Rezsicsökkentés és méltóság

Társadalom  |  2013. április 24.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A rezsicsökkentéssel messze nem gazdasági irracionalitása a legnagyobb probléma. Egy megtört társadalomnak engesztelésül odavetett koncként magát a méltóságot veszélyezteti.

Az elmúlt hónapokban napvilágot látott közvélemény-kutatások alapján megalapozottnak tűnik az a következtetés, hogy a Fidesz rezsicsökkentésre alapozott stratégiája, annak ellenére, hogy – hasonlóan az egykulcsos adóhoz – igazságossági és gazdasági szempontból egyaránt problematikus, sokak tetszését megnyerte. Ennek megfelelően nem meglepő, hogy a történet folytatódni látszik, folyamatosan jelennek meg a korábbi ígéretekre licitáló újak. Ez a jelenség több szempontból is túlmutat önmagán: nem csupán a társadalom mai lelkiállapotáról árul el sokat, de egyúttal egy veszélyre is rávilágít.

A rezsicsökkentés társadalom-lélektani hatásmechanizmusát egyfelől magának a mechanizmusnak a sajátos jellege világítja meg. A rezsi befizetése nem csupán egy fogyasztási cikkért való fizetés, hanem havi rendszerességéből és a tőle elválaszthatatlan tárgyi környezetből fakadóan többletjelentéssel bíró rítusnak tekinthető. Továbbá, minthogy a rezsi esetében napjainkban eleminek minősülő létfeltételek fedezetéről van szó, ezért annak befizetése nem egy egyszerű fogyasztói aktus. Sokkal inkább kvázi vallási tett, az életelemekért cserébe felajánlott anyagi áldozat bemutatása.

Ebből fakadóan a fizetés körülményeinek megváltozásakor archaikus beidegződések lépnek működésbe. Nem csupán arról van szó, hogy egy fontos fogyasztási cikkhez olcsóbban lehet hozzájutni, mint korábban, hanem sokkal inkább arról, hogy az élet elemi feltételei kedvezőbbek lettek. Ezáltal a rezsicsökkenés a puszta gazdasági súlya által indokoltnál sokkal nagyobb elégedettséghez vezet. Egyfajta jó ómenként funkcionál, ami okot szolgáltat a bizakodásra.

Ezt a hatást tovább erősíti a biztató jelek iránt napjainkra megnövekedett igény, vagyis a csodaváró hangulat. Az az elhúzódó állóháború, melynek során a kormány csaknem minden hazai társadalmi csoporttal és számos külföldi partnerével konfrontálódott, mindenki számára megterhelő. Leginkább persze azok számára, akik nagy várakozásokkal tekintettek a Fidesz győzelmére, és azt kellett tapasztalniuk, hogy e várakozások csak részben vagy egyáltalán nem igazolódtak be – hiszen nekik egy súlyos kognitív disszonanciát kell kezelniük. De mellettük azoknak a politikailag többé-kevésbé semleges szemlélőknek is, így például a középiskolásoknak, tűz- és rendvédelmi dolgozóknak, bíráknak, tanároknak, akik terveik és életkörülményeik váratlan feldúlásával szembesültek.

Minthogy – a részsikereket elérő diákság kivételével – egyetlen társadalmi csoport sem tudta hatékonyan megvédeni érdekeit, így a kormány konfrontatív politikájából fakadó feszültség a tehetetlenség érzésével párosult. Az önállóan kiharcolható változás perspektívája híján ebben a helyzetben a csodavárás maradt az egyetlen alternatíva, vagyis a dolgok váratlanul, mintegy maguktól jobbra fordulásába vetett bizalom.

Ez a várakozás, találkozva az archaikus reflexeket mozgósító rezsicsökkentés szimbolikus gesztusával, úgy tűnik, hogy sokak számára szimbolikus fordulópontnak bizonyult. Sokan a rezsicsökkentést olyan jelként értelmezik, amely egy, az elmúlt időszakot feledtető, jobb jövő ígéretét hordozza magában. Ennek az igazságosság és a racionalitás szempontjai helyett az archaikus félelmeken és ösztönökön alapuló kormányzati sikernek ugyanakkor súlyos ára van.

Fontos látni, hogy ebben a gesztusban több rejlik egyszerű paternalista gesztusnál vagy a megsegítés dramaturgiájának megidézésénél. Nem csupán arra utal, hogy az állam nélkül az állampolgárok nem képesek önfenntartásukról gondoskodni. Bár önmagában a rezsicsökkentés csupán egy populista gesztus lenne, amihez hasonlóval a rendszerváltás óta csaknem minden kormány élt, abban a lélektani helyzetben, amelybe az elmúlt évek egyszerre konfrontatív és ugyanakkor minden ellenvéleményt lesöprő erőpolitikája sodorta a társadalmat, többletjelentésre tesz szert.

Ez az engedmény napjaink kiélezett, feszült állapotában potenciálisan sokak méltóságának megtörésével fenyeget. Annak a szeszélyes főnöknek a gesztusára emlékeztet, aki miután kénye-kedve szerint felrúgta az elemi szabályokat, és emberi méltóságukban gátlástalanul megsértette alkalmazottait, egy kuponcsomagot adományoz engesztelésként. Ezt azonban nem szabad elfogadni. Ellenkező esetben hallgatólagosan jóváhagyásra kerülnek a múltbeli sérelmek, és maga a méltóság kerül veszélybe.

Az elfogadás nélkül a főnök, ha egy kicsit is reflektál szerepére, nem lehet biztos abban, hogy nem hagyják-e el alkalmazottai egy adott ponton, és lépnek ki kollektívan egyik napról a másikra. Hiszen pusztán a hatalmi pozícióval való visszaélés nem töri meg a méltóságot. Erre csakis akkor kerülhet sor, ha azt sikerül elérni, hogy önmaga számára is megsemmisüljön morálisan az egyén. A lekenyerezési ajánlat elfogadásának csapdája ebben rejlik: az elfogadás által óhatatlanul arra a viszonyra is rábólint az egyén, amely az ő elismerésének hiányán alapul, és ezzel önmagát fosztja meg méltóságától.

A méltóságuktól megfosztott egyéneknek minimális a politikai ellenálló képességük, nem kérik számon emberi jogaikat, nem szerveznek mozgalmakat. Ez bizonyos politikai szereplők számára könnyen előnyösnek tűnhet. Ezek a politikusok azonban csakis a leginkább szűklátókörűek között találhatók meg. Az emberi méltóság semmibevétele ugyanis – ahogy azt a történelmi tapasztalatok bizonyítják – a kiszolgáltatottság és megalázás legszörnyűbb katasztrófáival fenyeget.

Éppen ezért a jelenlegi kormányról sem feltételezhető, hogy ilyen szándékai lennének. Ugyanakkor az annál inkább állítható, hogy hatalmi politikai törekvései nem szándékolt következményeként ilyen értelemben is veszélyes terepre tévedt. Ha másért nem is, de ezért mindenképp felül kell vizsgálnia eddigi politikai gyakorlatát. Ellenkező esetben a felelősség a szándékoltságtól függetlenül is őt illeti.