Azon a csaknem hetven törvényből és háromszázötven rendeletből álló paragrafustömegen, amely kíméletlen pontossággal készítette elő a magyar zsidóság totális kirekesztését mind a társadalomból, mind pedig végül az életből, több mint húsz éven át dolgozott a magyar politikai elit nagy része és a hozzá csatlakozó szakértelmiségiek sokasága. Kifejezetten a műalkotásoknak járó alapossággal és teljességgel. A magyar zsidótörvények és rendeletek tárának még a lábjegyzeti is olyan körültekintőek, mintha a készítőinek az élete múlott volna a kirekesztések pontos megfogalmazásán. A törvények körüli vitákban pedig folyamatosan arra törekedtek, hogy a magyar rendi korszakból keressenek igazolásokat a formálódó jogszabályokra. A jogalkotás folytonosságának fenntartása érdekében Szent István, Szent László és Mátyás király témába vágó törvényeihez nyúltak vissza, miközben az egészet kifejezetten a keresztény nemzeti világnézet érvényesítésének tartották.
Már a jogegyenlőség elvét tökéletesen kiiktató 1938-as törvény pártolói is egyértelműen arról beszéltek, hogy a törvény a magyar középosztály élethalálharcának tekinthető. A magyar zsidók kiszorítása a közélet összes területéről „nem antiszemitizmus” – mondták –, hanem a homogén fajnak tekintett magyarság „jogos önvédelme”. (Többek közt Eckhardt Tibor, gróf Károlyi Viktor, Milotay István, Rajniss Ferenc, báró Vay Miklós védték ezzel a törvényt.)
A beterjesztők természetesen hivatkoztak arra, hogy Németország és más európai ország is tett lépéseket a zsidóság kiszorítására, de nem volt kérdés, hogy ez nem több számukra egy analógiánál és a saját lépéseik igazolásánál. Az 1939-es parlamenti felsőházi ülés miniszterelnöki megnyitójában Teleki Pál kifejezetten büszkén beszélt arról, hogy nem most kezdte a fajelméletieskedést, és hogy a fajelméletet a magyar szellemiség szerves részének tekinti:
Teleki a „ki minősül zsidónak?” kérdése körüli nehézségekre utalva ehhez még azt is hozzátette, hogy a fogalmat vállaltan egy szubjektív érzület: a nemzeti érzés (és nem mondjuk a Német Birodalomhoz való tartozás érzése) alapján lehet és kell meghatározniuk, amikor majd törvényeket akarnak a fogalomra nézve érvényesíteni. Ami azt jelenti, hogy általában véve is lehetséges „állami és nemzeti szempontból megítélhető” lelkivilág.
Teleki megerősítette, hogy a törvényalkotás során itt most azért kell kifejezetten lelki működések víziójára alapozni törvényeket, mert a zsidók úgymond csak a saját hagyományaikhoz való viszonyukat képesek átélni, és ez a kizárólagosság szerinte legyőzhetetlen. Az áttért zsidókról szóló vitára utalva hangsúlyozta, hogy a kivételek megfogalmazásakor nem kell perdöntőnek tartani a megkeresztelés tényét, hiszen ez mit sem segít az örökletes determinációkon:
„…egy ember lelkivilága nemcsak vallási meggyőződéséből áll, hanem ezenkívül nemzeti érzésből, mindenféle hagyományoknak lelkünkben hordozásából, velünk bármilyen alapon rokonembereknek és embercsoportoknak szeretetéből, a velük való affinitás érzéséből tevődik össze. A vallási érzés, a vallási rész lelkiségünknek csak egyik eleme. (…) Ennek következtében ha valakit, aki kikeresztelkedett, tisztán csak azon az alapon ítélünk meg, hogy vallásilag immár keresztény, ezzel még nem merítjük ki lelkivilágának egészét, és ha azt állami és nemzeti szempontból ítéljük meg, akkor nem helyezkedhetünk csak ennek az egy kritériumnak az alapjára (Úgy van! Úgy van!), éppen ezzel a törvényjavaslattal kapcsolatban hangsúlyoztam, hogy az évezredes összetartozás és a hagyomány érzése csak ritkán és nagyon nehezen múlik el még az egyedből, is és még kevésbé az egyedek családi együtteséből vagy a generációk sorozatából.”
A német „szerzőség” cáfolatán túl a zsidótörvények parlamenti vitája világítja be a legerőteljesebben, hogy miért is kell annyira a mai nacionalistáknak a Horthy-korszak. Ebben a vitában ugyanis pontosan ugyanazok a kérdésfelvetések fogalmazódtak meg, amelyeket a mai nacionalista kormány gyakorlata is gerjeszt. Nincs olyan problémája a mai közéletnek és a törvényhozásnak, amelyről az 1938-as és '39-es törvények beterjesztése során ne született volna a kérdés mélységéig hatoló mondat. Emellett abban is feltűnő a hasonlóság, ahogyan az a kormány is a valódi társadalmi problémák megoldására való képtelenségét fedte el az ellenségkereséssel és bűnbakállítással.
