Valerie J. Bunce, a Cornell Egyetem és Sharon L. Wolchik, a George Washington Egyetem professzora 2011-es, poszkommunista tekintélyelvű kormányzatok leváltásának sikeres és sikertelen kísérleteit magyarázó könyvében (Defeating Authoritarian Leaders in Postcommunist Countries, Cambridge University Press) 9 országot – Szlovákiát, Horvátországot, Szerbiát, Grúziát, Kirgizisztánt, Ukrajnát, Örményországot, Azerbajdzsánt és Fehéroroszországot – vizsgált. A 9 vizsgált országból a 6 sikeres eset (Szlovákia, Horvátország, Szerbia, Grúzia, Kirgizisztán és Ukrajna) is, a viszonylagosan szabad Szlovákiától a nyíltan autoriter Szerbiáig és Kirgizisztánig, a politikai elnyomás legszélesebb spektrumát mutatta. A 9 ország rezsimeinek stabilitása és ereje is a demokratikus fordulat kísérletének sikerétől és kudarcától függetlenül jelentős változatosságot mutat. A gazdasági teljesítmény sem magyarázza a rezsimek túlélései esélyeit, a sikeres csoportban találhatók jelentős gazdasági fejlődést és stagnálást, visszaesést mutató országok is. Fontos, hogy Örményország kivételével minden vizsgált országban a választások előtti két évben folyamatosan romlott a helyzet, azaz fokozódott az elnyomás, illetve, ahogy éppen Szerbia és Kirgizisztán esete bizonyítja, az ellenzék igen autoriter rendszerekben is képes volt a győzelemre. Ráadásul a rezsimek mind a „sikeres“, mind a „sikertelen“ csoportba tartozó országokban használtak erőszakot az ellenzékkel szemben (például a Milosevics-rezsimhez 1998 és 2000 között legalább 20 politikai gyilkosság köthető; Ukrajnában brutálisan meggyilkoltak egy újságírót, és az ellenzék vezérét, Viktor Juscsenkót megmérgezték; Szlovákiában „csupán“ elrabolták a köztársasági elnök fiát, és az ügyet vizsgáló ügyész kocsijára gyújtóbombát dobtak).

Mi magyarázza tehát a sikert és a kudarcot? Bunce és Wolchik szerint a választások körüli rövidebb távú dinamikában kell keresni a sikeres és sikertelen rendszerváltási kísérletek okait, hiszen még a gyengébb, „szabadabb“ rezsimeket is meg kell verni a választásokon. A siker politikai feltételeit megvizsgálva a szerzők arra jutottak, hogy a rezsimmel szemben álló politikai pártok és civil szervezetek győzelme azon múlik, hogy képesek-e az általuk „választási modellnek“ keresztelt stratégia alkalmazására. A választási modell elemei: ellenzéki egység; ambIciózus, országos kampány, mind a médiában, mind az utcán; választói regisztrációs kampányok; választói részvételre buzdító kampányok; a választási bizottságokra nehezedő nemzetközi nyomás; civil szervezetek, ifjúsági mozgalmak és az ellenzéki pártok közötti együttműködés; közvélemény-kutatások; exit pollok; párhuzamos szavazatszámlálás és választási megfigyelés. Ezt a stratégiát a posztkommunista térségben minden egyes, a demokratikus erők győzelmével járó választáson alkalmazták. Első látásra könnyen mondhatjuk, Magyarország még nem tart itt, hogy erre lenne szükség. Meggyőződésem szerint azonban a modell, ha a jelenlegi magyar viszonyokra vetítjük, legalábbis megfontolásra érdemes. Vizsgáljuk meg sorban a modell egyes elemeit.

