Karsai Lászlóval szemben a Jobbik jó hírnév megsértése miatt indított pert. A parlamenti párt azt sérelmezte, hogy a történész „neonácinak” nevezte a pártot egy televíziós műsorban. Az ítélkező Takács Péter Attila bíró ezt öncélúnak és indokolatlannak (sic!) minősítette, és elmarasztalta a történészt. Nem ez az első eset, amikor szélsőjobboldali csoport kéri ki magának a fasiszta vagy neonáci megnevezést. Egy rádiós műsorvezető a szélsőjobboldali motoros társasággal szemben veszített pert, akiket lefasisztázott. Elfogadhatatlan az, hogy a bíróság szerint egy parlamenti pártnak ugyanolyan jogilag védendő a hírneve, mint egy magánszemélynek. Egy parlamenti párt csak a nyilvánosságban él, a választók szavazataiért küzd, nincs emberi méltósága (ami a jó hírnév alapja emberek esetén) vagy legitim anyagi érdekei (ami a cégek jó hírnevének védelmét – korlátozottan – megalapozza). Elfogadhatatlan az is, hogy a bíróság egy politikai pártról alkotott politikai vélemény igazságtartalmát vizsgálja. Értelmezhetetlen az a bírósági kérdés, hogy egy politikai véleménynyilvánítás „indokolt-e”, ahogyan az is, hogy egy pártról véleményt alkotni „öncélú-e”. A szólásszabadság lényege, hogy nem kell indokolni azt, mi valaki véleménye, és mi a célja annak közlésével.
Érdemes azonban messzebbről kezdeni, mert az ügynek Karsain túlmutató jelentősége van. Hogy van az, hogy a jog nálunk elsősorban a rasszistákat védi?
Számos értelmiségi évtizedek óta kritizálja, hogy hazánkban nem korlátozható a gyűlöletbeszéd a Sólyom-féle Alkotmánybíróság határozatai miatt. Ez alatt azt értik, hogy a náci beszédet tartalmi alapon – közvetlen veszély hiányában – nem lehet tiltani. Akik ezt vallják, azok helyeslik a negyedik alaptörvény-módosítás azon elemeit (5. cikk; 19. cikk), amelyek mindezt a jövőben majd lehetővé teszik. A módosítás egyrészt explicite megnyitja az utat a rasszista beszéd tartalmi büntetéséhez, másrészt a módosítás szándéka szerint a korábbi határozatok, így többek közt a 30/1992-es alaphatározat is, tiltólistára kerülnek.
A gyűlöletbeszéd tiltását pártolók a közbeszédünk mára szinte elviselhetetlen állapotának orvoslását remélik. Nehéz lenne ma tiszta szívvel érvelni az ellen, amit egy külföldi lap úgy fogalmazott, hogy az elmúlt években Magyarország Európa gyűlöletfővárosává vált. A társadalmi igazságosság és egyenlőség mellett elkötelezettek számára megkerülhetetlen a számadás arról, hogy milyen szerepet játszott a szólásszabadság tág értelmezése a közállapotok elfajulásában. Ha meg akarjuk érteni, hogy mi zajlott a 30/1992-es alkotmánybírósági határozat és a Karsai-ítélet közti időben, ahhoz először arra kell választ találnunk, hogy mi szól a szólásszabadság tág értelmezése mellett.
Közismert, hogy az USA legfelsőbb bírósága döntéseinek megfelelően a KKK zártkörű náci rendezvényén elhangzó beszédek vagy a neonácik holokauszttúlélők lakta kisvárosban való felvonulása a szólásszabadság védelmét élvezi a hatvanas évektől. A híres Skokie-ügyben a vonulni vágyó nácikat az emberi jogi mozgalom egyik meghatározó alakja, az ACLU ügyvédje, Aryeh Neier képviselte, aki az ügyről egy nagy hatású könyvet is írt Defending My Enemy (Védeni az ellenségemet) címmel. Neier nemrég egy nyilvános előadásában visszatért a Skokie-ügy értelmezéséhez. Változatlan álláspontja az, hogy az a társadalom elkötelezett a szólásszabadság mellett, amelyben még a nácik is élhetnek szólásjogukkal. A politikai közösség akkor lehet biztos alapvető szabadságainak védelmében, ha még azoktól sem vonja meg e jogot, akiket az ellenségének tekint. Könnyű olyan nézeteket tolerálni, amelyekkel bár egyet nem értünk, de nem tartjuk ördögtől valónak. Az igazi kihívás az olyat tolerálni, amelyet károsnak tartunk.
