A jelenlegi politikai ellenállás eredménytelenségének bizonyosan köze van ahhoz, ahogyan Magyarországon a közbeszédben megjelenik a „politika” és az „ellenzékiség” fogalma. A politika először is mint a hatalomért folytatott elvtelen és az erkölcstől teljesen független harc tűnik fel, amelyet a pártos különérdek mozgat – és semmi egyéb. Mégpedig olyan érdek, amelynek az ügyek: az emberek, a közösség valós ügyeinek és érdekeinek képviseletéhez semmiféle köze sincs, sőt ennek ellenfogalmaként szerepel. Ha tehát valaki a jelenlegi magyar nyilvánosságban politikáról beszél, akkor azt általában kizárólag a pártpolitika és a hatalmi politika értelmében teszi, amely a közérdek és a demokratikus döntéshozatal ellentétét testesíti meg.

Ha pedig ez lenne a politika „leíró” értelme (amely sok egyéb hiányossága mellett ráadásul a történeti reflexiót is nélkülözi), akkor ebből, másfelől, a politika kétfajta, egymásnak ellentmondó, de valójában egybecsengő értékelése adódik. Ha ugyanis a politika csupán a hatalom önérdekű megragadásának cinikus technikája, azaz a szó szoros és rendkívül leegyszerűsített értelmében vett pártpolitika, akkor a magát objektívnak és semlegesnek beállító „politológusi” elemzésben az számít „jó politikusnak”, aki jó hatalomtechnikus, ügyesen cselekszik a hatalom megszerzésében és megtartásában – járjon bár hatalomgyakorlása katasztrofális eredménnyel a közösségre nézve. Ezt hivatott képviselni az igazi magyar sajátságként kialakult honi „politológusi” nyelv – amely még mindig jelentős befolyással bír –, s csakúgy a hatalmas olvasótáborral rendelkező politikai bulvárújságírás: ebből származik Orbán Viktor mint „tehetséges” politikus mítosza is. De nem csak a mítosza származik ebből; hatalomgyakorlásának egyik alapzata az így értett politika nyílt és skrupulusok nélküli gyakorlása, amelyet ugyanez a diskurzus természetesként kezel, és az „erőpolitika” eufemizmusával nevez meg, holott pontosan ennek mibenlétén kellene gondolkodnia.

Ám ha a politika így tűnik fel az objektívnak szánt „politológiai elemzésekben”, amelyekben a hatalomtechnikusok még meg is dicsőülnek, s csakúgy az „értéksemlegességükkel” tüntető, valójában csupán a politikai cinizmusban lubickoló „újságcikknek” nevezett irományokban, akkor, ezzel párhuzamosan, a közösségért tenni akaró felelős állampolgárok, illetve civil mozgalmak esetében a politikával kapcsolatos hasonló nézetek a politika és a politikai cselekvés teljes elutasítását is maguk után vonhatják. S valóban, úgy tűnik, jelen helyzetben a politikai témákat zászlajukra tűző civil szervezetek sokszor szeretnének valamilyen értelemben apolitikusak maradni. Hiszen ha a politika színterén csak elvtelen hatalmi játszmák léteznek, és semmi egyéb, akkor azokban nem szabad részt venni. Azaz a közösségért való cselekvés nem politika, hanem éppen a „nempolitika”, a politika színteréről való kivonulás, amely abban a makacs hitben fogan, hogy jelenleg létezik még más színtér is. Ezt az apolitikus politikát néha – pl. a felsőoktatásban szervezkedők – úgy nevezik meg, igencsak tévesen, hogy „szakpolitika”, s ezen egyszerre értenek valamiféle szakszervezeti tevékenységet (jóllehet Magyarországon ilyen jellegű érdekképviseletek egyáltalán nem léteznek) és a „szakértelem” érvényesítését, amellyel ők rendelkeznek. Azt vallják, nem politikáról van szó, csupán a szakértelem kér beleszólást, meg az adott ágazat követeli törvényes jussát. Néha pedig „civil politikaként” (l. Milla) határozzák meg tevékenységüket, ami korántsem teszi világosabbá, hogy miről is van szó.

