A demokratikus ellenzéknek az elmúlt több mint három év idővel nagyon sokba kerülhet. Nemcsak azért, mert esetében a politikai következetességnek néha még nagyítóval is alig látni nyomát, és nem is azért, mert átköltöztette a köztársaságot az utcáról a Fészbukra (nagy szolgálatot téve ezzel a Fidesznek), hanem mert egy érdemi nyelvi (és így politikai) innovációt mulasztott el. Sokan olvasták már itthon is George Lakoff könyveit, viszont kevesen alkalmazzák az azokban olvasottakat. A nyelvi és a történetmesélő innováció helyett az ellenzéki oldal egy jelentős része soha nem tapasztalt politikai nyelvroncsolással ajándékozza meg a nyilvánosságot. Íme a magát „jónak”, kulturáltnak és európainak tartó oldal mindennapos fordulataiból, jelzőiből egy kisebb válogatás: rohadék rendszer; csávókáim; diktátor; velejéig rohadt rendszer; alávaló; talpnyaló; gyáva; förmedvény; mocskolódás; tahófrakció; idióta gazdaságpolitika. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a nyelvroncsolás olyan, mint a korrupció, nemcsak bal-, hanem jobboldali is. Amikor e sorok születtek, csak a rend kedvéért átolvastam a napokban kiadott fideszes, illetve Fidelitas-sajtóközleményekből néhányat. Példák a jobboldali nyelvroncsolásra: lerongyolódott alakok, szánalmas vergődés, bukott, barbár, legalja, hazug, gátlástalan. Ez utóbbiak csak két nap termései.

A politikai nyelvroncsolás nagykoalíciós árnyékában a felek „innovációs” küzdelmeket és narratívaversenyt is vívnak. Pontosabban ez egy pszeudoharc, hiszen az ellenzéknek egyelőre csupán annyi narratívája van, hogy „Orbán el”. A másik oldal viszont ennél komplexebb. Kezdetben a politikai jobboldal a szuverenitásért folytatott szabadságharcból éppúgy, mint Orbán Viktornak, „posztmodernizált folklór politikai hősének” (Tóth Gábor) és erős vezérének tévedhetetlenségébe vetett hitéből építkezett, hogy aztán ezekhez illeszkedve a rezsicsökkentés történetében összpontosuljon a posztkommunizmus és posztkommunisták utáni új világ narratívája. Erre az érzelmekkel is telített és lineáris pályán haladó, továbbá működő, élő történetre az ellenzék innovációja ma nem több mint: összefogás. Csak a tények kedvéért: a legnagyobb társadalmi támogatottsággal rendelkezőkkel szemben összefognak azok – az országért, ugye – akik összeadva is éppen csak alig tudják maguk mögött a többségi társadalom támogatását. Ez egy olyan politikai feszültség és kultúra közepette, mint a hazai, továbbá az ellenzék belső megosztottságát is figyelembe véve pont arra „elég”, hogy a „demokrata oldalból” a politikai közösség integrálásának képessége hiányozzon. Egy elrontott október 23-a ezt a hiányt csak erősítheti.

Az előbbi mellett az is biztos, hogy a már ellenzéki táborban lévő szavazók egy Nagy Összefogásban gondolkodnak. Utóbbiak jelentős része így biztosan ott lesz majd október 23-án a Műegyetem előtt – ahol azért nagy verseny lesz, hogy melyik párt képviselteti magát több olyan táblával, mint „MSZP Göd”, „Demokratikus Koalíció Szeged”, „Együtt Balatonfüred” –, és jól is fogják magukat érezni. Annak a pártelnöknek tapsolnak hevesebben, akinek a kitűzőjét hordják. A magát demokrata oldalként leíró politikusok egy része viszont nem tud vagy nem is kíván ellenállni ennek a Nagy Összefogás-diskurzusnak. Még akkor sem, ha kevesebb érv szól mellette, mint jelen módja az együttműködésnek (koordinált indulás). S mivel ellenállni nem tudnak, inkább közösen ünnepelnek.

