Kodifikációs technikák és védett csoportok
Önálló gyűlölet-bűncselekmény tényállás megfogalmazása jelképes lépés a törvényhozás részéről, több szempontból is. A jogalkotó határozottabban fejez ki egy negatív értékítéletet akkor, ha nem kizárólag a jogalkalmazóra bízza a motívum értékelését, hanem konkrétan nevesít egyes bűnelkövetési indokokat, módokat, amit jellemzően minősítő körülményként tesz meg. Ehhez képest is fokozottabb jelképes állami elutasítást jelez, ha a motívum önálló tényállásban nyer helyet.
A külön tényállás bevezetésének egyedüli indoka a megvetés szimbolikus kifejezése, amelynek lehet egyrészt társadalomnevelő funkciója valamennyi állampolgár, de különösen a potenciális elkövetők vonatkozásában, másrészt állami szolidaritást fejez ki a sértettek irányában. Harmadrészt szimbolikusan elismeri az állam, hogy társadalmi feszültségeket nem volt képes feloldani, és ennek bárki – akár a többségi csoporthoz tartozó személy is – áldozatává válhat, pusztán csoport-hovatartozása következtében. A jogalkotónak jogon kívüli szempontok szerint kell kiválasztania, hogy mely csoportok érdemesek a sui generis törvényi tényállás védelmére, így a történelmi tanulságok vagy a kodifikáció időpontjában bizonyos csoportok által elszenvedett hátrányok figyelembevételével.
A magyar jogalkotó felelőssége: a tényállás kiüresítése
Magyarországon az erőszakos gyűlölet-bűncselekmények többségét a „közösség tagja elleni erőszak” fedi le. A gyűlölet-bűncselekmények szellemiségével és a magyar jogi hagyományokkal összhangban a tényállás eredetileg csak nevesített csoportokat védett: „Aki mást valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoporthoz tartozása vagy vélt tartozása miatt bántalmaz, illetőleg erőszakkal vagy fenyegetéssel arra kényszerít, hogy valamit tegyen vagy ne tegyen, illetve eltűrjön, bűntettet követ el.” 2008-ban a magyar törvényhozó a védelmi kört kiterjesztette a melegfelvonuláson részt vevők bántalmazását követően. A törvényhozás ekkor szembesült azzal, hogy noha az ellentüntetők egyértelműen egy kisebbségi csoport iránti gyűlölettől motiváltan követtek el bűncselekményeket, az eredeti tényállásba nem fért bele a homofób indíttatású erőszak. A jogalkotó azonban ahelyett hogy kiterjesztette volna a védelmi kört a szexuális orientációval, egy generális megfogalmazást vezetett be, mondván: bárki lehet gyűlölet tárgya és így gyűlölet-bűncselekmény sértettje, akit bántalmaznak vagy kényszerítenek „a lakosság egyes csoportjaihoz tartozása vagy vélt tartozása” miatt. A 2012-es új Btk. lényegében átvette a közösség elleni erőszak ezen definícióját. Igaz ugyan, hogy neves magyar jogvédő szervezetek lobbitevékenységének hatására a jogalkotó hajlandó volt nevesíteni a fogyatékosságot, a nemi identitást és a szexuális orientációt mint védett tulajdonságot, ám a nyitott listás megoldást fenntartotta.
Véleményem szerint ez szükségtelen volt, hiszen a hatályos jogban nevesített védett tulajdonságok lefedik a ma Magyarországon valóban gyűlölet-bűncselekményt elszenvedők körét. Természetesen a jogalkotó nem láthat előre minden, a jövőben gyűlölettől sújtott csoportot, mégis az EBESZ Emberi Jogok és Demokratikus Szervezetek Intézménye és vezető magyar emberi jogi szervezetek a nyílt listás megoldásból származó problémákat elkerülendő a védett tulajdonságok kimerítő felsorolását javasolták.