A politika ilyetén fogalma maga után vonja a politikai ellenzékről szőtt sajátos elképzeléseket is. Ha a mindenkori ellenzéket mint politikai cselekvőt úgy határozzák meg, mint amelyet csakis saját önös politikai-hatalmi érdekei vezérelnek (a jelenleg regnáló párt tükörképeként), s nem pedig mint a kormánnyal vagy a rezsimmel való elvi szembenállás és a közjó képviseletét, akkor miképp jellemezhető például a hatalommal szemben álló civil szervezetek státusa? Amennyiben ezek nem tartanak igényt arra, hogy ellenzékiként nevezzék meg magukat, illetve amennyiben elutasítják a pártpolitikaként definiált politikát, vajon mit csinálnak, midőn a szabadságot és az egyenlőséget, valamint kisebbségi, hátrányos helyzetű, méltánytalanságot elszenvedő szenvedő társadalmi csoportok méltóságát és érdekeit védelmezik?

Ha valaki a jelenlegi kormány ellenzékeként lép fel – legyen bár párt vagy civil mozgalom –, akkor szimbolikusan azonosíttatik azzal a hiteltelen pozícióval, amelyet a 2010 előtti kormányhoz kötődő formációk, illetve személyek töltenek be. Ám ezt a tartalmi azonosítást megelőzi egy jól bejáratott mechanizmus, amely bármiféle politikai kezdeményezést automatikusan és szükségképp az „ellentáborhoz” vagy inkább – ebben a végtelenül leegyszerűsített beszédmódban – az „ellenpárthoz” köt (amelyet azután az éppen lejáratni kívánt fő figurával asszociálnak). Ugyanis amennyiben a politika csakis (partikuláris érdekekről szóló) pártpolitika, akkor az ellenzék csakis „ellenpárt” lehet, az ellenzéki pozíció strukturálisan csakis az „ellenpártot” adhatja ki, teljesen mindegy, hogy tartalmi értelemben mit képvisel, azaz hogy minek az érdekében és mi ellen kíván küzdeni. Az azonosítást konkrétan mindig a Fidesz pártpropagandistái végzik el, de ehhez már alig is kell erőfeszítést tenniük, sőt ezt intellektuálisan minél igénytelenebbül és morálisan minél elfogadhatatlanabbul végzik, annál jobb. 

Ha ráadásul azok, akik e miatt a diszkurzív és szimbolikus összefüggés miatt ellenzékiségüket tagadják (azaz azt állítják, hogy legfőbb céljuk nem a jelenlegi hatalom leváltása), és/vagy minden erejükkel azt próbálják cáfolni, hogy valamelyik ellenzéki párt „zsoldjában” állnának, csak ráerősítenek erre a mechanizmusra, hiszen egyrészt elfogadják azt a diszkurzív teret, amelyet a Fidesz legkésőbb 2006 óta (jóllehet már előtte is, legfeljebb kisebb intenzitással) felépített, másrészt, védekező pozícióba kényszerülvén, gyengítik saját, a politikai hatalommal szemben elfoglalt pozíciójukat.

A fideszes és a fideszes „közszolgálati” sajtó, amelyet központilag irányítanak, természetesen jó érzékkel nevezi „Bajnai-gárdának” a Fidesz-székház elfoglalóit meg a különböző tiltakozó flash mobok szervezőit. Hiszen tudja, ha ebbe a partikuláris pozícióba tolja őket, nyert ügye van, főleg akkor, ha az általa megjelöltek kézzel-lábbal tiltakoznak a címke ellen, mivel e tiltakozás révén két legyet üthet egy csapásra. Egyfelől hiteltelenítheti a Bajnai-féle pártot, amelytől még mindig görcsösen el kell határolódni, mert hiteltelenséggel fertőz – amely hiteltelenséget végső soron mindig ez az elhatárolódás hozza létre újra és újra, mégpedig annál inkább, minél intenzívebb –; másfelől rámutathat, hogy olyan emberek akcióznak, akiknek pusztán az a bajuk, hogy nem az ő akaratuk, nem az ő érdekeik érvényesülnek – ezt jelentené az ő képzelt pártjellegű működésük. Ezért is hangsúlyozták a propagandafelelősök a tandíj kérdését, mint amely kiválóan példázza az „önző és partikuláris ügyet” – amely visszatalál a pártpolitikai működésmódhoz. E propaganda üzenete szerint a diákmozgalom ugyanaz pepitában, mint a mostani fideszes hatalomgyakorlók, azzal a különbséggel, hogy utóbbiaknak van „demokratikus” felhatalmazásuk, vagyis az ő partikuláris érdekeik kerültek többségbe, amelyek partikularitását nem is igen igyekeznek tagadni. 

