A Magyarországra érkező bevándorlók és menekültek kérdése kapcsán két tény rögzítése szükséges bármi érdemi fejtegetés előtt. Először, a probléma valóságos és komoly, és a kormány felelőssége felmérni kötelességeit és lehetőségeit az országba érkező tízezrek helyzetének elfogadható kezelésében. Másodszor, az Orbán-kormány primitív gyűlöletkampányának és intézkedéseinek semmi köze az őszinte megoldáskereséshez, azok célja a közélet további hiszterizálása, a háborús helyzet állandósítása. Bármiféle jóhiszemű vita a bevándorlás problémájának érdemi kérdéseiről csak azután kezdődhet, hogy leszögeztük: amit a Fidesz és nyilvánosságbeli csatlósai művelnek, az hazánk és közelebbről a jobboldali politikai véleményközösség nehezen lemosható szégyenfoltja, amely hosszú időre fog sötét árnyat vetni minden benne résztvevőre.

A helyzet – az el nem hanyagolható különbségek ellenére – hasonló ahhoz az erkölcsi vaksághoz és érzéketlenséghez, amit a baloldal tanúsított 2002-ben a „huszonhárommillió román”-nal való riogatással, vagy amikor 2004-ben a kettős állampolgárságról szóló népszavazási kampányban a nyugdíjakat féltették a határon túli magyaroktól. A letelepedés nélküli állampolgárság ellen jó érvek szólnak, tisztességesen is lehetett volna kampányolni, a baloldal akkori kampánya azonban nem ilyen volt. Rövidlátó és önző riogatása hasonló erkölcsi szégyene a baloldalnak, mint amilyen a mostani gyűlöletkampány lesz a jobboldal számára.

Ha megpróbálunk kilépni a kormány gerjesztette hisztérikus hangulatból, mit mondhatunk a nemzetközi migrációról általában, és ezen belül Magyarország teendőiről, kötelességeiről és lehetőségeiről? A következőket jelenthetjük ki teljes bizonyossággal. Évről évre tízmilliók kelnek útra polgárháborús válságövezetekből vagy gazdaságilag kilátástalan térségekből. A migránsok túlnyomó többsége komoly fizikai és anyagi kockázatot és érzelmi megpróbáltatást vállal a vándorlással, ami jól érzékelteti elkeseredett kiinduló helyzetüket. Senki nem gondolhatja életszerűen, hogy a migráció mértéke érdemben csökkenhet a forrásövezetek válságának jelentős enyhülése nélkül. Másodszor, a probléma dimenziói egyértelművé teszik, hogy egymagában egyetlen ország vagy országcsoport sem birkózhat meg a sokmillió bevándorló befogadásával. Nem kell idegengyűlölőnek lenni annak belátásához, hogy többmillió nincstelen, más szokású bevándorló azonnali befogadása a legtoleránsabb és -jómódúbb társadalom tűrőképességét is alaposan próbára teszi.

Ezért, ha abból indulunk ki, hogy a nemzetközi migráció tartósan a nemzetközi folyamatok része marad, akkor a kérdés így merül fel: mi lenne a menekült- és bevándorlókérdés globális terheinek méltányos elosztása? Ha egyetlen mégoly gazdag ország sem viselheti egyedül a terheket, akkor az erre képes országoknak közösen kell viselniük azokat, teherbíró képességük arányában. Ezen a ponton valaki közbevetheti: miért kellene a békésebb és fejlettebb országoknak bármiféle terhet elfogadniuk? Végtére, mondják sokan, nem vagyunk okozói vagy felelősei a válságövezetek válságának, ezért a válságkezelésből sem kell kivennünk a részünket. Az ellenvetés azonban látszólag kézenfekvő, intuitív volta ellenére sikertelen.

