Horn Gyula halálának alkalmával a hazai balközép valamennyi létező politikai alakzata az egykori miniszterelnök rendszerváltás során szerzett érdemeiről, kiemelkedőként értékelt kormányzati teljesítményéről beszélt, és egyetértés mutatkozik abban, hogy Horn a demokratikus baloldal számára követendő példakép. A legizgágábbak egyenesen utcanevet követelnek a volt kormányfőnek. Ez az érzület nem teljesen motiválatlan, de igazából csak a mai baloldal kudarcossága felől nézve válik érthetővé.

Horn érdemei közül leggyakrabban az 1989-es határnyitásban játszott szerepét és a gazdaságot stabilizáló és néhány évre fenntartható – a hiányt nem növelő – növekedési pályára állító Bokros-csomag elfogadását szokás kiemelni. Mindkettővel kapcsolatban igaz, hogy egyszerre illusztrálják Horn korlátait és politikusi erényeit: mindkét esetben tudható vagy sejthető, hogy eredeti meggyőződéseivel ellentétesek voltak a később meghozott döntések, de amikor felismerte a helyzet adta kényszereket, akkor képes volt változtatni, és az új irány élére állt. E két döntés mellett említhetünk egy sor továbbit.

Horn következetesen a szomszédos országokkal való történelmi kiegyezést pártolta, és az 1995-ben és 96-ban megkötött szlovák és román alapszerződéseknek komoly szerepük volt Kelet-Európa stabilizálásában egy olyan időszakban, amikor Boszniában még szóltak az ágyúk, és a marosvásárhelyi véres összecsapások emléke sem halványult el. A kényelmes kétharmados többséggel bíró szocialista-liberális koalíció több tekintetben is példamutató önkorlátozást gyakorolt: bővítette a parlamenti ellenzék ellenőrzési jogosítványait és pozícióit, és alkotmányozási moratóriumot fogadott el, illetve az új alkotmány megalkotását négyötödös, az ellenzéknek valódi alkupozíciót biztosító többséghez kötötte. Lépéseket tett az öngondoskodás intézményeinek erősítésére a magán-nyugdíjpénztári rendszer bevezetésével, és visszafordíthatatlanná tette a privatizációt, többek között a nagybankok, az energia- és a távközlési szektor privatizálásával. (Igaz, a távközlés részleges kivételével azok a szabályok már nem születtek meg, amelyek hatására a piaci verseny ezekben az ágazatokban az állampolgárok számára is érezhetően mindenki javát szolgálta volna.) Egyedüliként a rendszerváltás utáni kormányok közül szűkítette saját hatalmát azzal, hogy az Országos Igazságszolgáltatási Tanács felállításával valódi függetlenséget adott a bírói hatalmi ágnak. Az 1996-os médiatörvényt általában bírálni szokás, de valójában mind az 1996 előtti, mind pedig a 2010 utáni helyzetnél érdemben jobb, plurálisabb, függetlenebb viszonyokat teremtett a tévézésben és rádiózásban. Az már más kérdés, hogy a média szereplői miként éltek lehetőségeikkel.

A bűnök és hibák listája nem rövidebb az eredményekénél. Az alkotmányozási moratóriumot a kétharmados többség végül felrúgta, és néhány (nem túl jelentős, az alapszerkezetet kevéssé érintő) kérdésben egyoldalúan alkotmányt módosított, ezzel veszélyes precedenst teremtve. Nem az Orbán-kormány volt az első a választási törvény egyoldalú, pártszempontú módosításában sem: alig pár hónappal az 1994-es önkormányzati választások előtt a koalíció teljesen újraírta a szabályokat, saját vélt érdekei szerint. Orbán abban is Hornt követte, ahogy a jegybank hivatalban lévő elnökét megpróbálta eltávolítani, csak éppen Hornnak sikerült is kitúrnia Bod Péter Ákost. (Igaz, Simor túlélése nem Orbán önkorlátozásának, hanem uniós tagságunknak az eredménye.)