Bár ez ma már történelem, de ha a felek őszintén tükörbe néznek, tudhatják: ha külön-külön nagyobbak lennének – azaz jelentős(ebb) támogatottsággal bírnának –, fel sem merülne a közös ünneplés dolga. Ha ugyanis az összefogásra ítélt választási rendszerben egy erős MSZP, egy erős Együtt 2014–PM és egy erős DK külön ünnepelne, attól ellenzéki világok és stratégiák nem dőlnének még össze. Akkor lenne csak igazán verseny. Ma azért tudnak együtt ünnepelni, mert mindegyik a maga módján gyenge, kisebb, mint azt saját indulásakor gondolta. Jelen szakaszban tulajdonképpen nincs verseny közöttük. Így lett tehát kevesebb mint hét hónappal a választások előtt az egyetlen ellenzéki narratíva és innováció az összefogás – legalábbis egyelőre. Nem így akarták a felek (lásd korszakváltás narratívája), erősebbek kívántak ők lenni, de – túl az önhibákon – ki látta előre tavaly ilyenkor, hogy rezsiharc lesz, hogy a pedagógus-bértábla mozogni kezd, a korrupcióra az évtizedek alatt teljesen immúnis lett a társadalom (hiába a Közgép sikereinek kommunikálása), hogy Fekete György és a Műcsarnok ügye még mindig sokadlagos az emberek szemében? Az a kérdés, hogy október 23-a után is ennyi marad-e. Ha igen, úgy elmarad a kormányváltás.

Október 23-ával kapcsolatban az már eldőlt, hogy Gyurcsány, Bajnai és Mesterházy közösen szólal fel. Eldőlt, és akinek ez nem tetszik, most már nem tud ellene kardozni. „Tetszettek volna forradalmat csinálni” – nem tetszettek. Ami még kérdés – túl azon, hogy jelen tudásunk szerint szónokot állíthatnak a de facto nem létező pártok is –, az a beszédek tartalma: képes lesz-e az ellenzék túllépni a politikai nyelvroncsoláson és az Orbán-fóbián, és a politikusok képesek lesznek-e olyan tartalomgazdag, narratívaképző beszédekkel kijönni, amelyek egyrészt túllépnek az összefogáson mint az egyetlen politikai innováción, másrészt nem hozzák egymást kellemetlen helyzetbe? Mit is jelent ez? Tudjuk, hogy akik kiállnak most, azok több hónapon át ajtót csapkodtak egymásra: politikai különállásuk megmutatkozik múltértelmezésükben, közpolitikai gondolkodásukban, akárcsak jövőbeli elképzeléseikben. Míg az egyik nem akar kiegyezni a politikai jobboldallal, addig a másik már egy posztorbáni Fideszt vizionál, és egy vele közösen megalkotott politikai közösséget. Egymásra figyelni, képessé lenni úgy beszédet íratni, hogy először megértem a másikat, és aztán születik meg a szöveg. Ellenzéki oldalról ez lesz az egyetlen és egyben legnagyobb kihívása október 23-ának.

Mielőtt a fundamentalista összefogáspártiak pezsgőt bontanának, szembesülni kell azzal, hogy a megszólalók versenyezni is fognak egymással. A kérdés, hogy ennek eszköze saját erősségük kidomborítása vagy a másik gyengeségére – közvetett módon – történő rávilágítás lesz. Egyúttal annak is fontosnak kellene lenni, hogy a felszólalók annak tudatában beszéljenek: ma a pártválasztóknak csak kicsiny többsége látja úgy a világot, ahogyan ők azt leírják. Ők egyelőre tehát nem az ország, hanem az ellenzék szónokai. Nem a lakossági fórumra járókat kell újra meggyőzniük, ha nekik is jót akarnak. Olyan beszédeket kell tartaniuk, amelyek után a feleknek nem kell elhatárolódniuk egymástól, nem kell magyarázkodniuk a másik miatt, egyúttal politikai profiljuknak megfelelő beszédekkel képesek kiállni – azaz nem X számú „Orbán el” szövegfolyamot kellene hallgatnia a tömegnek.