Ez az eszmefuttatás arra a normatív kérdésre viszont nem ad választ, hogy egyáltalán miért fontos a szólásszabadság, amit Neier szerint még ellenségeinktől sem vonhatunk meg. A szólásszabadság magyar kritikusai azt az AB által is használt érvet vitatják a legtöbbször, miszerint a szólásszabadság az igazság megismerésének és a toleráns társadalom kialakulásának feltétele. John Stuart Mill ezzel összhangban azt gondolta, hogy a szabadság megőrzését szolgálja, ha a hamis tételeket aktívan kell cáfolni az igazság híveinek. Nem irracionális ez a feltételezés, de azért ahhoz, hogy egy társadalom toleráns legyen, még nem kell mindennap cáfolni a rabszolgaság „pozitívumait”. Önmagában a náci beszéd szabadon engedésétől egy társadalom még nem lett sehol toleráns. A legjobb értelmezéséből is csupán az következik, hogy a toleráns társadalomhoz szükséges, de nem elégséges feltétel a szabad szólás.
A szólásszabadságnak azonban van jobb igazolása (talán több is), köztük legmeggyőzőbb szerintem a demokratikus legitimáción alapul. A Ronald Dworkin által ismertté vált igazolás szerint a szabad szólás a legitim demokratikus kormányzás feltétele. Könnyű belátni, hogy illegitim olyanokra rákényszeríteni egy kötelező döntést, akik nem nyilváníthattak véleményt a döntésről. Márpedig a liberális demokrácia épp attól felsőbbrendű más formációknál, mert legitim döntéseket hoz. A legitimációnak pedig feltétele nemcsak a szavazati jog, de az azt értékessé (sőt értelmezhetővé) tevő szólásszabadság. Dworkin példájával élve: a modern liberális demokráciák legitim törvények sorozatával korlátozzák előítéletes polgáraikat, például az antidiszkriminációs törvényekkel a társadalmi intolerancia megnyilvánulásait a munka, az oktatás és az élet egyéb területein. Az egyenlőség kikényszerítése az egyenlőség ellenségeitől csak akkor legitim, ha azzal szemben hangoztathatják nemtetszésüket. Ezért illegitim a gyűlöletbeszéd tiltása.
Érdemes visszatekinteni, hogy mindez Magyarországon hogyan érvényesült. Az 1992-es alaphatározat óta a szélsőjobboldali véleményformálók nem tetszeleghetnek mártírszerepben, törvény nem tiltotta véleményük kinyilvánítását. Az ügyészség egészen odáig ment, hogy még határesetekben sem kezdett el nyomozni a szólásszabadságra hivatkozva. A két évvel ezelőtti Tyirityán-eset vagy a például a cigánysoron vonulás előtt a paramilitáris csoportokat uszító szónokok ellen még eljárás sem indult. Ez a szólásvédő attitűd viszont már mintha nem is létezne más esetben. Hiába tette a közszereplők bírálhatóságát magasra az AB már 1994-ben, a gyűlöletbeszéd-határozathoz hasonló módon tágan értelmezve a szólásszabadságot, a közéleti vita terén ez akadozva érvényesült. A sértődős közszereplő vagy a megbántott politikus a bíróságokon sokszor megértő fülekre talál. Ma ott tartunk, hogy a szólásszabadság védelme ahelyett, hogy még a nácikra is kiterjedne, inkább rájuk korlátozódik. A Karsai-ügy a maga furcsa módján szimbolizálja ezt az abszurditást. Az antiszemita pártot, motoroscsoportot vagy aktivistát nem lehet érzékenységében sérteni és annak nevezni, amit a kritikus gondol róla, de a szélsőjobboldaliak roma polgárok likvidálására való felszólítása elfogadható. Az az ügyészség, amely a melegfelvonulás fizikai megtámadására uszító szélsőjobboldali blogger ellen még eljárás megindítását is szükségtelennek tartja, az perli a filozófust, aki az ügyészség pártatlanságát megkérdőjelezi.
