A felmentések évszakának is nevezhetjük az elmúlt telet az ENSZ volt jugoszláv területeken elkövetett, nemzetközi bűncselekményeket vizsgáló törvényszéke (ICTY) életének történetében. Többek között a délszláv háború három kulcsfiguráját mentették fel és engedték szabadon: az elmúlt év novemberében a horvát Ante Gotovina tábornokot, két héttel később a koszovói Ramush Haradinaj parancsnokot, ez év február végén pedig a szerb Momčilo Perišicć volt vezérkari főnököt. Közös jellemzője az ügyeknek, hogy mindhárom esetben nagy visszhangot kaptak a bírói döntések a délszláv régióban a vádlottak háborúban betöltött jelentős szerepe és az ügyészség által nevükhöz kötött bűntettek súlya miatt. Ugyancsak közös jellemzője a három ügynek, hogy az azokban hozott döntéseket a törvényszék és az ENSZ nem teheti ki a dicsőségfalára.
Ante Gotovina a horvát hadsereg parancsnokaként irányította az 1995-ös Vihar hadműveletet, melynek célja a Krajina régió felszabadítása volt az 1991-től tartó szerb megszállás alól. A katonai művelethez kapcsolhatóan 200 ezer szerb civil kényszerült elhagyni a régiót. Első fokon a törvényszék 24 év szabadságvesztésre ítélte Gotovinát többek között deportálás mint emberiesség elleni bűntett, valamint emberölés, fosztogatás mint háborús bűncselekmények címén. A fellebbviteli kamara megalapozottan talált jelentős jogi tévedést az elsőfokú ítéletben, és bírálta felül azt. Az elsőfokú kamara a 200 méteres hibahatár tesztjével mérte a katonai támadások jogszerűségét. Minden, legitim katonai célpontoktól 200 méter távolságon túl eltalált civil személyt és objektumot a támadás jogsértő voltát bizonyító elemnek minősítette. A másodfokon ítélkező bírói tanács helyesen ítélte úgy, hogy ennek az általános tesztnek az alkalmazásával figyelmen kívül maradtak azok a konkrét technikai és környezeti tényezők, melyek egy-egy adott támadás esetén szélesíthették a hibahatárt. Ugyanakkor a felülbírált, hibahatárra vonatkozó teszt kiiktatását követően a másodfokú kamara elmulasztotta tisztázni, mi lenne a helyesen alkalmazható teszt a támadások jogszerűségének vizsgálata során. Ehelyett egyszerűen levonta a következtetést, hogy a támadások jogsértő volta nem került bizonyításra, így az sem, hogy létezett volna egy, a szerb civil lakosság Krajina régióból való eltávolítását célzó bűnszervezet, melynek feltételezett tagjaként vonta az ügyészség vádeljárás alá a horvát tábornokot. A felmentő ítélet – vitatható indoklással – megszületett, a zágrábi Jelisic téren pezsgővel várták a horvátok a nemzeti hős tábornokot.
Mi történt Ramush Haradinaj, a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (KLA) volt parancsnoka esetében? Koszovó 4. miniszterelnöke a róla szóló vádirat megjelenésének évében, 2005-ben nagy népszerűségnek örvendett nemcsak a koszovói lakosság, de a régióban működő nemzetközi szervek magas rangú tisztviselői körében is. Az ügyészség 1998-ban elkövetett jogsértések, szerb, valamint a KLA céljait nem pártoló albán és roma civilek fogva tartásáért, megöléséért és kínzásáért tette volna felelőssé. Az ENSZ helyi missziója, a UNMIK dán vezetője, Søren Jessen-Petersen már Haradinaj vád alá helyezésekor szót emelt a vádlott védelmében, hangsúlyozva megbízhatóságát, emberi kiválóságát. A kölcsönös bizalom jegyében garantálta a UNMIK Haradinaj felügyeletét annak ideiglenes szabadlábra helyezése során, majd szorgalmazta a törvényszék érintett bírói kamarájánál, hogy engedélyezze a per során is Haradinaj nyilvános szereplését és részvételét a helyi politikai életben. Az érintett kamara zöld utat adott a vádlottnak a politikai szereplésre. Képzeljünk el most egy országot, ahol köztudott kultúrája van a tanúk megfélemlítésének, és ahol bizonyítottan értek támadások tanúskodni kívánó személyeket. Ezek után képzeljük el a tanút, aki a tervezett vallomásával célzott vádlottat a televízió képernyőjén látja viszont, amint pártja képviseletében szónokol, kezet rázva az ENSZ helyi missziójának vezetőjével. Haradinaj esetében nem volt kiemelkedő jelentősége a jogértelmezés furfangos labirintusának, egyszerűen bizonyítékok hiányában mentették fel. A koronatanúk eltűntek, vagy visszavonták vallomásukat. Szerbiában ismét beletörődés, csalódás visszhangja követte az ítélethirdetést. Tomislav Nikolić szerb elnök úgy kommentálta a döntést, hogy egyre inkább úgy tűnik, hogy a törvényszéket kizárólag a szerbek felelősségre vonására hozták létre.