Ami az ellenzéki egységet illeti, a Fidesz szervezettsége (Kubatov-listák), nyomasztó pénzügyi és médiafölénye, az új választási törvény (amely aránytalanul a győztest jutalmazza, nem beszélve a Fideszre szabott egyéni körzethatárokról és az egyfordulóssá alakított rendszerről) mind racionális ösztönzőt jelentenek arra, hogy az ellenzék olyan választási együttműködést hozzon létre, amely maximálja az elérhető mandátumok számát, és minimalizálja az elvesző szavazatokat. Ennél is fontosabb azonban, hogy a kormány vitatott és népszerűtlen közpolitikája és az alkotmányos rendszer rombolása, a politikai hatalom túlburjánzása, minden területre való betörése, ahogy az várható volt, növelte a választói apátiát. Az ellenzék képtelen a Fideszből való tömeges elfodulásból profitálni. Ez a politikai rendszerből való általános kiábrándultság mellett a jelenlegi ellenzéki pártok más-más okból eredő gyengeségével, hitelességi problémáival magyarázható. A magyar ellenzék kísértetiesen hasonlít a könyvben tárgyalt megosztott, részben vagy egészben hiteltelen, a közvélemény által nemhogy kormányképesnek, hanem a győzelemre is esélytelennek tartott ellenzékekre. A Fidesszel szemben felálló ellenzéki egységnek egy közös politikai programot is fel kell tudnia vázolni, győzelemre és kormányzásra képesnek kell látszania. Az összefogás természetesen nem jelenti az egyes pártok összeolvadását, önállóságuk feladását, hanem pragmatikus, az adott szituációnak, választási rendszernek, na meg a szereplőknek leginkább megfelelő formát jelenti.

Kampányolni sem lesz könnyű az ellenzéknek. A Fidesz választási törvénye súlyosan korlátozza a választási kampány idejét és mértékét. Az új törvény szerint rádióban és tévében csak a közszolgálati médiában lehet majd kampányolni. A nyomtatott sajtóban és az interneten egyelőre nem tiltották be a kampányolást, de a kereskedelmi tévék és rádiók kizárása a kampány radikális korlátozását jelenti. A tiltás és az időbeli korlátozás a kormányzati hirdetésekre természetesen nem terjed ki. Bár eddig minden kormánypárt élt azzal az etikátlan eszközzel, hogy a kormány (vagyis a különböző minisztériumok, a miniszterelnökség stb.) is beszállt a kampányba, ez a jelenlegi szabályok szerint 2014-ben a Fideszt soha nem látott mértékű tisztességtelen előnyhöz fogja juttatni. A jelenlegi Magyarországhoz talán leginkább hasonló 1998-as Szlovákiában ráadásul a legnézettebb kereskedelmi tévé nyíltan az ellenzéknek kampányolt. Folyamatosan tudósított az – egyébként igen ötletes, „médiaképes” – ellenzéki kampányról, beszámolt a rezsim viselt dolgairól. Mečiar pártja azonban még ezzel együtt is a legnagyobb pártként került ki a választásokból. Ezzel szemben a mai Magyarországon a kereskedelmi tévék a médiatörvény és a médiahatóság nyomására teljesen apolitikusak, a kormány korrupciógyanús ügyeiről híradóikban egy szó sem hangzik el. Az RTL Klub és a TV2 például még azt sem tartotta hírértékűnek, hogy kiderült, a miniszterelnök főtanácsadóját garázdaságért ítélték el, mert a komoly harcművészeti múlttal rendelkező Habony súlyosan bántalmazott egy középkorú házaspárt. Egy elemzés kimutatta, hogy a TV2-ben még a közmédiánál is kisebb teret kapott az utóbbi 20 év nyilvánvalóan egyik legnagyobb korrupciós ügye, a „trafikmutyi”.