Természetesen lehet, hogy az ítélkezés egyenetlen, és vannak jó ítéletek is. De a magyar közéleti sajtópereskedés akkor is bénítólag hatna a sajtó- és szólásszabadság érvényesülésére, ha kevés ügyben veszítene a szólás – ugyanis önmagában a jogi eljárások is béklyót jelentenek. Ez ma a szólás „tranzakciós költsége”. Nyerhet a filozófus a bíróságon a legfőbb ügyész ellen, de a számos tárgyalás költségét és a rossz bírói ítélet kockázatát a szabadon kritizáló filozófusnak kell viselnie.
Ma úgy állnak a dolgok nálunk, hogy csak a gyűlöletbeszédnek nincs „tranzakciós költsége”, és nincs kockázata. Ebből egyenesen következik, hogy egy ilyen közegben kinek a hangja erősödik fel. Az alkotmányjogban dermesztő hatásként (chilling effect) hívják azt a szóláskorlátozó hatást, amely a jogszabályok bizonytalan alkalmazásából ered. Ma Magyarországon egyedül az intoleráns szólás az, amelyet nem dermeszt semmi. És ez pont az ellentettje annak, amiért Neier, az amerikai Legfelsőbb Bíróság és az első magyar AB szerint a szólásnak védettnek kell lennie.
Mint láttuk, a szólásszabadság egyik normatív igazolása szerint a legitim döntések, ideális esetben pozitív legitim döntések, csak szólásszabadság mellett elfogadhatóak. A dworkini példával élve: az antidiszkriminációs törvényeket csak azokkal szemben lehet kikényszeríteni legitim módon, akik azt ellenezhetik. Jó esetben itt csatlakozik a szólásszabadság és a toleráns társadalom aktív kialakításának igénye. Igen ám, de sajnos a magyar jogrendben hiánycikk a védtelen kisebbségeket az intoleránsokkal szemben védő szabály (lásd a gyűlölet-bűncselekmények hatékony tiltásának hiányát vagy a de facto szegregált iskolákat), másrészt ami van, azt szórványosan vagy rosszul alkalmazzák (lásd az ominózus „magyar etnikum” védelme a romákkal szemben). Tehát hiába lenne legitim a társadalmi kirekesztés elleni aktív fellépés, azt a magyar jogrend és gyakorlat egyszerűen figyelmen kívül hagyja.
De hogyan tovább e zsákutcából? Első lépésben azzal a mítosszal kell leszámolnunk, hogy a túl sok szólás juttatott ide minket. Azok az elvek, melyeken a közszereplők fokozott bírálhatósága és a szólásszabadság érték- és igazságtartalomra való tekintet nélküli védelme alapul, egy tőről fakadnak. Az 1990-es AB ezt alapozta meg a most hatályon kívül helyezett gyakorlatával. Ezért téves lenne azt gondolni, hogy a náci beszéd szimpla tiltásával az út korrigálható. Ezzel nemcsak demokratikus legitimációjából veszítene a politikai közösség, de nem látná, hogy a közéleti beszéd korlátozottsága és a náci beszéd elfogadottsága összefügg. A náci beszéd ma azért erősödik fel, és ér el elviselhetetlen mértéket, mert a szólásszabadság torzan érvényesül. A kellemetlen igazság az, hogy a Karsai versus Jobbik és a gyűlöletbeszéd kérdése ugyanúgy összefügg, mint ahogy Amerikában a Skokie-ügy és a New York Times versus Sullivan ügy (a közhatalom bírálhatóságának alaptétele).
A strasbourg-i emberi jogi bíróság a történelmi Handyside-ügyben lényeglátóan világított rá: a szólásszabadság azokra a gondolatokra is ki kell terjedjen, amelyek sértik, sokkolják vagy zavarják a kormányt vagy a társadalom egy részét. Ahhoz, hogy a Karsai-ügy justizmordja ne forduljon elő, a szólásszabadság egységes védelmének útján kell járni. Ez az az út, amelyen a 1990-es AB elkezdett járni, és amiről előbb a hatóságok, most pedig az alkotmányozó is letért.