Az autoriter hangoskodás újabban a Fülöp-szigeteken is virágzik, ahol a leendő elnök, Rodrigo „Büntető” Duterte azt ígérte, a bűncselekmények gyanúsítottjait a Manilai-öbölbe dobatja.

Sajnos sok tudatlan és nemtörődöm ember dobálózik a fasiszta és a náci szavakkal, így azok mára majdhogynem súlytalanná váltak. Egyre kevesebben vannak, akik átélték a fasizmust. Ma ezt a kifejezést előszeretettel használják az ellenszenvesnek ítélt emberekre és gondolatokra.

Ez a retorikai eldurvulás nemcsak a politikai közbeszédre jellemző, hanem a történelmi emlékezetre is. Amikor egy republikánus szenátorjelölt 2004-ben az egyesült államokbeli vagyonadókat a Holokauszthoz hasonlította, zsidók millióinak meggyilkolását oly mértékben trivializálta, hogy a Holokauszt kifejezés majdhogynem jelentését vesztette. Tulajdonképpen ez történik akkor, amikor Trumpot Hitlerhez és Mussolinihoz hasonlítják. A következmény pedig az, hogy a figyelmünk elterelődik a modern demagógok okozta valós veszélyről. Végül is nincs túl nehéz dolga Trumpnak, Geert Wildersnek, de még Dutertének sem, ha azt kell cáfolnia, hogy fasiszta vagy náci. Mindannyian ijesztően agresszívek, de nem szerveznek uniformisban masírozó katonai alakulatokat, nem építenek koncentrációs táborokat és nem működtetnek vállalat-államot. Putyin áll a legközelebb ezekhez, de még ő sem Hitler.

Persze a felejtés és az ismerethiány a másik oldalt is jellemzi. Kíváncsi vagyok, vajon tudott-e a nácik által „degenerált művészetbe” sorolt művek és alkotóik elleni támadásról az a fiatal holland író, aki – az új populista hullámmal szimpatizálva – az kifogásolta, hogy országa kulturális elitje az atonális zenét és a csúfság egyéb arrogáns formáit támogatja az átlagemberek ízlésének megfelő kreációk helyett. A fősodorba nem tartozó atonális zene ma olyasfajta dolog, amit annak idején Hitler szolgái gyűlöltek és betiltottak.

A sötét múlt más sémái is visszaköszönnek a politikai beszédben. Néhány évtizede ezek használata biztosan marginalizálta volna a politikust. A legtöbben még tisztában voltak a rémtettekkel és következményeikkel, ezért elfogadhatatlan volt, ha valaki gyűlöletre uszított a kisebbségekkel szemben, támadta a független sajtót, vagy a tömegek indulatát szította az értelmiséggel, a bankárokkal és másokkal szemben, akik egynél több nyelven beszéltek.

Nyilvánvaló, hogy a ma demagógjai nem sokat törődnek a politikai korrektséggel, legfeljebb gúnyolódnak rajta. De vajon tisztában vannak-e azzal, hogy az oroszlán, amit rugdosnak, és amelyről a második világháborút követő generációk azt remélték, rég halott, csak mély álomba merült, a múlt tudatos negligálása pedig új erőt adhat az ébredéséhez és megerősödéséhez.

Persze mindez nem jelenti, hogy a populisták minden szava hazugság volna. Hitlernek is igaza volt abban, hogy a tömeges munkanélküliség óriási gondot okozott Németországnak. A mai agitátorok célpontjai is rászolgáltak a kritikára: az Európai Unió átláthatatlan működése, a Wall Street bankárjainak kapzsisága, a tömeges migráció által okozott problémák nem megfelelő kezelése, a gazdasági globalizáció veszteseivel való nemtörődés mind valós problémák. Olyanok, amelyekkel a főbb politikai erők nem tudnak, vagy nem akarnak mit kezdeni. De amikor a mai populisták az úgynevezett eliteket és a népszerűtlen etnikai és vallási kisebbségeket kezdik okolni a nehézségekért, szavaik zavarba ejtő módon úgy hangzanak, mintha a liberális demokrácia múlt század harmincas éveiben élő ellenségei szólnának.

Az illiberális demagógia ismertetőjegye az árulást emlegető retorika: a kozmopolita elit hátba támadott bennünket, a semmi közepén találtuk magunkat, a kultúránkat idegenek szabotálják, a nemzetünk akkor lehet ismét naggyá, ha ezeket az árulókat elkergetjük, hangjukat a médiában elhallgattatjuk és a „csendes többséget” egyesítjük, hogy újjászülethessen az egészséges nemzettest. Azok a politikusok és támogatóik, akik így érvelnek, talán nem fasiszták, de az biztos, hogy úgy beszélnek, ahogyan a fasiszták.

A múlt század harmincas éveinek fasisztái és nácijai nem a semmiből jöttek. Ideológiájuk sem volt túl eredeti. Értelmiségiek, aktivisták, újságírók és egyházi emberek hosszú időn keresztül terjesztettek gyűlöletkeltő eszméket, amelyek megalapozták Mussolini, Hitler és más országbeli követőik hatalmát. Néhányan közülük katolikus reakciósok voltak, akik a szekularizmust és az egyéni jogokat átkozták, mások a zsidók világhatalmi dominanciájáról értekeztek, megint mások pedig a faji, nemzeti szellem romantikus keresésébe fogtak.

A legtöbb modern demagógnak ezekről az előzményekről csak felületes tudása lehet, ha egyáltalán. A közép-európai országokban, mint Magyarország, de még Franciaországban is, sokan kötődnek az egykori hiedelmekhez, és napjaink szélsőjobboldali politikusai nem szégyenlik antiszemitizmusukat. A legtöbb nyugat-európai országban ugyanakkor a hasonszőrű agitátorok rasszizmusa a muszlimokat célozza.

A szavaknak és a gondolatoknak következményeik vannak. A mai populista politikusokat nem kellene a múlt század gyilkos diktátoraihoz hasonlítanunk. De az igaz, hogy a szörnyű korszakot idéző népszerű politikai szólamaik olyan mérgező szellemi környezetet teremtenek, amely ismét a politikai erőszak felszínre törésével járhat.

Fordította: Kovács Kriszta

(A szerző a demokrácia, az emberi jogok és az újságírás professzora a Bard College-ban. Írását a Project Syndicate engedélyével közöljük.)