Ha mégis sikerülne egy ütőképes kampányt összehoznia az egyesült ellenzéknek, az embereket el is kell vinni szavazni. Ebben a civil szervezetek, ifjúsági és diákmozgalmak szerepe felbecsülhetetlen. Szlovákiában a civil kezdeményezés, az OK’98 kampánya nélkül nem sikerült volna Mečiart leváltani. A demokratikus minőség romlása, a jóléti rendszer leépítése ugyanis könnyen a választói részvétel csökkenését eredményezheti, mint azt a közvélemény-kutatási adatok híven tükrözik. Különösen a fiatal választók és a kormány intézkedései által leginkább sújtott rétegek távolmaradása jelent veszélyt az ellenzéki győzelemre. Tudatosan megtervezett, a meggyőzendő választói csoportokat pontosan felmérő, azokat megcélzó civil kampányra van szükség, amelynek nem szabad pártpolitikainak lennie, csakis a választói részvétel növelésére szabad irányulnia (ez önmagában ellenzéki jelleggel ruházza fel). Szlovákiában az amerikai „Rock the Vote” kampányt is átültették, a legnépszerűbb könnyűzenei előadók turnézták végig az országot választói részvételre buzdítva.

Az ellenzéki pártok és a civil mozgalmak közeledése, együttműködése ma még várat magára. A decemberben előlépett civil mozgalom, amely sikerrel tudta a diáklázadást a humán szakmák általános tiltakozási mozgalmává szélesíteni, megmutatta, hogy a magyar civil társadalom, ha ellehetetlenítik, ha a falhoz szorítják, képes nagyszabású akciókat végrehajtani (egyébként ugyanis ezek az emberek a munkájukat végzik, és nem tüntetéseket szerveznek). A diákok a tüntetéseiken megjelenő politikusokat elzavarták, és ebben valószínűleg inkább igazuk volt. Valamifajta, az ellenzékkel való, a rezsimmel szembeni, akár pusztán informális együttműködésre azonban szükség lesz. Az ellenzék és a civilek érdekei ugyanis abban megegyeznek, hogy mindnyájan a jogállamiság helyreállításában érdekeltek, amely azonban kormányváltás nélkül elképzelhetetlen. Ehhez pedig szabad választásokra és magas választói részvételre van szükség. A civileknek természetesen továbbra sem kell és szabad politikusokat felengedniük a színpadra vagy a Millához hasonlóan direkt pártpolitikai célokat vállalniuk. Sokkal inkább meglévő szervezeti erejüket kell a választási regisztrációs, illetve a részvételre buzdító kampányra felhasználniuk. Ráadásul, ahogy Sik Domonkos múlt heti cikkében itt a Szuverénen hangúlyozta, a civileknek és az ellenzéknek konkrét szakpolitikai ügyek mentén is egymásra kell találniuk, hiszen a Fidesz-féle teljesen dilettáns, a valósággal minden kapcsolatot elvesztett kör mániáit és előítéleteit kifejező (pl. köz- és felsőoktatás, szociálpolitika) és/vagy a korrupciót szolgáló (pl. trafikmutyi) „közpolitika-alkotással” szemben az érintett szakmákat képviselő, a közvélemény szemében hiteles civilekkel együtt lehet eredményesen fellépni. Az így születő, valóban minőségi program mellett legalább ilyen fontos, hogy így a Fidesz-féle agresszív, a hatalommal visszaélő erőpolitikával szemben egy valóban más minőséget képviselő és működő, valódi, kézzelfogható eredményekre vezető politikai kultúrát lehetne szembeállítani. A civileknek a jogállam helyreállításában is fontos dolguk van. Ehhez persze nemcsak az ellenzéki pártoknak, hanem, ahogy arra Berkovits Balázs rámutatott, a civileknek is változtatniuk kell. A Fidesszel szemben álló politikai pártoknak és civileknek be kell bizonyítaniuk, hogy a minden fél érdekeit figyelembe vévő kompromisszumok politikája, az érdekegyeztetés gyakran hosszadalmas folyamata igenis működik, sőt éppenséggel egy demokratikus társadalom alapja.

