Orbán Viktor és Simicska Lajos konfliktusának nyilvánossá válása úgy tűnhet, hogy alapjaiban forgatja fel a belpolitikai állóvizet. Noha e csata kimenetele és következményei jelen pillanatban beláthatatlanok, az ellenzék számára hosszútávon mégsem tekinthetők döntő fontosságúnak. Az elmúlt hónapokban a Fidesz támogatóinak jelentős részét már elvesztette, azonban ebből érdemben sem az ellenzéki pártok, sem a civil mozgalmak nem tudtak profitálni. Mindebből arra következtethetünk, hogy – hacsak a miniszterelnök és hajdani szobatársának vitájában elő nem kerülnek olyan ügyek, melyek forradalmi erejű változásokat indítanak be – önmagában ettől a vitától sem várható gyökeres változás. A különböző politikai aktorok számára ebben a helyzetben eltérő hosszútávú cselekvési pályák rajzolódnak ki.

A kormány az elmúlt hónapokból leginkább két tanulságot szűrhetett le. Egyrészt – a reklámadó és a kitiltási ügyéből – világossá vált, hogy mozgásterének mind az EU, mind az USA határt szab, amennyiben intézményi, gazdasági vagy geopolitikai érdekeiket sérelem éri. Nemzetközi hitelességének lemorzsolódásával – ami nem független a külkapcsolatok, külkereskedelemre való korlátozásától – beszűkítette a diplomáciai érdekegyeztetés mozgásterét. Ennek elsősorban amiatt van jelentősége, mert így sokkal gyanakvóbb, türelmetlenebb nyugati perspektívával kell számolnia, valamint ebből fakadóan több konfrontációra, gyorsabb és hevesebb retorziókra.

Másrészt kiderült az is, hogy itthon egyelőre továbbra sincs érdemi kihívója a kormánypártoknak. Az ellenzéki pártok szinte nem is hallatják hangjukat, az ellenzéki mozgalmak pedig alighanem elérték mindazt, amit három évvel a következő választások előtt, egy hosszútávú politikai cselekvéstervet nélkülöző tüntetéssorozat keretében el lehetett.

E két tényezőből összességében külpolitikailag egy óvatos, konfliktuskerülő, belpolitikailag egy minimalista, populista program látszik kirajzolódni. Jól láthatóan a kormány igyekszik a maga módján javítani mind az amerikai, mind az európai kapcsolatokon. A hazai színtéren pedig a materiális bizonytalanság és a bezárkózás reflexeire játszik rá, előbbire elsősorban retorikailag, utóbbira demonstratív intézkedések formájában. Mindeközben igyekszik a „kiszámítható, kompetens szakpolitikus” képét erősíteni, amit praktikus ügyekkel és higgadt, tárgyalásos döntéshozatal látszatával próbál kifejezésre juttatni.

A pártpolitikai és civil ellenzéknek ehhez a konszolidáció látszatára törekvő politikai stratégiához kell viszonyulnia, amennyiben érdemi kritikáját kívánja adni a 2010 óta született számtalan elfogadhatatlan intézkedés terhét maga előtt görgető kormánynak. Ehhez mindenekelőtt saját működésének kereteit kell tisztázni, pár illúzióval leszámolva és néhány alapvető döntést meghozva.

Az első ilyen illúzió arra a hitre vonatkozik, hogy elég csendben kivárni, amíg részben nemzetközi nyomásra, részben a hazai elégedetlenség hatására, részben a belső feszültségek eszkalálódása következtében a Fidesz összeomlik. Természetesen mindezek – különösen a belső konfliktus – jelentőségét korántsem lehet figyelmen kívül hagyni, ám potens ellenzék híján sokkal valószínűbbnek tűnik az, hogy az ilyen kihívásokon sikeresen túllép a párt, minthogy belebukik. Az elmúlt öt évben a Fidesz ugyanis a társadalmi intézmények működését messzemenőkig meghatározó igazodási ponttá vált, és mint ilyen jelentős stabilitásra tett szert.

A második – fentihez kapcsolódó illúzió – hogy lehet nyerni érdemi társadalmi-politikai vízió nélkül, pusztán a jelenlegi kormányra való nemet mondás jelszavával. Bár technikailag nem elképzelhetetlen egy ilyen győzelem, ám esélye csekély, miközben következményeit tekintve rendkívül veszélyes. Ahogy a választási törvény kormánypártok érdekeinek megfelelő átírása bizonyítja, a fair választások előfeltételei nem adottak. Így a Fidesz leváltása sem képzelhető el egyszerűen a demokratikus választások logikája szerint. Ezt csakis egy olyan alternatív politikai vízió kényszerítheti ki, ami képes akkora társadalmi nyomást gyakorolni a parlamenti munkára, ami ennek feltételeit megteremti.

Továbbá olyan alternatíva híján, ami széles társadalmi rétegek számára kínál azonosulási pontokat, a 2010 óta kiépült rendszer egyszerű lebontására nyílik csupán lehetőség. Abból kiindulva ugyanakkor, hogy e rendszer támogatói feltehetően kisebbségbe kerülve is jelentős számban megmaradnak, önmagában a lebontás nem kínál megoldást. Számukra ez értelmetlennek és elfogadhatatlannak minősülne, aminek következtében hosszútávon konzerválódnának a társadalmi konfliktusok.