Ha tehát a civil mozgalom nyíltan a hatalommal szemben harcol, nyilvánvalóan csakis önös érdekeit képviseli – hangzik a kormánypárti üzenet, amely értelmezést a sajtó, „politikafogalma” miatt, öntudatlanul is megtámogatja. Azaz a kapcsolat ebben a második értelemben sokkal inkább analogikus, mint empirikus: nem képzelhető el másfajta működési mód, mint egy párté – sulykolja a szélsőjobboldali kormánypárti sajtó –, amely pedig a fent meghatározott értelemben műveli a „politikát”. Miközben a civil szervezetek az így értett politikától szeretnének elhatárolódni, nem veszik észre, hogy minden ellenzéki tevékenység strukturálisan ugyanúgy stigmatizált lesz – bármennyire tagadja is politika mivoltát –, akárki is tölti be ezt a szerepet, mindaddig, amíg a fogalmakban nem történik változás. Tévedésük pontosan abban áll, hogy azt gondolják, az ellenzékiség hitele visszanyerhető, ha maguk az ellenzékiek személyükben hitelesek vagy „tiszták”. Holott az ellenzékiség ebben a diskurzusban eleve le van járatva, illetve mindig újra és újra lejáratható és stigmatizálható.

Stratégiai értelemben a politizálástól és az ellenzéki fellépéstől való elhatárolódás miatt minden, a hatalommal szemben megfogalmazott kritika kicsorbul, célt téveszt, és saját dugájába dől, fogalmazzák meg bár civil szervezetek, „rendszerkritikus” pártok vagy szervezetek (akik az „elmúlt húsz évet” mint egységes folyamatot kritizálják) vagy a „régi” LMP (vagy a maradék LMP), mint úgynevezett „civil párt”. Ha a kormány támadása mellett mindig az ellenzéket is támadják, a kormányt érő bírálat erejét veszti – s hogy az LMP-t sokan nem tekintették igazi ellenzéki pártnak, az nem véletlen, hiszen nem vállalta ezt a pozíciót, s most sem vállalja. Azon kívül, hogy hitelesen egyáltalán nem is képviselhető, hogy a két oldal ugyanolyan erkölcstelen, romlott és inkompetens – a helyzetet ugyanis bonyolítja, hogy az „elmúlt nyolc év” mértékadó kritikái helyett a Fidesz-propaganda által szajkózott hazugságok nyertek polgárjogot, és szilárdultak meg igazságként a közbeszédben –, ez az álláspont kizárólag a Fidesznek kedvez, s legkevésbé a rendszerkritikus vágyak beteljesítésének. Ha egyik se jobb, mint a másik, akkor igazán mindegy, ki van hatalmon. A „rendszerkritika” ezen a ponton csap át passzivitásba és tehetetlenségbe, s csupán az autoriter rend végleges kiépítéséhez asszisztál.