Az 1997-es vatikáni szerződés intézményesítette először a különböző egyházak közötti diszkriminációt, amit aztán az Orbán-féle egyházügyi törvény szélesített ki a teljes parlamenti önkény rendszerévé. 1996-ban Horn és néhány szocialista minisztertársa, üres és következmények nélkülinek vélt gesztust téve pártja baloldalának, nemmel szavazott az akkor készülő új alkotmány koncepciójára, miközben saját frakciójuk (továbbá az SZDSZ és az ellenzéki MDF, MDNP és a Fidesz frakciói) megszavazták a javaslatot. Csakhogy a következmények nem maradtak el: a négyötödös többség éppen ezen a néhány szavazaton múlt, és az alkotmányozási folyamat megrekedt. Horn elévülhetetlen bűne a konszenzusos alkotmány lehetőségének elmulasztása. Belegondolni is szörnyű, milyen kevésen múlt, és mennyire más lett volna a helyzet 2010/11-ben, ha nem a „sztálinistának” hazudott 1989-es alkotmánnyal, hanem négyötödös többséggel, a demokratikusan választott parlament által elfogadott alkotmánnyal állt volna szemben a Fidesz. Nem elhanyagolható, hogy a Horn-kormányé volt az első olyan időszak, amikor a politikához kapcsolódó korrupció a közvélemény számára is érzékelhetően beborította a közéletet – és nem csak a politikai közéletet, emlékezzünk csak a Postabank VIP-hiteleinek botrányára.

Horn védelmezői minderre azt mondhatják talán, hogy minden politikusi teljesítmény szükségszerűen ellentmondásos, és az 1990 utáni elődökkel vagy utódokkal összevetve Horn kiemelkedik. Ez utóbbi ítélettel kapcsolatban arra érdemes emlékezni, hogy 1998-as választási vereségekor nagyon sok nem jobboldali meggyőződésű ember is megkönnyebbült, és érezte úgy, személye akadálya annak, hogy az országban tisztább viszonyok keletkezzenek. A baloldal hosszú ideje tartó vesszőfutása miatt azt is könnyű elfelejteni, hogy 98-ban mennyire fontosnak érezték az MSZP-t modernizálni akarók Horn eltávolítását. Nem Horn Gyula nagyságának, hanem a baloldali megújulási kísérletek kudarcának a mutatója, hogy ma mégis őt tekintik mércének a baloldalon.

Én mégsem a 94 és 98 közötti kormányzati teljesítmény miatt gondolom, hogy Horn Gyulának nem jár utca a rendszerváltás utáni Magyarországon, és hogy a baloldal jobban teszi, ha más példaképek után néz. Közismert, hogy Horn ifjú emberként részt vett az 1956 utáni karhatalmista megtorlásban. Az is tény, hogy ezt a körülményt sosem próbálta a választók elől eltitkolni. Maga írt róla könyvében, és a jobboldali irányítású állami média szakadatlanul sulykolta ezt az információt a 94-es kampányban, ezért megválasztásának legitimitásához kétség sem férhet. Mindettől még lehetne Horn a demokratikus Magyarország hőse, ha képes lett volna világosan szakítani múltjának ezzel a részével. Mivel ő volt az MSZP 1989 utáni legnagyobb hatalmú, leghosszabb ideig hivatalban lévő elnöke, ennek a szembenézésnek történelmi jelentősége lehetett volna. Csakhogy Horn soha, sem 1994 előtt, sem pedig azóta nem nézett szembe saját 56-os szerepével. Éppen ellenkezőleg, a legvégsőkig makacsul kitartott amellett, hogy karhatalmistaként a törvényes rend védelmében, helyesen járt el. Nem ritkaság az olyan magyar baloldali politikus, aki a kádári konszolidáció éveinek bizonyos vonatkozásait ma is védi. Alig találunk olyat, aki a Rákosi-korszakban is talál dicsérnivalót, és ma is azonosul az 56 utáni megtorlás kádári rémtetteivel. Horn Gyula e kevesek közé tartozott. Ez a tény lehetetlenné teszi, hogy a demokratikus baloldal hőse legyen. Ahogy egykor egy sokak számára ígéretesnek tűnő vezető baloldali politikus írta, „nem lehet egyszerre igent mondani Nagy Imrére és Kádárra”. Ez változatlanul érvényes. Ezért nem lehet Horn a szándékai szerint megújuló baloldal hőse.