Ezeket az illúziókat feladva az ellenzéknek részben egy társadalmi-politikai vízió felvázolására, részben pedig folyamatos társadalmi nyomásgyakorlásra kell egyidejűleg törekednie. Ezen a ponton abban a kérdésben is döntést kell hozni, hogy kik azok a politikai szereplők, akik elvi és pragmatikus szempontból egyaránt potenciális partnerként jönnek számításba e tevékenységekben. Ez egyrészt a civilek és pártok közti viszony tisztázását teszi szükségessé, másrészt az ellenzéki pártok közti differenciálást.

A 2010-14 közti történésekből és az őszi eseményekből egyaránt belátható, hogy a jelenlegi helyzetben a civilek és pártok messzemenőkig egymásra vannak utalva. Az a fajta üzemszerű politikai működés, ami az események folyamatos politikai kommentálásához szükséges és az a fajta szakértelem, ami a programalkotáshoz nélkülözhetetlen, civil keretek között nem biztosítható. Mindeközben a pártok – a politikával szembeni általános bizalmatlanságból fakadóan – kevéssé találnak utat a polgárokhoz: nem képesek arra a közvetlen kommunikációra, ami a napjaink széttöredezett nyilvánosságában ellehetetlenülő párbeszéd alternatívája lehetne. Ennek hiányában pedig nem képesek hitelesen megszólalni, ami nem csupán térnyerésüket lehetetleníti el, de egyúttal azt a fajta nyomásgyakorlást is, aminek hiányában a fair választások sem képzelhetők el.

Bár ezek az összefüggések nyilvánvalóak, a civilek idegenkedése a pártoktól mégis érthető, amennyiben a hozzájuk való kapcsolódás az azonnali hitelvesztés veszélyét hordozza magában. Ez a döntés azonban patthelyzethez vezet: a civil megmozdulásokból egyelőre nem látható, hogy miként tudna kinőni a politikai érdekképviseletre alkalmas szervezet, illetve hogy az miként tudná elkerülni a Milla és az Együtt számára végzetesnek bizonyuló csapdákat. A civil- és pártpolitika közti határvonalhoz való ragaszkodás helyett sokkal inkább célravezető lenne a partnernek alkalmas pártok kiválasztása.

Ahogy a Demokratikus Kerekasztal példája mutatja, a teljes inklúzió számos olyan rejtett vagy nyílt konfliktussal terhelt, ami a civilek és a pártok közti együttműködést csírájában fojtja meg. A teljes újrakezdés pedig olyan feladatnak bizonyul, amihez nem csupán az erőforrások, de alighanem a szereplők is hiányoznak. Ebből a dilemmából csakis a pártok közti – vagy az ennél jóval több kérdést felvető, és ebből fakadóan talán kevéssé kivitelezhető, politikusok közötti – differenciálás kínál kiutat.

Az MSZP és a DK egyaránt kompromittálódtak a szélesebb nyilvánosság szemében, és ebben az értelemben eleve esélytelen, hogy választók tömegét szólítsák meg. Ezzel szemben a további három ellenzéki párt esetében – noha velük szemben is számos kritika megfogalmazható – ezt nem lehet eleve kizárni. Ebben az értelemben – pusztán pragmatikus szempontból – az Együtt, a PM és az LMP tekinthető olyan lehetséges partnernek, amivel való együttműködést a civil protestmozgalmaknak nem szabad eleve kizárnia. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindegyikükkel együtt lehet vagy kellene működni (ezt már csupán a fenti formációk közti ellentétek is kizárják), sokkal inkább a lehetőségek terét jelzi.

Egy ilyen közeledéshez a civilek és pártok elhatározása egyaránt szükséges. Ebben az esetben kezdődhet meg egy olyan együttműködés kereteinek kialakítása, ami képes lehet nem csupán a fentiekben vázolt kormánystratégiára adekvát választ kidolgozni, de egyúttal hozzákezdeni a köztársaság morális, politikai és társadalmi válságainak kezelésére.

Egy ilyen összetett feladatra csakis a civil és a – nem kompromittálódott – pártpolitikai ellenzéket egyaránt magába foglaló együttműködés vállalkozhat. Míg az előbbi képes azt a társadalmi nyomást megjeleníteni, amire a kiüresített parlamenti és egyéb intézményi keretekben nem nyílik lehetőség, addig az utóbbi képes azt az infrastrukturális és szervezeti bázist biztosítani, aminek talaján hosszútávú program alkotható.

Az ellenzék ilyen értelemben vett egyesítése önmagában is épp elég nehéz feladat, ám talán ennél is több kihívást tartogat a kormányzati stratégiával való megküzdés. Egyszerre kell a materiális biztonsággal kapcsolatos félelmeket eloszlatni és – a leegyszerűsítő, populista szólamokkal szemben – egy olyan alternatív társadalmi fejlődési pályát felvillantani, ami nem csupán az ellenzéki meggyőződésűek, de az attól nem eleve elzárkózók széles tömege számára is elfogadható. Egy ilyen vízió kidolgozása és közéleti megjelenítése hosszadalmas és rendkívül esetleges folyamat. Ugyanakkor három évvel a következő választások előtt egyáltalán nem tűnik hiábavalónak belevágni. Különösen most, hogy a nyilvánosság nyomasztó centralizáltsága is lazulni látszik.