Ezért az „egyik kutya, másik eb” logikája valójában a Fidesz logikáját teljesíti be, amely a lebutított politikafogalomhoz tartozó politikai gyakorlat logikája. Eszerint a nemzeti együttműködés rendszerén kívülieknek csak az a bajuk, hogy nem ők vannak hatalmon, azaz „nem ők lopnak”, hanem mások. Ez szó szerint ugyanaz, mint ami alapján a politikaellenes civilek azt hirdetik, hogy felül kell emelkedni a „politikai szekértáborok” politikai szembenállásán, „van harmadik út”, lesz „harmadik pólus” – mindezek a jelen helyzetben a politikát tagadó megnyilvánulások közé tartoznak, s egyáltalán nem eredményezhetik a politika megújítását, hiszen a diagnózis megegyezik a fideszes diagnózissal, a különbség pusztán az értékelésben van, illetve valamiféle illuzórikus alternatíva hirdetésében. Mintha a kontextus zárójelbe tételével teljesen új lapról lehetne kezdeni mindent, anélkül hogy meg kellene vívni a harcot az ellenféllel, amelynek körvonalai ebben a beszédmódban teljesen elmosódottak: a „politikai elit”, a „korrupt politika”, „az elmúlt húsz év demokráciadeficitje”. 

Azaz itt nem csupán stratégiai kérdésről van szó. Nem az a legnagyobb probléma, hogy ez a magatartás „megosztja az ellenzéket”, hanem hogy eleve meghiúsítja az ellenzéki szerep hathatós betöltését, egyúttal értelmetlennek avagy felületesnek nyilvánítja a jelenlegi autoriter rendszer elleni tiltakozást – hivatkozzon bár „mélyebb” gazdasági összefüggésekre, az elnyomó, kizsákmányoló kapitalizmus elleni fellépés szükségességére vagy a politika általános erkölcsi romlottságára, amely témák egyébként nyilván igencsak jogosultak. Miközben nem hajlandó felvenni a harcot azon hatalommal szemben, amely éppen létlehetőségét ássa alá, mégpedig talán beláthatatlanul hosszú időre. A tökéletes politikai öngyilkosság szólamai így hangzanak: „bármilyen kormánnyal szemben ugyanezt képviselnénk”, „nem a kormánnyal van baj, hanem az intézkedéseivel”, „nem képviselhető az összes fontos ügy egyszerre”, stb.

Mindeközben a Fidesz pedig egyszerűen csak kimondja és képviseli, amit egyébként mindenki gondol: a politika érdekek önző harca, amelyben a hatalomtechnológia és az erő dönt, s nem is képzelhető el más formában. Ezért válik legitimmé például a lopás hatalmi helyzetből, hiszen „természetes”: más is ezt tenné, sőt ezt tette, csak rejtegette, de nem mutatott hozzá elég erőt, illetve nem jelölte ki világosan azokat a társadalmi csoportokat, amelyek – hűségükért cserébe – az uralkodó eliten kívül még részesülhetnek az ellopott javakból.

A „civil politika” kétfrontos harca ráadásul saját pozícióját is relativizálja. Félreértés ne essék, korántsem arról van szó, hogy ne lehetne más típusú ellenzéki politikát folytatni, hogy azonosulni kellene a jelenlegi ellenzéki pártokkal, hogy ne lenne más lehetőség, mint belesimulni a „kétosztatú” politikai térbe. Csakhogy a politikai cselekvéshez, amely talán némi sikerrel is kecsegtethet, legalábbis szükség van a politika fogalmának újradefiniálására, ügyek képviseletére. De nem minél elhatároltabb és partikulárisabb módon, amit „szakpolitikának” csúfolnak, hanem éppen ellenkezőleg, minél szélesebben, az ellenzéki státust és a kormányzattal szembeni éles harcot vállalva. Mindez mind ez idáig nem történt meg, s ezért – nem meglepő, de valóban tragikus módon – ismét az MSZP vált a nem létező ellenzék fő erejévé.