A vitában jól érzékelhetően két, karakteres vonulat ütközött össze: a Werbőczitől induló rendies-kasztos egyenlőtlenségelvű, és az 1848-as törvényekkel megalapozott modern, jogkiterjesztő mentalitás. A különbség „csupán” abban állt, hogy míg Werbőczi a magyarság társadalmi rétegeinek létező hierarchiáját tükröztette a jogban (a jobbágyságot a „szittya korban” szerinte tanúsított hazafiatlansága okán fosztotta meg a szabadságjogaitól, a nemességet viszont a hazafiassága alapján tette kiváltságossá), addig a zsidótörvények beterjesztői az emberiség biológiai rétegeinek képzelt hierarchiájára alapoztak. A klasszifikációs elv lényege azonban a harmincas években is ugyanaz volt: a szabadságjogokat illetően megszüntetni a jog univerzalitását, és a valamilyen szempontból erősebbnek-gyengébbnek ítélt csoportokra eltérő szabályokat kidolgozni. Ez a klasszifikáció pedig ma is egyre több alkalommal érvényesül, a nacionalisták köreiben.
A beterjesztésekkel szemben állók 1938-39-ben minden lehetséges ellenérvet megfogalmaztak, az országgyűlésen belül épp úgy, mint a Házon kívül, a saját, szakmai-közéleti fórumaikon. Így a zsidótörvények körül zajló vita egyúttal döbbenetes látképévé vált annak, hogy a magyar, önmagát fajvédőként meghatározó politikai elit egy igen magas színvonalú, a korral kivételesen szinkronban álló, felvilágosult-humanitárius jogi kultúrát bontott le, egy nyilvánvalóan számító és primitív, bosszúállással és gyűlölettel társuló ürügypolitika kedvéért.
A törvény elutasítóinak érvei között az állt az első helyen, hogy jogegyenlőtlenséget kizárólag akkor lehet teremteni, ha annak valamiféle társadalmi igazságosság az alapja. (Itt gyakorlatilag a később pozitív diszkriminációnak nevezett fogalomról beszéltek.) Ebben az esetben azonban – mondták – nemhogy az igazságosság, hanem épp az ellenkezője kerül majd bele a jogszabályokba. Indoklásukban a beterjesztőkhöz hasonlóan ők is a magyar jogfejlődés tényeire hivatkoztak, konkrétan arra, hogy az állampolgári egyenjogúság, a jogegyenlőség 1848 óta „a nemzet értékállományának a része”, és nem pusztán az egyes állampolgárok joga. (Idézi a korabeli parlamenti naplók alapján Lehotay Veronika, a Szabadságjog-megvonó intézkedések a Horthy-korszakban, különös tekintettel a zsidótörvényekre című PhD értekezésében.)
A további, erőteljes érveik szerint a tervezet azzal is sérti a jogegyenlőség elvét, hogy a „faji” vagy felekezeti hovatartozás alapján tesz különbséget az ország polgárai között, majd ezt a megkülönböztetést a gazdaság minden területére kiterjeszti és megköveteli. (A kor törvényhozása, akárcsak sajnálatos módon a maié is, kritikátlanul átvette a „faj” szó használatát az „fajta” ill. „rassz” értelmezésére, ami még további gondokat okoz, de ez egy másik kérdés.) Ugyancsak Lehotay emeli ki azt a fontos megállapításukat, amely szerint ez is az addigi magyar jogfejlődés gyökeres megtagadása.
És mintha csak tudták volna, hogy egyszer majd egy Szakály Sándor nevű történésszel is számolni kell, így összegezték a jobboldal eljárását: „Elfogadhatatlan, hogy a törvény megalkotói úgy helyezték hatályon kívül a jogegyenlőség elvét, mintha egy egyszerű, különös megfontolást nem igénylő közigazgatási ügyről szóló törvényt hoztak volna.” Magyarország eddig a polgári szabadság és jogegyenlőség hazájaként volt jelen a világban – tették még hozzá –, ahol „az embert a teljesítményei alapján ítélték meg, és nem a fajhoz vagy felekezethez való tartozása alapján”.
Az sem érdektelen, hogy kik voltak ott az ellenzők között. Felszólalt például a gazdasági szakember és történetíró Gratz Gusztáv Adolf (egyebek közt a Huszadik Század alapítója);
a Polgári Szabadság Párt képviselőjeként politizáló ügyvéd és lapszerkesztő Rassay Károly (őt később Mauthausenbe vitték); gróf Széchenyi György, aki az Egyesült Keresztény Párt álláspontját képviselve hangsúlyozta, hogy a faji gondolat ellentétes a kereszténységgel és Szent István szellemiségével; gróf Apponyi György, aki a Nemzeti Szabadelvű Párt tagjaként voksolt a polgári jogegyenlőség megszűntetése ellen (őt is Mauthausenbe vitték); az ügyvéd Vázsonyi János, az Ifjú Demokraták Országos Szövetségének megalapítója (Dachauba deportálták, amit nem is élt túl); és persze a két, legnevesebb szociáldemokrata: Kéthly Anna és Peyer Károly. Ez arra is rávilágít, hogy a „faji” szempontú törvényhozásnak nemcsak a Horthy-rendszeren kívül álló baloldali ellenzék körében, hanem a hagyományos politikai vezető réteg tagjai között is voltak ellenzői.