A közvélemény egyirányú politikai célokat sejtett a felmentő ítéletek hátterében, sokan a „győztesek igazságának” újabb intézményesülését látják a bírói testületben. A horvát és koszovói parancsnokok felmentését követően meglepő fordulatként érkezett a hír: február 28-án felmentették Momčilo Perišićet, a jugoszláv hadsereg 1993-tól 1995-ig szolgálatot teljesítő, szerb vezérkari főnökét is, akit első fokon 27 év szabadságvesztésre ítélt a hágai törvényszék. A nemzetközi sajtóban úgy jelent meg a hír, hogy talán ez az ítélet bizalmat kelt a szerbekben a törvényszék irányában. Csakhogy ez egy elhibázott megközelítés. Ha egyes ítéletek tartalma annak megfelelően születik, hogy mit vár el aktuálisan az érintett etnikai vagy nemzeti csoport, végleg elveszti hitelét és történelmi jelentőségét az ítélkező testület. Ezeket csak úgy őrizheti meg, ha szakmailag megalapozott, támadhatatlan indoklással alátámasztott döntéseket alkot. Hogyan lehet minősíteni a Perišić-ítéletet ebből a szempontból? Sajnos az eredmény lesújtó. Az elsőfokú ítélet alapját az a feltevés képezte, hogy Perišić annak tudatában nyújtott jelentős logisztikai támogatást a boszniai Szerb Köztársaság hadseregének, hogy annak katonai stratégiájának meghatározó része volt a súlyos jogsértések elkövetése a szarajevói ostrom alatt és a srebrenicai régióban. A Perišić jelentős közreműködésével és a Szerb Védelmi Tanács döntései nyomán nyújtott támogatás nélkül a boszniai szerb hadsereg nem működhetett volna hatékonyan hadseregként, és így a jogsértések elkövetésére sem kerülhetett volna sor. Mindennek dacára a másodfokon ítélkező bírói tanács hosszas, szofisztikált elmélkedésbe kezdett a bűnsegéd felelősségéről, annak kritériumaként szabva ki a bűnelkövetőnek nyújtott támogatás közvetlen kötődését a konkrét bűncselekményhez. Tette ezt a felelősségi koncepció kellő alapossággal történő elemzését nélkülözve és az 1999-ben a Tadić-ügyben hozott döntésre, valamint az annak szövegét automatikusan, önálló elemzés nélkül adaptáló további határozatokra hivatkozva. Így esett a törvényszék saját esetjoga kelepcéjébe. Ezzel kielégítő indoklás nélkül emelte meg a bűnsegédi felelősség megállapíthatóságának küszöbét, és aláaknázta a koncepció nemzetközi büntetőjogban való alkalmazásának célját, a bűncselekmények tudatában az elkövetőknek segítséget nyújtók felelősségre vonását.
A fenti ítéleteket kísérte olyan megjegyzés, mely szerint a hágai törvényszék is csak egy, emberek által működtetett bírói testület, emberi hibákkal. Az ember hibákra hajló természetére való hivatkozás azonban ebben az esetben semmiképp nem állja meg a helyét. A törvényszék vállán óriási felelősség nyugszik: a délszláv régióban remélt megbékéléshez azzal járul hozzá, ha független, pártatlan testületként támadhatatlan ítéleteket alkot, ezzel hitelesen rögzítve a magas rangú katonai és politikai vezetők felelősségét és dokumentálva az eljárása során tárgyalt jogsértések körülményeit. Mára a törvényszék hitele alaposan megingott az érintett országokban. Missziója teljesítését önmaga is veszélyezteti a fentiekhez hasonló, gyenge lábakon álló ítéletekkel.