A zárt listás felsorolással vélhetően két ok miatt szakított a magyar jogalkotó. Egyrészt mivel a szexuális kisebbségek tagjaival szemben súlyos előítéleteket táplál a társadalom nagy része, a többségi elven működő törvényhozás nem volt képes a valós szándéknak megfelelő megoldással egy újabb népszerűtlen kisebbségre is kiterjeszteni a tényállás védelmi körét. Másrészt a jogalkotó a közösség tagja elleni gyűlöletet a közösség elleni uszítás szövegének (Btk. 332.§) mintájára kívánta szabályozni. Ennek indoka egy helytelen alkotmányossági aggodalomból fakadt. A jogalkotó nem akart a gyűlöletbeszéd-tiltási kísérletekhez hasonlóan alkotmányellenesen tiltani, ezért az AB által korábban is alkotmányosnak tartott uszításszabályozási szöveget vett alapul, amely nyílt listát alkalmaz. Úgy vélem, alapvető hiba volt az uszítás és a közösség tagja elleni erőszak azonos definíció szerinti szabályozása. Noha a közösség elleni uszítás valóban a közösség tagja elleni erőszak előszobája, jogdogmatikailag semmi nem indokolja az egységes szabályozást. Míg az uszítás alapcselekménye, a szólás egy jogilag megengedett, sőt alkotmányos védelem alatt álló emberi magatartás, addig a közösség tagja elleni erőszak alapcselekménye mindenkor bűncselekmény, egy, a büntetőjog által eleve szankcionálni rendelt magatartás, mint a testi sértés. Továbbá a gyűlöletbeszéd-korlátozási kísérleteket nem a nyílt lista miatt, hanem a tiltás indokolatlansága miatt – ti. a veszély az uszítás szintjét nem érte el – találta az AB alkotmányellenesnek. Ezért véleményem szerint felesleges volt az alkotmánybírósági kontrolltól tartania a jogalkotónak, hiszen az erőszakos gyűlölet-bűncselekmény esetében nem merülnek fel a gyűlöletbeszéd szankcionálásánál megjelenő alkotmányossági problémák.
A nyílt lista két irányban szélesítette ki a védett kört: egyrészt bármely közös ismérv lehet olyan csoportalkotó tulajdonság, amely miatt a csoport tagjai védelmet élveznek, másrészt a többséget (számszerű vagy hatalmi pozícióban lévő csoportot) is egyértelműen védeni rendeli a tényállás. Az utóbbi értelmezést az eredeti megoldás is megengedte, ám ezt megszorító bírói jogértelmezés visszaszoríthatta. A megszorító értelmezés azonban védhetetlenné vált azzal, hogy bármely tetszőleges csoport védett lett. A többség védelme kevésbé aggályos, a probléma sokkal inkább a csoportok tetszőleges definiálásával van. A bármely tetszőleges csoport védelmével először is az értelmetlenségig hígította a jogalkotó a gyűlölet-bűncselekmények védelmi körét. Értelmét veszti a szimbolikus jogalkotás, ha a fokozott védelmet tetszőleges közös ismérvvel rendelkező, így gyakorlatilag végtelen számú csoportnak megadja a jogalkotó. A tényállás megmentése érdekében lehetne úgy érvelni, hogy a gyűlölet mint motiváció alantasabb minősítő körülmény, mint bármi más. Ha ez munkált is a kodifikátorban, érdemes lett volna végiggondolnia, hogy valóban elítélendőbb-e egy amúgy társadalmilag erős, múltbeli hátrányt soha el nem szenvedő közösség tagját a csoport iránti gyűlöletből bántalmazni (pl. ügyvédet ügyvédgyűlöletből megverni), mint például egy hajléktalan kiszolgáltatott helyzetét kihasználva erőszakot elkövetni. Továbbá nemcsak rendkívül nehezen indokolható a védelem kiterjesztése, hanem textuális interpretációval olyan következtetést is megenged, amely abszurd, morálisan pedig kifejezetten romboló. A törvényhely ugyanis felhívható az eredetileg védeni kívánt csoport ellen, amennyiben ők a gyűlölködőkkel, például a rasszistákkal – mint egy közös ismérvvel rendelkező csoporttal – szemben követnek el bűncselekményeket. Végeredményben az állam voltaképpen olyan csoportokkal fejezi ki együttérzését, akik ellen az adott tényálláson keresztül küzdeni kívánt volna.
