat minél apróbb részleteire kiterjedő kritika lehetőségének megteremtése.
Mindezek alapján talán nem túlzás azt állítani, hogy aki nem ismeri el a nyilvánosság és a kritika elveit, az nem pusztán „más értékek” mellett teszi le a garast, hanem vagy valami alapvetőt nem ért a modern világból, vagy rosszhiszeműen visszaél a helyzetével, és valójában nem egy legitim uralmi viszonyra törekszik, hanem egy hatalmi pozíciót próbál elfedni.
Ezek az elemzések világítják meg a civilek és kormány viszonyát napjainkban. Miközben a kormányzati politika egyre kevésbé átlátható, egyre kisebb a tere az ellenzéki parlamenti kontrollnak, illetve az alkotmányos fékek érvényesítésének. Ilyenformán csakis a civil társadalomtól várható, hogy számon kérje a kormányt, és kritikai kontrollt gyakoroljon felette.
A kormánynak azonban korántsem hiányzik egy ilyesfajta kontroll, ami persze nem meglepő, hisz ellenkező esetben nem törekedett volna a demokratikus ellensúlyok felszámolására. Éppen ezért a civil mozgalmakat minden lehetséges eszközzel igyekszik margóra szorítani. Ebbe egyaránt belefér a megosztás, a látszatalkuk és a lejáratás módszere. Ezek többé-kevésbé akár bele is illenek az egyébként nem túl nemes politikai csatározások eszköztárába.
Nem úgy a végső érvnek szánt izolálációs stratégia, a civil mozgalmak legitimitásának tagadása, arra hivatkozva, hogy őket nem választotta meg senki. A fentiek fényében belátható, hogy aki ezt állítja, az vagy valami alapvetőt nem ért a modern demokrácia természetéből, vagy – ami talán még rosszabb – rosszhiszeműen visszaél azzal.