A negyedik módosítás szerint „az Alaptörvény hatálybalépése előtt meghozott alkotmánybírósági határozatok hatályukat vesztik”. Ha konstruktívak akarunk lenni a módosítás nem különösebben szabatos jogászi nyelvezete iránt, akkor érthetjük úgy, hogy az alkotmánybírósági határozatok hatálya osztja annak az alkotmánynak sorsát, amely alapján azokat meghozták. Ezt az értelmezést sugallja a módosító javaslat, amikor egyfajta értelmezési segédletként külön hangsúlyozza: az alaptörvény-módosítás az indokolásokkal kapcsolatos alkalmazási tilalmat is magában foglalja. A javaslat indokolása szerint e tilalom meg kívánta könnyíteni az Alkotmánybíróság számára, hogy „az Alaptörvény egészének kontextusában a korábbi döntésekkel ellentétes megállapításokat tegyen”. Értsd: meg kívánták szabadítani a bíróságot azoktól az érvelését megkötő láncoktól, amelyet az elmúlt húsz év precedensei jelentettek. Ebben az értelemben állítja az indokolás, hogy ez a rendelkezés „nem korlátozza, hanem éppen ellenkezőleg, kiszélesíti az Alkotmánybíróság szabadságát az Alaptörvény értelmezése tekintetében”.
Az alkalmazási tilalom az Alaptörvény legitimációs problémáival van összefüggésben. Azzal, hogy az alkotmányozásra nem kényszerítő erejű körülmények és indokok, hanem az egyik politikai oldal politikai haszonmaximalizációs szempontjai miatt került sor. Ennek köszönhetően a politikai közösség jelentős részének nézőpontjából nincs elfogadható és elismerhető tartalma és értelme annak a sajátos igazolási kényszerpályának, amely a 89–90-es alkotmányos berendezkedés elveitől akarja elválasztani és eltávolítani a politikai hatalomgyakorlást.
Ahogyan arról korábban a szuverénen már volt szó, a módosítás kifejezetten az utóbbi időben megerősödött, az alkotmánymódosító és a törvényhozó hatalmat korlátozó alkotmánybírósági határozatok azon vezérelvét vette célba, amely a 89–90-es alkotmány és az Alaptörvény folytonosságára helyezte a hangsúlyt. Ez az elv határozta meg az előzetes választási regisztrációt alkotmányellenesnek minősítő határozatot és a gyülekezési szabadságot védő alkotmányjogi panaszt elbíráló döntést is. Ezt a felfogást építette tovább az átmeneti rendelkezéseket elbíráló 45/2012-es határozat is, amikor kimondta, hogy „[a]z alkotmányos jogállamban egyszer már elfogadott értékek, elvek, garanciák, követelmények szintjei nem csökkenhetnek, és azok érvényesülésének a megkövetelése sem veszíthet szigorából”. Ezek alapján a bíróság, kezdeti tartózkodó álláspontját megváltoztatva, ebben a határozatban már lehetségesnek tartotta a tartalmi értelemben vett alkotmányellenes alkotmánymódosítás megállapítását.
A két alkotmány közötti hasonlóság és a folytonosság hangsúlyozása azonban elkerülhetetlenül kérdésessé teszi az alkotmányozás politikai szükségességét, és gyengíti annak jelentőségét. Az Alaptörvény negyedik módosításának egyik legfontosabb indítéka e folyamat megállítása és a két alkotmányos rend közötti különbségek felnagyítása volt, hogy a rendszer sajátos alkotmányos identitásának lehetősége megteremtődjön. Igen ám, de ezek a politikai törekvések csak meglehetősen szűk határok között mozoghatnak, ezeket a különbségeket az alkotmányosság ugyanazon európai keretei között kell kialakítani, amelyek az előző alkotmány fundamentumát is képezték.
A megszakítottság alaptételei valóban kiolvashatóak az Alaptörvényből, de egyfelől ezek több esetben szembemennek az Alaptörvényben szintén benne lévő nemzetközi kötelezettségekkel, másfelől pedig ellentmondanak a folytonosságot képviselő alkotmányos elveknek. Az Alaptörvény alapvetően ellentmondásos, két világ határán billeg, ezért is folyik kiélezett küzdelem a végső értelmezési monopóliumért.