Amíg a „civil politika” nem képes fogalmilag kimozdítani a politika és az ellenzékiség definícióját, addig nem lesz képes a jelenlegi antidemokratikus és elnyomó kormányzattal szembeni hathatós ellenállásra. Sőt, mindaddig, amíg ezt nem végzi el, ezekre a meghatározásokra csak ráerősít. Ráerősít, mert kénytelen az ekképp definiált és saját maga által is elfogadott térben mozogni, s ezért alapvetően védekező pozíciót vesz fel, szüntelenül arra késztetve, hogy „lemossa” magáról a politikusság és a pártpolitikai ellenzékiség vádját, amelyet a fideszes propagandagépezet működtetői és szolgái leplezetlenül hazudozva fogalmaznak meg újra és újra. Látszólag paradox módon: hazudva, de leplezetlenül, ugyanis a propagandisták nagyon is jól tudják, nem az a lényeg, hogy effektíve köze van-e mondjuk a HaHának a Bajnai-féle párthoz (természetesen tudják, hogy nincs, s nem is igyekeznek az általuk feltálalt sztorikat még kicsit se hihetővé tenni, vagyis nem azt akarják elhitetni, hogy a szó szoros értelmében köze lenne), hanem hogy ugyanazon az elven működik. Önző – s éppen ezért relatív – érdekeket nyilvánít meg és képvisel, és ezeket akarja hatalomra juttatni, azaz csupán az a baja, hogy most nem az ő érdekei érvényesülnek, hogy most bizonyos hátrányokat szenved. Az így beállított mozgalomra az elvontan értett, de mégis igen szemléletesen megjelenített „ellenpárt” részeként tekintenek majd még a nem fideszes közvéleményben is. (Az „ellenpárt” fogalmát erősíti mindenfajta idegengyűlölő összeesküvés-elmélet, legyen bár a tárgya a bankok, a „nagytőke”, a „zsidók” vagy a „cigányok”).

Mindez ahhoz vezet, hogy ma Magyarországon a politikai ellenzék pozíciója tulajdonképpeni értelemben betöltetlen és betölthetetlen: a „baloldali” parlamenti ellenzék alig meri támadni a hatalmat, mert mind ez idáig képtelen volt kijönni a defenzív pozícióból, s folytonosan attól retteg, hogy nemzetárulónak bélyegzik; miközben természetesen nemzetárulónak bélyegzik, hiába kér bocsánatot komikus módon a határon túli magyar kisebbségektől, vagy védelmezi „Magyarországot” az EU-ban. Már-már parodisztikus módon az egyetlen éles, valóban ellenzéki kritika a Demokratikus Koalíciótól érkezik, de a párt pozíciója, mint a volt miniszterelnök kreálmánya, még a többi szerveződésnél is sokkal inkább, ráadásul megváltoztathatatlanul stigmatizált, ami megszólalásait eleve hiteltelenné teszi; vagyis e megnyilvánulások tulajdonképpen kontraproduktívak: minden tartalmi igazságot lejárat az a tény, hogy tőlük hangzik el, miáltal bolond beszédnek vagy eszetlen radikalizmusnak lehet tartani. Ez az a párt, amely már büszkén magára veheti a bélyeget, ha lemosni úgysem tudja, s ezért nem köti a fogalmi adottságokhoz való alkalmazkodás, a bennük való lavírozás kényszere. Persze a fogalmi adottságokat megváltoztatni, státusából adódóan, nem lehet képes, viszont a jelenlegi „nem ellenzéki” ellenzék helyzetét és formálódását csak megnehezíti, amely a tartalmilag sokszor igaz „bolond beszédet” nem folytathatja. A DK ilyen módon – létéből fakadóan – csak a diszkurzív felforgatás politikáját járatja le. A többi párt és szerveződés elhatárolódik e retorikától, „mérsékelt orcát” ölt, nem tudva, hogy ezáltal saját sírját is egyre csak ássa, miközben még mindig a stigmák takargatásával küszködik, a politikát és az ellenzékiséget sújtó fogalmi korlátokon belül tevékenykedve, ahelyett, hogy a jobboldal által uralt diszkurzív keretek felforgatására törekedne. A civil mozgalmak is ódzkodnak a radikális hangütéstől. 

