Vissza a kényszerpályára

Társadalom  |  2014. április 22.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Az új kétharmad nem egyszerű választási győzelem, hanem egyúttal a felemás modernizáció pályájához való visszatérés is.

Április 6.-án a Fidesz-KDNP ismét a parlamenti helyek több mint kétharmadát szerezte meg. Természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a sokak által részletesen elemzett tényt, hogy ez az eredmény korántsem egyenlő feltételek mellett született. Továbbá azt sem, hogy ténylegesen mindössze a választók nagyjából negyedének a támogatását fejezi ki, aminek fényében az „alkotmányozó többség” legalábbis túlzásnak tűnik. Mindettől függetlenül az vitathatatlan, hogy a választójogukkal élő állampolgárok összességében ezúttal is a Fideszt látták a kormányzásra leginkább alkalmas politikai formációnak.

A tekintetben, hogy ez az eredmény mennyiben a kormánypárt érdeme, illetve mennyiben az ellenzék kudarca, megoszlanak a vélemények. Az ismételt kétharmad szimbolikus jelentősége és társadalomtörténeti következményei szempontjából ugyanakkor mindezek a kérdések másodlagos fontosságúak. Ha a Fidesz 2010 és 2014 közötti politikáját a modernizáció tágabb perspektívájából vizsgáljuk, akkor azt mondhatjuk, hogy a Horthy- és a Kádár-rendszert jellemző „felemás modernizációs” pályára való visszatérést eredményezett.

E két korszakot egyaránt az jellemezte, hogy miközben az erősen centralizált politikai mező meghatározó szerepet töltött be a társadalmi-gazdasági folyamatok szervezésében, addig ez a kontroll korántsem volt totális. A Horthy-korban a rendies elemeket is tartalmazó keresztény-nemzeti társadalmat kiegészítette egy polgári társadalom, a Kádár-rendszerben a hivatalos államszocialista szférát pedig egy magángazdaságra épülő második társadalom.

Annak ellenére, hogy a két korszak ideológiáját tekintve egymás tökéletes ellentéte volt, tényleges működési logikája szempontjából feltűnő hasonlóságokat mutat. A politikum a nyilvánosságra egy alapvetően dogmatikus világértelmezést kényszerített rá, miközben a privát szférában korlátozott teret hagyott az autonómia számára. A dogmatikus ideológiák ezekben a korszakokban kettős szerepet töltöttek be. Egyrészt „megkérdőjelezhetetlenként” a társadalmi integráció alapjává váltak, olyan igazodási pontokként funkcionáltak, amihez jó eséllyel a többiek is tartják magukat.

A társadalmi integráció ily módon való biztosítása azonban a modernitásban korántsem magától értetődő. A rendi társadalmakban hasonló szerepet betöltő tradíciók ugyanis a modernizáció során fokozatosan felszámolódtak, és helyükre egyre inkább a piac vagy a jog rendszerszerű logikája lépett. Ehhez képest jelöl ki alternatív pályát a hatalmi szóval fenntartott dogmatikus ideológiák integrációs logikává válása. Ezen ideológiák olyan kísérleteknek tekinthetők, melyek egyfajta pszeudo-tradíció révén kívánják a modernitás megnövekedett integrációs szükségleteit biztosítani.

Az ilyen típusú modernizációs pályákon mozgó társadalmak a viszonylagos kiszámíthatóságért cserébe a – folyamatos változáson alapuló modernitásban nélkülözhetetlen – rugalmasság feladásával fizetnek. Ebben az értelemben pedig a pszeudo-tradíciók óhatatlanul a kommunikatív és instrumentális racionalizáció akadályává válnak, ami végső soron a technikai-gazdasági versenyképesség csökkenését eredményezi.

A két világháború közti periódust és az államszocializmus konszolidált éveit egyaránt egy folyamatos egyensúlyozás jellemezte a dogmatikus ideológia rendjének kikényszerítése és az autonómia terének fenntartása között. E folyamat konszolidált szakaszaiban – attól függetlenül, hogy a két rendszer különböző pályát járt be – egy többé-kevésbé fenntarthatónak tűnő modernizációs pályán mozgott az ország: egyszerre voltak – a maguk antidemokratikus módján – a megnövekedett integrációs szükségletek kezelve és állt rendelkezésre egy csekély, ám az élhetőség szempontjából annál fontosabb mozgástér, mely utat nyitott az egyéni teljesítmények számára. Relatív fenntarthatóságuk mellett ugyanakkor e modernizációs pályák meglehetősen korlátozott – tudásbeli és materiális – felhalmozási potenciált rejtettek magukban.