A jogalkalmazó felelőssége: a jog visszaélésszerű alkalmazása
Megfelelő történeti, kontextuális és teleologikus értelmezéssel a jogalkalmazó orvosolni tudná a jogalkotó konfliktuskerüléséből és felesleges alkotmányos aggodalmából származó gyenge kodifikáció visszásságait. A „lakosság egyes csoportjai” fordulatot értelmezhetné a hatalmi pozícióval nem rendelkező, érdekérvényesítésre csekély fokban vagy egyáltalán nem képes, a történetileg diszkriminált és/vagy a jelenleg kiszolgáltatott kisebbségekre vagy a megváltoztathatatlan csoportképző ismérvvel rendelkező közösségekre vonatkozóan. A jogértelmezés során a bíróság továbbá leszűkíthetné a gyűlöletet előítéletből fakadó vagy ún. társadalmi gyűlöletre. Támadhatatlan szűkítő értelmezés azon alkotmányos minimumkövetelmény figyelembevétele, amely szerint nem adhat az állam olyan csoportoknak fokozott és szimbolikus védelmet, amelyek elsődleges csoportalakító jellemzője más közösségek elleni gyűlölet, azaz azok, akik a jogállam alapértékeit, így az egyenlőséget és az egyenlő méltóság elvét tagadják.
Ezzel szemben a magyar jogalkalmazó kifordított logikával a rasszistákat, azaz az eredetileg védeni kívánt kisebbséget támadó csoportot állította be sérülékenynek. Jól ismert a sajóbábonyi jogeset, ahol a szélsőjobbos csoportok jelenléte és a rendőri tehetetlenség miatt eszkalálódott helyzetben romák egy csoportja karókkal és botokkal ütlegelni kezdte az egyik, a cigánysor mellett elhaladó autót, amelynek két utasa könnyebben megsérült. Az elkövetés során elhangzottak különböző fenyegetések, amelyek közül a „mocskos magyarok!” bekiabálás releváns jelen vizsgálat szempontjából. Véleményem szerint a helyes ítélet meghozatalához a bíróságnak legalább két kérdésben kellett (volna) állást foglalnia: közösség elleni gyűlöletből követték-e el a roma terheltek a cselekményeket, és ha igen, akkor mit értettek az elkövetők „magyarok” alatt. Az első kérdés vonatkozásában a bíróság adottnak vette, hogy mivel egy csoportot gyűlölködő mondatok kíséretében bántalmaztak az elkövetők, felhívható a tényállás. Azt azonban már nem vizsgálta, hogy a kétségkívül brutális fenyegetések érzelmi töltete honnan származik. Márpedig a cigányok nem vélelmezett felsőbbrendűségük miatt, hanem félelemből kerültek olyan érzelmileg felfokozott állapotba, amely a bűncselekmények elkövetéséhez vezetett. A romák cselekménye nem gyűlölet-bűncselekmény volt, hanem „félelem-bűncselekmény”, és ezért úgy vélem, csak az alapcselekményért lettek volna felelősségre vonhatók. A jogi analízisnek ennél a pontnál meg kellett volna állnia. Kizárólag azért vizsgálom a második kérdést, hogy a bírói ítélet egyéb visszásságaira is rámutassak.