S valóban, jelenleg „civil politizálás” nincs, és ilyenformán nem is lehetséges, ugyanis úgy tesz, mintha nem lenne politikai ellenfele, amelyet pártok, szervezetek és személyek testesítenek meg. Amikor a HaHa aktivistája azt nyilatkozza, hogy nekik semmi kifogásuk sincs az ellen, hogy a régi HÖK-ösök indulhassanak az új HÖK-választáson, hiszen egyelőre „semmi sem bizonyosodott be velük kapcsolatban”, akkor úgy tesz, mintha nem lenne politikai cselekvő – s ezért valóban nem is lesz az. A formális korrektség elve ugyanis ütközik azzal a feladattal, hogy itt valójában politikai kampányt kellene folytatni; s másfelől a másik oldal nemhogy formálisan nem korrekt, de a nemtelen eszköztár minden elemét beveti, visszaél kommunikációs és minden egyéb intézményes erőfölényével annak érdekében, hogy megőrizze hatalmát. Ugyanígy, amikor az egyetemfoglalásra bejönnek az „ultrák” vagy „jobboldali” egyetemisták azzal a céllal, hogy megzavarják a fórumot, sőt utóbbiak hogy számbeli fölényük révén feloszlassák azt (ez végül nem sikerült, mert nem voltak elegen), akkor teljes tévedés azt gondolni, hogy gesztust kell gyakorolni feléjük, tárgyalni kell velük. Ebben a küzdelemben a leginkább morálisan felfogott „civil politika” csak vereséget szenvedhet, hiszen nincs egyenlő súlycsoportban ellenfelével, s tulajdonképpen nem is ugyanazon a pályán játszik. S persze mindennek ellenére abszurd módon a bölcsészkari dékán azzal vádolja az egyetemfoglalókat, hogy „politizálnak”, sandán újfent a pártpolitikai vádra utalva (ezáltal valójában ő válik az uralkodó párt szolgájává), ismét csak hamisan „szakmai kérdésként” próbálva meg álcázni a felsőoktatás összeroppantására indított kormányzati támadást. 

Pedig akik valójában betölthetnék a valódi ellenzéki pozíciót, azok az alulról szerveződő civil mozgalmak, ám a politika, az ellenzékiség és a rendszerkritika ezen meghatározásai, illetve az, hogy ezeket maguk is elfogadják, igencsak szűkítik a mozgásterüket. Valójában a civileknek nem azon kellene ügyködniük, hogy görcsösen elhatárolódjanak a pártoktól, hanem azon, hogy egy rezsimváltó koalíció rájuk alapozódhasson. Persze nem a pártoktól való elzárkózás jelenti a fő problémát, hanem az ellenzéki státus elutasítása, illetve az a típusú „rendszerellenzékiség”, amely relativizálja a Fidesszel való szembenállást. Holott arra kellene törekedniük, hogy az ellenzéki pártok hozzájuk forduljanak, és – amennyiben hajlandóak képviselni a valódi ügyeket – általuk nyerhessenek új legitimációt. Ugyanis hiába is várnánk ettől az ellenzéktől, hogy csak úgy megújuljon, ehhez se megfelelő emberei, se szakértelme, se kreativitása, se legitimációja nincsen.

Úgy tűnik, hogy mostanra a civil társadalom egyfajta morális felfogása vált uralkodóvá, amiben mint az „erény iskolája” tűnik fel, amelyben a résztvevők elsajátítják azokat a készségeket, amelyek a liberális demokratikus működéshez szükségesek. Azaz leginkább az önformálás terepét képezik, amely nem a kormányzattal szembeni ellenállás és még csak nem is igazán a politikai részvételhez vezető utat jelenti – bár sokak szerint megtestesíti azt a szocializációs terepet, amelyen tevékenykedve a jövő felelős állampolgárai kinevelődhetnek. Ez a felfogás kicsit ahhoz hasonlít, ahogy a létező szocializmus alatt fogalmazták meg a civil társadalom szerepét a demokratikus ellenzék tagjai. Akkor azonban a valódi politikai részvétel fel sem merülhetett, míg most egy kevés ideig erre még nyílhat tér. Csakhogy hamarosan már egyáltalán nem fog létezni az az intézményrendszer, amelyben a változás ágenseiként felléphetnének.