Az alaptörvény negyedik módosítása, amelyről az Országgyűlés a tervek szerint hétfőn szavaz, a kormánytöbbség 2010 óta folyó alkotmányrombolásának betetőzése lehet. Minden korábbinál súlyosabban korlátozza az Alkotmánybíróság lehetőségét arra, hogy a törvényeket a demokratikus normák alapján vizsgálja. A Fidesz-többség éppen azt a húsz évet dobja ki a sokat emlegetett „történelmi alkotmány”-ból, amely Magyarország történelmének legszabadabb és legdemokratikusabb korszaka volt. Alaptörvényben rögzíti az Országgyűlés már kétszer alkotmányellenesnek talált egyházadományozási kegyúri jogát, valamint a korábban szintén elkaszált diszkriminatív családfelfogást. Korlátozza az eljáró bírák függetlenségét, és a kampány drasztikus korlátozásával csúfot űz a tisztességes választások ideáljából.
Ezek önmagukban, egyenként is súlyos bűnök, ám a negyedik módosítást mégsem a tartalmi részletek teszik egyedivé, hanem az az alkotmányossággal kapcsolatos attitűd, amiről árulkodik: ha az AB a többségnek nem tetsző döntést hoz, akkor bűnhődjék az AB, a többség akaratának érvényesülnie kell, bármi áron. Schiffer András pontosan fogalmazott: ha ez a módosítás az alaptörvény részévé válik, akkor nem beszélhetünk többé arról, hogy az országnak alkotmánya volna. Ebben a politikai helyzetben, a végkifejlethez közeledve figyelemreméltó tiltakozóakciók bontakoztak ki. Ezek, bár távlatosan reménykeltőek a demokratikus közvélemény tartalékait illetően, önmagukban bizonyosan nem fogják meghátrálásra kényszeríteni a kormányt. Vannak, akik reményeiket az európai intézményekbe és vezetőkbe vetik. Mások a köztársasági elnöktől várják a közbelépést.
Az alkotmányjogászok között nincs egyetértés arról, hogy vajon az elnök élhet-e politikai és alkotmányossági vétójával alaptörvénymódosítás esetén is. Az alaptörvénynek a konkrét jogkörre vonatkozó rendelkezései többféle jóhiszemű értelmezést megengednek, és egymással is feszültségben állnak. Ilyen helyzetekben elfogadható értelmezési stratégia lehet a specifikus szabállyal kapcsolatos ellentmondást az elnök általános feladatmeghatározása alapján feloldani: az alaptörvény szövege szerint az elnök „kifejezi a nemzet egységét, és őrködik az államszervezet demokratikus működése felett”. E feladatmeghatározás második felét figyelembe véve a speciális szabály értelmezésekor az elnöki vétó kiterjesztő értelmezése felé billenhet a mérleg.
De félrevezető lenne az elnök mozgásterére vonatkozó kérdést az elnöki vétó problémájára szűkíteni. Az elnök legfőbb fegyvere nem a hatásköre, hanem megszólalásainak politikai súlya. Különösen érvényes lehet ez Áder János esetében, akinek a szavát éppen a Fidesz aligha söpörhetné félre. Akármelyik olvasatot fogadjuk is el a vétóval kapcsolatban, senki nem vonhatja kétségbe, hogy az elnök nyilvánosan szót emelhet a negyedik módosítás ellen. Megteheti ezt a Sándor-palotából vagy más, kellően méltóságteljes helyről. De megteheti az Országgyűlésben is.
Az alaptörvény szerint a köztársasági elnök felszólalhat a parlament ülésein. Ha az államfő vasárnap nyilvánosan bejelentené, hogy hétfőn, a zárószavazás előtt szólni szeretne a képviselőkhöz, nem lehetne tőle megtagadni a lehetőséget súlyos politikai károk nélkül. Vagy ha úgy látja jobbnak, szót kérhet a parlamentben a szavazás után, de még az aláírás előtt: még akkor is felhívhatja a kormánytöbbséget arra, hogy vonják vissza ezt a gyalázatot.
Az elnöki vétó alkalmazhatóságával kapcsolatban nincsen egyetértés. De maga az elnök nem bújhat alkotmányos felelőssége elől e viták mögé. Ha valóban a demokratikus jogállamhoz hű, és nem egykori párttársaihoz, akkor szót kell emelnie, és ennek a szónak akkor is komoly súlya lesz, ha nem társul hozzá vétó.