A második kérdés az, hogy mit értettek az elkövetők „magyarok” alatt. A Debreceni Ítélőtábla szerint „magyarok” alatt a „nem roma többséget”, a „fehéreket” értették az elkövetők. A Debreceni Ítélőtábla magyar–roma ellentétpáron alapuló érvelése megerősíti azt a hibás és rasszista alapú gondolatot, hogy a cigányság nem a magyar társadalom része, hogy valaki vagy cigány, vagy magyar. A rendkívül szerencsétlen „magyar–cigány” fogalompár mint „többségi–kisebbségi” csoport közötti különbségtétel elterjedtsége nem menti a bíróságot, amelynek nem lett volna szabad rasszista retorika mentén ítéletet hoznia. Az ítélet szempontjából azonban még nagyobb tévedés, hogy a bíróság megítélésével ellentétben a kérdéses esetben valójában nem a cigány és többségi lakosság, hanem a cigányok és a szélsőségesek szembenállásáról volt szó. A szerintem helyes interpretáció, hogy az elkövetők „magyarok” alatt a gárdistákat, vagyis szélsőséges, cigányellenes személyek csoportját értették, akik messze nem azonosíthatók sem a „magyarok”, sem a „nem roma magyarok” csoportjával. A roma támadók tehát nem „magyarellenességtől” vagy „fehérellenességtől” vezérelve, hanem „gárdistaellenesség” vagy még inkább „gárdistarettegés” miatt támadtak.
Következtetés: védeni kívánt csoportok tovább viktimizálódnak
A bíróság elvileg képes volna a jogalkotó kényszerűen kompromisszumos jogalkotási termékének hibáit korrigálni, ehelyett azonban csak tovább súlyosbította a problémát. A jogalkalmazás hasonló anomáliái máshol is tetten érhetők. Fordított esetben, ha a kirekesztő ideológiát valló közösségek tagjai ellen indul eljárás, a bíróság büntetőjogi felelősségük megállapításakor sokszor alulminősíti a cselekményt, vagy enyhébb büntetést szab ki, mint a roma vagy más népszerűtlen csoporthoz tartozó elítéltek esetében. Csekélyebb a szankció, ha az áldozat népszerűtlen csoport tagja, és akkor is, ha az elkövetővel könnyebb azonosulnia egy felső középosztálybelinek – erről a Szuverén többször is beszámolt. Szintén a jogalkalmazó gyűlölet-bűncselekmény tényállásokkal szembeni ellenállására utal, hogy az esetek túlnyomó többsége latenciában marad.
A jogalkotó eredeti szándéka méltányolható, ugyanakkor hasonlatos a pokolba vezető úthoz. Kétségtelenül olcsóbb, egyszerűbb és gyorsabb megoldás a Btk.-t módosítani, mint társadalmi feszültségek szociológiai, gazdasági, történelmi okait feltérképezni és érdemi lépéseket tenni feloldásukra. Ahogy azonban a vizsgált tényállás története bizonyítja, a kodifikáció sem egyszerű egy előítéletes társadalomban. A törvény gyengeségeit elvileg helyrehozhatja a bíróság, de amennyiben a tényállásnak minimális társadalmi elfogadottsága sincs, és a jogalkalmazó is kirekesztő gondolatokkal fertőzött, a bírói ítéleten keresztül az állam végső soron legitimálja a visszataszító nézeteket. A jogalkotó – bírói közvetítéssel – végül is azokkal szemben fejezi ki szolidaritását, akik magának az államnak az alapelveit, így az emberi méltóságot, egyenlőséget, jogállamiságot tagadják. Ez legjobb indulattal is joggal való visszaélés, rosszabb olvasatban pedig a jogállam sérülékenységét mutatja, amennyiben formálisan jogszerű megoldásokkal, látszólag értéksemleges, sőt kisebbségvédelmi céllal alkotott tényállásokon keresztül tovább szít társadalmi feszültségeket, hozzájárul a bűnbakképzéshez, végső soron pedig kiszolgáltatott embercsoportok elnyomásának cinkosává válik.