Először, abból a mögöttes feltételezésből indul ki, hogy a velünk semmilyen kitüntetett kapcsolatban nem álló, távoli idegenekkel szembeni morális kötelességeink a károkozás tilalmára korlátozódnak. Ha nem okozunk nekik kárt, akkor semmiféle erkölcsi tartozásunk nem lehet feléjük. Ezt az állítást más összefüggésben nagyon kevesen fogadnák el. Általában azt gondoljuk, ha valakit nagyon súlyos kártól menthetünk meg, miközben ez számunkra csekély, az elhárítandó kárral össze nem vethető költséggel jár, akkor kötelességünk megmentenünk az illetőt. A tankönyvi példa szerint, ha jó úszók vagyunk, és egy fuldokló kisgyereket azon az áron menthetünk ki a sekély vízből, hogy ruhánk tönkremegy, akkor kötelességünk ezt megtenni. Ennek az elvnek egyszerű alkalmazása az, hogy a halálos veszedelem elől menekülőket kötelességünk befogadni, ha ezt csekély áldozatvállalással megtehetjük. Az elvárható áldozat mértéke nyilván nehéz kérdéseket vet fel, és könnyen belátható az is, hogy tömeges mentés esetén az egyes egyénekre vagy társadalmakra nehezedő terhek túlzottá válhatnak. Ez azonban csupán a terhek méltányos elosztásának fontosságát mutatja, nem pedig a mentési elv téves voltát. Sőt, a méltányos teherelosztás elve arra int, hogy a menekülők visszaküldése az „első biztonságos országba” ezekre az országokra ró méltánytalan és elfogadhatatlan terhet.

Az előbbi ellenvetés képviselőjének tehát az általánosan elfogadott mentési elvet kell elvetnie, ami roppant nehezen támogatható. De az ellenvetés nem csupán ezért sikertelen, hanem azért is, mert a migráció forrásövezeteinek problémáit a globális gazdasági és társadalmi folyamatoktól független, elszigetelt jelenségeknek tekinti. Ez empirikusan aligha állja meg a helyét. A globális gazdasági integráció viszonyai között a legszegényebb országok gondjai nem magyarázhatók kizárólag lokális tényezőkkel. Nem kell a nemzetközi kapitalizmus ellenzőjének lennünk annak belátásához, hogy a globális gazdasági folyamatok szisztematikusan újratermelik a nyertesek és vesztesek csoportjait, és a menekülők a vesztes társadalmakból jönnek. Ezért a jómódúbb, a globális gazdaság kedvezményezettei közé tartozó országoknak a mentési kötelességen túlmutató, igazságossági kötelességeik is vannak a szegény országokból akár politikai, akár gazdasági okokból menekülőkkel szemben. Az érdemi, fontos kérdés tehát az, hogy ezek a kötelességek hogyan oszlanak meg a szerencsésebb társadalmak között, és milyen formákban teljesíthetők.

A terhek eloszlásáról általánosságban csak annyi mondható, hogy a különböző országoknak méretük és fejlettségük arányában kell kivenniük részüket a migráció terheiből. A válságövezethez való földrajzi közelség aligha védhető elosztási szempont, márpedig ma éppen az ilyen, közepes jövedelmű vagy szegény országok viselik a terhek túlnyomó részét, miközben az EU jómódú országai aránytalanul keveset vállalnak. Egy Magyarország méretű és fejlettségű országtól aligha aránytalan elvárás évente többezer menekült tartós befogadása és integrálása, és ennél jóval több ember átmeneti, méltó körülmények között történő ellátása. Afelől sincs kétségünk, hogy ez a magyar társadalom tűréshatárát sem lépné át, ha a kormányzat és agitprop gépezete nem a hisztériakeltést és gyűlölködést célozná, hanem a megértést és elfogadást.

Ám a migráció terheinek vállalása nem csak a bevándorlók befogadásában állhat. A gazdasági önzést vagy kirekesztő nacionalizmust elvetőknek és a globális igazságossági kötelességek elfogadóinak is vannak értékelhető érveik a bevándorlás ésszerű mértékű korlátozása mellett. A gyors, tömeges bevándorlás alááshatja egyébként jól működő, demokratikus államok képességét arra, hogy teljesítsék kötelezettségeiket mind állampolgáraik, mind pedig a többi társadalom és azok tagjai felé. Ezért a szükséges mértékben korlátozhatják a bevándorlók számát. Ekkor azonban más formában kell kivenniük részüket a nemzetközi migráció terheiből. Például a forrásországok közvetlen gazdasági megsegítésével, intézményeik megerősítésével, aktív válságkezeléssel, a nemzetközi gazdasági és jogrend igazságosabbá tételével.

A nemzetközi migráció súlyos probléma, amely kollektív megoldást követel. De aki elutasít bármilyen szerepvállalást, gyűlöletet és hisztériát kelt, az nem higgadt realista, hanem kútmérgező kalandor: az aláássa a nemzetközi együttműködéshez elengedhetetlen államközi bizalmat. Az a probléma része, nem pedig a megoldásé.