A már említett Lehotay-tanulmány külön kiemeli a felsőházi tag Láng Lajos felszólalásait, amelyeknél pontosabb és szellemesebb megfogalmazásokat ma is nehezebb idézni arra nézve, hogy mit jelent általában a fajvédelem érvényesítése. „Önök nem a kaftános zsidót üldözik, hanem az asszimilált magyar értelmiséget” – mondta ki, hogy miért nem pusztán vallásüldözés, ami zajlik. Az ürügypolitika lényegére is ő mutatott rá: az aránytalan jövedelem- és vagyonelosztást, a súlyos társadalmi problémákat a kormány „felekezeti gyógyszerrel” akarja orvosolni úgy, mintha a gazdasági törvényszerűségeknek lehetne fajuk, vallásuk és felekezetük.
Az említetteken kívül a politikában szerepet nem vállaló, de kiemelkedő jogtudósok – mint például Polner Ödön vagy Csekey István – szintén a magyar jogrend hagyományainak védelmében érveltek, amikor a fajelméletet és a jobbágyokéhoz hasonló rendi jogállás visszaállítását egyként jogi és politikai képtelenségnek nevezték.
Ezek az emberek a politikai erőviszonyok miatt akkor alulmaradtak, de ettől még a magyar jog- és politikatörténet szerves részeit képezik. Azt a nemzeti hagyományt jelképezik, amely konzekvensen a szabadságelveket és a jogkiterjesztés elveit képviseli, az egyenlőtlenség és a jogfosztás elveivel szemben. Ahogyan ma is rendre alulmaradnak mindazok, akik megpróbálnak érvelni az örökösen nemzeti felhatalmazásra és a permanens forradalom lázára hivatkozó kormánnyal szemben, a jog univerzalizmusa és a jogkiterjesztés egyenlőség-igénye mellett. A Fidesz egy jó részére és a Jobbikra jellemző Horthy-nosztalgiának a morális rombolás veszélyén túl éppen itt jelenik meg a kézzelfogható veszélye is: abban ugyanis, ahogyan a liberális jogrend lebontásához és a diszkriminatív hatású törvényi lehetőségek visszaállításához szolgál világnézeti megalapozásul. És ezt ugyanúgy az önkényesen definiált nemzeti szempontok magasabbrendűségére, a nemzeti elkötelezettség (akkori megfogalmazásban: nemzethűség) szubjektív kategóriájára hivatkozva és az univerzalizmus kitartó tagadására építve teszik (lásd egyebek közt fő ideológusuk, Tőkéczky László összes műveit), ahogyan azt a harmincas évek jogászai és politikusai tették. Emellett néhány törvényben-rendeletben is tetten érhető ez a törekvés. Konkrétan azokban, amelyekkel a rokkantakat, a hajléktalanokat, a munkanélkülieket, a felzárkóztatandó gyerekeket, a segélyezetteket és az extrém módon nehéz munkát végzőket (pl. bányászokat, rendőröket) vonták ki az egyenlő jogok köreiből, és sújtották kifejezetten rájuk szabott, büntető jellegű vagy szegregációt lehetővé tévő intézkedésekkel.
A náci korban végigvitt és a mai korban csírázó rombolás mértéke természetesen nem összehasonlítható, de a szemléletmód azonosságai közt nagyon is felállíthatóak a párhuzamok. A horthyzmus újjáélesztésén munkálkodó mai nacionalisták ugyanúgy aszimmetrikus társadalmi berendezkedést szeretnének, erős, általuk vezérelt hierarchiákkal, és az egyenlőtlenség-elv érvényesítésére törekednek. A Jobbik mögött álló, nem jelentéktelen tömegbázisú neonácik pedig kitartóan próbálkoznak azzal, hogy származási alapon korlátozzanak jogokat, és követeljenek intézkedéseket például cigány lágerek felállításáról, enyhébb esetben a zsidó származású politikusok hivatalos összeírásáról.
Egyelőre nem tudhatjuk, hogy hosszú távon mennyire fogja összekötni a nacionalista blokk minden oldalát a cinikus gondolat, amelyet a legkarakteresebben Teleki Pálnál olvashatunk, de az biztos, hogy olykor „középen” sem állnak messze ennek nyílt kimondásától:
„Egy másik pont, amely sokszor tétetett szóvá, a jogfosztás kérdése. Természetesen áll az, hogy igen, ez a törvényjavaslat sok tekintetben jogfosztás az egyedekre nézve. Ez világos. De jogfosztás az egyedekkel szemben, a nemzet magasabb érdekéből.”