Vasárnap a választópolgárok hozzávetőlegesen 40 %-a adott le érvényes szavazatot. Következésképp a népszavazás érvénytelen lett, annak ellenére, hogy a „nem” szavazatok aránya 90 % felett volt (számuk összességében megegyezik a 2014-es választásokon a Fideszre és Jobbikra szavazókéval). A kormány ez utóbbi tényről nem vesz tudomást, miközben az ellenzéki pártok saját győzelmükként értékelik az eredményeket és 2018-ra tekintenek. Kérdés, lehet-e ez a népszavazás olyan fordulópont, amilyennek már most sokan látni szeretnék?

Az eredményekre tekintve mindenekelőtt az a következtetés vonható le, hogy az elmúlt hónapokban látott, példátlan méretű és hangvételű uszító kampány hatástalan maradt. Hiába tett meg a kormány – emberiességi és közjogi szempontokat egyaránt figyelmen kívül hagyva – mindent, célját nem sikerült elérnie: nem tudta rávenni a választópolgárok többségét arra, hogy támogassák a migrációval kapcsolatos populista, a szolidaritás legkisebb jelét sem mutató álláspontjukat. Minthogy a népszavazás kérdésének tényleges tétje és értelmezhető következményei nem voltak, így elsősorban a kormány melletti állásfoglalás kifejezésére kínált lehetőséget.

Mindebből több dolog is következik. Az első tanulság korántsem meglepő, ugyanakkor a legnyersebb formában 2010 óta most mutatkozott meg: a kormánypárt gyakorlatilag bármeddig hajlandó elmenni azért, hogy hatalmát megőrizze. Az állami erőforrásokra sajátjaként tekint, még a látszatára sem ügyel annak, hogy a párt és a közszféra közti határokat megtartsa. Erkölcsi értelemben semmilyen tabut nem tart tiszteletben, amit a leplezetlenül manipulatív plakátkampány fejez ki a legnyilvánvalóbban.

Ezek a tapasztalatok amiatt fontosak, mert bizonyos értelemben most láthattuk meg először, hogy mik a praktikus következményei a jogállami keretek lebontásának. A fékek és ellensúlyok megszűnésével nyílt teret a lehetőségeivel gátlástalanul élő politikai aktor tölti ki, egyúttal mindent megtéve e tér fenntartásáért.

A második tanulság az, hogy továbbra is létezik az a – szavazók csaknem 40%-át kitevő – választói tömb, amely ugyan feltehetően korántsem egyforma preferenciájú, azonban abból a szempontból homogén, hogy mindez láthatólag nem zavarja. Márpedig, ameddig ez így van, a kormánynak nincs igazán oka aggodalomra. Sem közjogi, sem morális önkorlátozásra nem kényszerül, ehelyett töretlenül haladhat tovább az emberi jogi és demokratikus szempontokat zárójelbe tevő „illiberális állam” építésének útján.

Az e kérdésekkel kapcsolatban közönyös választói csoport stabil megléte mellett a kormány számára legalább ilyen megnyugtató a tényleges veszélyt jelentő ellenzéki pártok hiánya. Miközben az elmúlt hónapokban a rendszerváltás utáni időszak legaggályosabb kampánya folyt, azzal szemben érdemben egy ellenzéki párt sem lépett fel, ami megerősíteni látszik azt a hipotézist, hogy a kormánynak az ellenzék soraiban is fontos szövetségesei vannak. Ennek fényében némiképp meglepő, hogy néhányan „ellenzéki sikerként” értékelik a vasárnapi eredményt.

Más szempontból a mostani népszavazás ugyanakkor nem veszélytelen. Abból ugyanis, hogy nem sikerült legalább a látszat szintjén demokratikus akaratképzési folyamattal legitimálni a kormányzati politikát, miközben a saját választók erre láthatólag nem is feltétlenül tartanak igényt, könnyen az a következtetés adódhat a kormány számára, hogy a „demokrácia illúziójára” sincs immár szükség.

Ez annál is inkább aggasztó, mert a nyers hatalmi logika további térnyeréséhez, vagyis egy antidemokratikus-spirálhoz vezet. Ahogy a kormány egyre több tapasztalatot szerez arról, hogy saját szavazóin kívül senkit sem tud megszólítani és ezáltal nem tud többségi legitimációt szerezni, ugyanakkor támogatói erre nem is érzékenyek, úgy egyre kevésbé motiválja arra bármi, hogy legalább a látszat szintjén adjon a nyilvánosság és a jogállam kritériumaira.

Bizonyos értelemben a kormány népszavazás eredményére adott reakciója épp ezt fejezi ki. A kormányfő figyelmen kívül hagyja annak jogi értelemben vett érvénytelenségét és ettől függetlenül úgy érzi, hogy megkapta a felhatalmazást stratégiája folytatásához. Ez a gesztus szimbolikusnak tekinthető: a népszavazásra nem egy demokratikus akaratképzési folyamatként tekint, melynek eredménye rá nézve is kötelező érvényű, hanem szimbolikus jószágként, amit érdekeitől függően szabadon felhasználhat céljaihoz, vagy éppen figyelmen kívül hagyhat.

A vasárnapi népszavazás mérlege ilyenformán mindenképp vegyes. Egyfelől látszanak a rendszer támogatottságának határai, másfelől minden korábbinál nyíltabban látszik annak működési gyakorlata is: a demokratikus játékszabályokat egyre nyíltabban figyelmen kívül hagyó politikai berendezkedés egyre magától értetődőbben érvényesíti a senki által nem ellenőrzött hatalmát. Minthogy ez az a játéktér, amihez az ellenzéki erőknek is alkalmazkodniuk kell, így számukra sem marad más megoldás mint a szűkebb politikai nyilvánosságon túlmutató stratégia – az alulról építkező társadalmi gyakorlatokba ágyazott rendszerkritika.