Mivel egyelőre a kormányzati milliárdokkal kitömött Századvég és Nézőpont intézetek nem kaptak kizárólagos jogot a közvélemény-kutatásra, ebben a pontban Magyarország jól áll. Az ellenzéki pártok által közösen megszervezett, rendesen felkészített választási bizottsági tagokra és párhuzamos szavazatszámlálásra azonban nagyon nagy szükség lesz. Ma Magyarországon nem állnak fenn a szabad és tisztességes választások intézményes garanciái (sem belföldön, ahol a választási eljárás tisztasága felett őrködni hivatott intézményrendszer minden szintjét a kormánypárt tartja ellenőrzése alatt, a nemzetközi megfigyelők jelenlétét az új törvény korlátozza, és a bíróságok függetlensége nem biztosított, sem a külhoni választás, ahol a szabályok részben tisztázatlanok, a meglévők pedig aggályokat vetnek fel). A magyar közvéleményt fel kell készíteni arra, hogy előfordulhatnak súlyos visszaélések, helyén kell lennie annak a megfigyelői és szavazatszámlálói hálózatnak, amely hitelesen tudja a közvélemény felé jelezni, ha baj van. Ez nem azt jelenti, hogy a következő választás nem lesz szabad és tisztességes, „csupán“ azt, hogy akik ilyen választásokban érdekeltek, maguknak kell kiharcolniuk, ha nem akarnak, jobb híján, a kormány józan belátásában bizakodni.

A Bunce és Wolchik által leírt választói modell tehát a magyar ellenzék és civil társadalom számára is megfontalandó. Magyarország mindazonáltal még nem tart ott, mint a könyv legdemokratikusabb példája, az 1993 és 1998 közötti Szlovákia. Ez első látásra a magyar ellenzéknek kedvez, hiszen a magyar polgárok nincsenek hozzászokva elcsalt választásokhoz, politikai erőszakhoz, a mindenen túlcsorduló, utoljára a kommunizmusban látott hatalmi koncentrációra törő posztkommunista rezsimhez. Magyarország EU-tagállam. A Fidesz kormányzati teljesítménye minden mutató szerint olyan rossz, hogy meg kellene buknia. A Fidesz azonban nem mutatja az összeomlás jeleit, a közvélemény-kutatások szerint továbbra is vezet mind a teljes népességben, mind a biztos szavazó pártválasztók között. A párt egysége töretlen. Sok olyan példa van, hogy tekintélyelvű, akár rendkívül népszerűtlen, de nagyjából szabad választásokat tartó rezsimek stabilak tudnak maradni, az apátia és a rendkívül alacsony részvétel miatt. A Fidesz pedig ezt pontosan tudva erre szabta az új választási rendszert. Ráadásul Magyarország EU- és NATO-tagsága valójában inkább úgy tűnik, az ellenzék esélyeit rontja, mert a Fidesz kihívói nélkülözik a legerősebb szimbólumot, aminek a szlovák ellenzék 15 évvel ezelőtt birtokában volt: a Nyugathoz tartozás nagyon is konkrét ígéretét. Szlovákia EU- és NATO-tagságának egyik feltétele Mečiar bukása és az ország demokratizálódása volt. A magyar ellenzéknek nincs ilyen erős ütőkártya, egységesítő „narratíva” a kezében, és egyelőre nem is találja, mit állítson szembe Orbán Magyarország-képével.

Ha szükséges, a Fidesz fel fogja venni a kesztyűt, és a magyar állam minden rendelkezésére álló eszközét az ellenzékre, és a nem kormányellenőrzés alatt álló médiára fogja ereszteni. Két pár ezres diáktüntetés elég volt, hogy diákvezetők személyes adataival éljen vissza a kormánypárti sajtó, és hogy egy jól hangzó mondatért (nincsenek keretszámok) a felsőoktatási rendszert az eredetinél is nagyobb válságba lökjék. Ez előrevetíti, hogy mire lehet számítani, ha a hatalom elvesztése tényleges lehetőségnek fog tűnni. Arról nem is beszélve, hogy a Fidesz tud kampányolni, megvannak a választók millióinak adatait, pártszimpátiáját tartalmazó listái, és lesz pénz osztogatni is. Aki tehát arra számít, hogy a következő választásokat nem megnyerni kell, hanem elég, ha a Fidesz veszít, ahogy az MSZP 2010-ben, keservesen csalódni fog. Az ellenzéki győzelmet, ami a jogállamiság helyreállításának szükséges, de nem elégséges feltétele, nem adják ingyen.