Ennek a feszültségnek az értelmezését élesebben megvilágíthatja a jogteremtő erőszak problémája. Az alkotmányozás mindig törést okoz egy jogrendszerben és a politikai kultúrában. Ez a törés csak kivételes körülmények között lehetséges erőszak nélkül. A jogteremtő erőszak az alkotmányozás nehezen nélkülözhető kísérőjelensége. Derrida klasszikus tézise szerint az alkotmány morális igazolásigényei ennek a jogteremtő erőszaknak a feledtetésére és igazolására szolgálnak. Ez egy nyugvópontot nem találó, folyamatos kihívást jelent, amely során a jogteremtő erőszak megpróbál jogfenntartó erőszakká alakulni. Ha sikeresek az igazolási igényei, képes lehet jogfenntartó erőszakká válni, ha nem, puszta elnyomássá változik, amelyet a jogteremtő erőszak igazgat.
A jogteremtő erőszak felismerhetősége és láthatóvá válása tehát politikai válságtünet. Egy olyan politikai állapotot jelent, ahol a formális keretek még/már nem képesek megszelídíteni a politikai hatalomért folyó küzdelmet, ahol nincs megegyezés a politikai harc szabályairól, ahol nincs még/már általános tiszteletnek örvendő alkotmány.
A jogteremtő erőszak láthatóvá válása nem szükségszerűen jelent bitófákat és véres barikádokat, a demokratikus politikai kultúra civilizálódásával kialakult ennek az erőszaknak egy szelídebb diszkurzív változata is. A jogteremtő erőszak az alkotmányos demokráciákban az alkotmány végső értelmezésének jogáért folyó küzdelemben jelenik meg, hatásköri viták képében. A kilencvenes évek Magyarországában ez a harc még az alkotmányos jogállam keretein belül maradt. Minden bírálat és egyet nem értés dacára komoly politikai szereplő nem vonta kétségbe az alkotmány által felhatalmazott alkotmánybíróság végső alkotmányértelmezői szerepét.
A 2010-es választás után azonban jelentősen megváltozott a helyzet. Az Alaptörvény állandósult legitimációs problémái miatt a végső értelmezői pozícióért folyó küzdelem elvesztette formális kereteit. A hatáskörcsökkentő kormányzati lépésekre, a rekontrázó alkotmánymódosításokra egy egyre aktivistábbá váló, a normaszöveg határait kereső alkotmánybíráskodás lett a válasz.
A korábbi alkotmánybírósági gyakorlat alkalmazási tilalmát kimondó negyedik módosításban is a jogteremtő erőszak nyilvánult meg a maga pőre tisztaságában. Ez a formális jogászi észjárás számára értelmezhetetlen tiltás az új jog erőszakos eredetének emlékműve. Arra az erőszakra emlékeztet minket, amely ahhoz szükséges, hogy az alkotmányozó hatalom a régi rendet az újtól elszakítsa. Az, hogy ez a jogteremtő erőszak nem képes alakot váltani és a jogfenntartó erőszak hétköznapi üzemére átállni, hanem továbbra is rendszeresen megjelenik, a fennálló rendszer ingatagságának és gyengeségének a jele.
Hogyan viszonyulhat az Alkotmánybíróság ehhez a tiltáshoz? Az elmúlt húsz év alkotmánybírósági gyakorlatának alkalmazási tilalma a megszakítottsági tézist képviselő alkotmánybírák felfogásának nagyobb súlyt kölcsönözhet a testületen belül, de ezt meglehetősen viszonylagosíthatja a tény, hogy az Alaptörvény utáni gyakorlatnak már sok korábbi határozat a részévé vált. Az azonban kétségtelennek tűnik, hogy a negyedik módosítás után nem tartható fenn az a szabály, amely szerint „az előző Alkotmány és az Alaptörvény egyes rendelkezései tartalmi egyezősége esetén […] nem a korábbi alkotmánybírósági döntésben megjelenő jogelvek átvételét, hanem azok figyelmen kívül hagyását kell indokolni”. Inkább ennek a fordítottja képviselhető: még tartalmi egyezőség esetén is indokolni kell az átvételt. Ez a stratégia az alkalmazási tilalom egy olyan szűkítő értelmezésén alapul, amely szerint nem lehet magától értetődőnek venni még tartalmi egyezőség esetén sem az előző alkotmányon alapuló gyakorlat irányadó jellegét. De ebből nem következik, hogy ne lehetne jó érveket felhozni az átvétel mellett, akár az „elkülönböződés” erőszakos változatával szemben is.