Aki balközép-centrista, és a remény politikáját hirdeti, az mutassa fel utóbbi megvalósulásának bizonyosságát, ne csak centrista legyen, hanem balközép is. Aki hagyományos baloldali, az ennek megfelelően beszéljen, de a posztkádári és posztkommunista hajlamait hagyja otthon. Aki pedig bent akar lenni az összefogásban, az annak megfelelően szónokoljon, hogy a többieknek se okozzon „gondot” befogadni őt (azaz összefogni vele) egy bizonyos „intézményi” fokon. Akinek pedig most ajándék lett, hogy egyáltalán felléphet arra a színpadra, mindenféle politikai munka és racionalitás nélkül, az úgy gondolkodjon, ahogy azok gondolkodtak, akik meghívták. S leginkább mindenki arra a bizonytalan tömbre gondoljon, akinek majd Selmeczi Gabriella azt üzeni: „Összeállt a régi világ.” A beszédek rájuk irányuljanak, rájuk figyeljenek, ne pedig a gőzerővel mozgósított összefogáspártiakra. Ha viszont a szereplők nem tudnak a politikai nyelvroncsolás hívogató, politikai közösségre borzasztóan káros világából kilépni, úgy mindegy, hogy közösen vagy külön ünnepelnek. Akkor megint csak az instant Fidesz-szóvivők nyernek. Ahogyan abban az esetben is, ha akár csak rövid távon a legnagyobb politikai innováció az összefogás lesz.

Az ellenzéknek el kell tudnia mesélni – beszédekben akár már október 23-án –, miért szavazzanak egyik vagy másik pártjára, milyen lesz, lehet a 2014 utáni Magyarország, milyen garanciákat tud felmutatni arra, hogy nem térnek vissza a problémás múlt hosszú árnyékai. Az „Orbán el” nem narratíva csak egy beszéd első vagy középső bekezdésének eleme lehet, nem pedig az utolsó. Egy növekedésre (azaz szavazatszerzésre) „ítéltetett” történetmesélés lényege, hogy ne a fundamentalista, már táborban lévő szavazóknak szóljon, hanem azokhoz, akik tényleg korszakváltást akarnak Magyarországon, és akik a színpad szereplőit nézve, maguktól nem fognak „csak úgy” aktívakká válni.

S hogy mi lesz a tüntetés másnapján? Ellenzéki aggódások: hogyan keretezi majd be a közszolgálati média az eseményt? Kinek a beszédéből idéznek hosszabban? Vajon előszedik-e 2006-ot? Utóbbin már részben túl vagyunk. Miközben folyik az aggódás, addig minden bizonnyal újabb rezsicsökkentést előkészítő jogszabály kerül benyújtásra. Nagy esély van arra, hogy a bizonytalan szavazó már annak sem hisz. Azt is meg kell állapítani viszont, hogy ha a minimálisan szükséges 1 millió szavazó egy közös tüntetés után és csak „Orbán el” mantrától lesz majd pártot választani tudó és demokrata szavazó, akkor ez az ország nagy bajban lesz a jövőben. Akkor láthatóan hazánk állampolgárainak nem kell túl sok ahhoz, hogy közérzetük javuljon. Ez esetben ugyanis aktivitásuk mögött valószínűleg nem a hazai politikai kultúrából hiányzó kooperáció- és konszenzusigény áll, és nem egy kívánatosnak tartott társadalmi szerződés igénye.

Sokkal inkább a kérdés: „Most mit tudnék mást csinálni?” Az ellenzék abban bízhat, hogy amikor véget ér majd október 23-án a közszolgálati televízió híradója, akkor a bizonytalan szavazó azt nézve nem gondolja úgy, hogy a fenti kérdésre így válaszoljon: „Itthon maradok jövőre.” Ha így gondolja, és ez mérhető is lesz, úgy amit kapni fogunk a következő hónapban, az a tobzódó és fékezhetetlen politikai nyelvroncsolás. Tehát a jelent.

A szerző politológus, Intézet a Demokratikus Alternatíváért (IDEA)