Azonban végüket mégsem ez okozta, hanem külső, világpolitikai események. Ennek következtében létrejöhetett egy rendkívül káros illúzió, mely mind a mai napig makacsul tartja magát. Ez az illúzió azon alapul, hogy a felemás modernizáció valójában fenntartható alternatívát jelent a nyugati modernizációval szemben. Vagyis, hogy lehetséges egy olyan „külön utas”, magyar (közép-európai) modernizációs pálya, amiben a gazdasági-technikai fejlődés nem feltétlenül jár együtt az igazságosság elvein alapuló demokratikus politikai berendezkedéssel.

A rendszerváltás egy lehetőség volt a felemás modernizáció kényszerpályájáról való letérésre. Azonban a magyar társadalom a nagy átalakulásokkal óhatatlanul együtt járó stresszre, a hasonló helyzetben lévő közép-európai sorstársainál is érzékenyebben reagált: mindössze néhány évvel a rendszerváltás után már a lakosság nagyjából fele gondolta úgy, hogy összességében rosszabb az új rendszer mint a régi. Ez alapján úgy tűnik, hogy a felemás modernizáció lehetőségébe vetett hit mélyen beágyazódott a hazai társadalomba.

A gazdasági fellendülés és az EU-csatlakozás lehetősége némiképp háttérbe szorította ezt a forgatókönyvet, és megerősítette a nyugati típusú – gazdasági fejlődést, demokratikus keretek között elképzelő – modernizációs pálya iránti elköteleződést. Ám a 2008-as gazdasági válság és az azóta tartó stagnálás ismét sokakat fogékonnyá tett a felemás modernizáció illúziójára.

A Fidesz 2010 óta kiépített rendszerének 2014-ben megerősített sikere ebből a perspektívából érthető meg. Ez a gazdasági-politikai rendszer bizonyos értelemben a Horthy- és a Kádár-kor történelmi szintézise. Azonban elsősorban nem azért, amiért oly sokszor hasonlítják azokhoz: nem egyszerűen a nemzeti-keresztény ideológia vagy a rezsicsökkentés által szimbolizált, „a materiális biztonságért cserébe a politikai szabadságról való lemondás” alkuja miatt. Hanem azért, mert a felemás modernizáció társadalomtörténeti modelljét rekonstruálja.

Ebben az értelemben, bár jelen pillanatban nyitott kérdés, hogy a következő négy évben az antidemokratikus elemek bővülése vagy az autonómia terének csekély tágítása lesz-e napirenden, az mégsem valószínű, hogy hatalmát a Fidesz egy bármilyen értelemben vett totális állam kiépítésére használná fel. Ehelyett a centralizált politikai-gazdasági erőtér pszeudo-tradíciójának kikényszerítése és az autonómia terének fenntartása közti egyensúlyozás várható. Némiképp árnyalja a helyzetet, de döntő mértékben nem befolyásolja, hogy az ország az EU tagja. Ahogy az elmúlt négy év tapasztalatai is mutatják, a felemás modernizáció – éppen egyensúlyozási képessége okán – egyelőre EU-kompatibilisnek tűnik. Annak keretei között a kritikák átütő szintje esetén az autonómia korlátozása tetszőlegesen csökkenthető. Ez növeli meg az esetleges rendszerkritikus mozgalmak EU-nyilvánosságban való megjelenésének jelentőségét.

A pártpolitikai és a civil ellenzék számára a belpolitikai feladvány ezen a ponton egyfelől az, hogy miként lehetséges a felemás modernizáció keretei között – vagyis korlátozott rendelkezésre álló mozgástéren belül – működniük. Másfelől – és ami ennél talán sokkal nehezebb – annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy miként lehetséges a felemás modernizáció illúziójától megszabadítani a társadalmat. Mindaddig ugyanis, amíg ez tartja magát, és a társadalmi integráció a politikai szféra által fenntartott pszeudo-tradícióra támaszkodik, a hétköznapi cselekvéshelyzetek integrációs szükséglete tartja fenn a status quot, vagyis az az igény, hogy legyenek hatalmilag fenntartott, megkérdőjelezhetetlen igazodási pontok.

Bár a Fidesz szavazóbázisa korántsem egységes sokaság, ugyanakkor talán nem túlzó a feltételezés, miszerint az közös bennük, hogy az integráció e felemás modernizációs modelljének nem látják alternatíváját. Amíg egy ilyen alternatívát nem sikerül felmutatni, addig a Fidesz által kiépített történelmileg beágyazott, paradox rendszernek sem lehet reális kihívója.