Nem hiszünk a szemünknek. A parlamenti demokrácia szülőföldjén egy bíróság úgy döntött, hogy nem Őfelsége Kormánya a szuverenitás letéteményese, ezért nem nyomhatja meg egyedül a Brexit gombot, hanem be kell vonni a nép képviselőit, az Egyesült Királyság szuverén Parlamentjét. Mi demokratikus, ha nem ez? – kérdezhetnénk. De miért gondoljuk, hogy figyelmen kívül hagyhatjuk a brit bulvársajtót és a Brexitet támogató keményvonalas kormánypárti képviselőket? A Daily Mail „A nép ellenségei” cím alatt közölte az ügyben ítélkező három bíró fényképét. A The Sun az európai elitet okolta agresszíven az ítélet miatt. Douglas Carswell képviselő a „bírák kontra nép” szöveggel kommentálta a döntést a Twitteren. David Davies ugyanott „néphatalmat” követelt a „nem választott bírák” helyett.
A nép ellenségei – Sztálin igazán szórakoztatónak tartotta volna, hogy így alakulnak a dolgok. De félretéve az 1930-as évek emlékezetét, túlzott leegyszerűsítésnek tűnik ezt a jelenséget pusztán a brit bulvársajtó és a Tory képviselők szégyenének minősíteni. Valami sokkal mélyrehatóbb történik itt. Nemcsak az Egyesült Királyságban, hanem az alkotmányos demokrácia teljes nyugati zónájában.
Politikai bírák
Lengyelországban ma élőben és színesben láthatjuk, hirtelen mennyire bizonytalanná válhat a bíróság helyzete, ha igényt tart arra, hogy az alkotmányos rangú kérdéseket kivegye a politikai többség kezéből, és bírósági eljárásban, a jogi érvelés eszközeivel maga válaszolja meg azokat. A bírák bármikor „politikai szereplőnek” bélyegezhetők, akik egy elképzelt vagy akár valóságos elit tagjaiként megkövült hatalmi szerkezetet szolgálnak, ahelyett, hogy meghallanák és teljesítenék a nép igazi akaratát.
A bíráknak nagyon nehéz megvédeniük magukat ezzel a politikai vádaskodással szemben. Andrzej Rzepliński, a lengyel Alkotmánybíróság elnöke, aki elismerésre méltó bátorsággal és kitartással próbál érvelni, csak egyre mélyebbre ássa magát abban a gödörben, amelyet az ellenségei készítettek neki. Minden interjúban, felszólalásban csak megerősíti azt, amivel egyébként is vádolják: ez az ember harcot vív, de nem jogit, hanem politikait.
Az Egyesült Államokban évtizedek óta zajlik vita a bírói aktivizmusról és a Legfelső Bíróság politikai szerepéről. Az igazságszolgáltatás igyekszik körülbástyázni magát a bírói önkorlátozás eszközeivel és azzal, hogy a „politikai kérdés doktrínát” alkalmazva elhárítja magától a döntés felelősségét a politikai ügyek jó részében. Mégis mindenki tudja, kik a liberális és a konzervatív bírák, és ha Kennedy bíró nem szavazna hol az egyik, hol a másik táborral, akkor nagyon egyszerűen ki lehetne kalkulálni, milyen ítélettel zárul a hevesen vitatott politikai ügyek többsége. Ez a régóta tartó állapot nem növelte a Legfelső Bíróság elismertségét sem otthon, sem külföldön.
A választási kampány idején a vita színvonala még mélyebbre süllyedt. Republikánus szenátorok, köztük a tekintélyes „mérsékelt” John McCain, bejelentették, hogy ha Hillary Clinton nyerné meg a választást, akkor minden jelöltjét megvétóznák. Inkább hagyták volna üresen az egy éve meghalt Antonin Scalia bíró székét, mintsem engedték volna, hogy a demokrata elnök új bíró kinevezésével liberális irányba mozdítsa el a többséget. Többen meg egyenesen azt követelték, hogy egyáltalán ne nevezzenek ki új főbírákat, hanem csökkentsék kilencről hatra a számukat. A radikális republikánusokat egyáltalán sem zavarná, ha a bíróság elhallgatna egy időre.
Németországban a szövetségi Alkotmánybíróság elismertsége úgyszólván az alkotmányosság DNS-ének része. De mi sem vagyunk védettek a génmutációval szemben. Amikor a karlsruhei bírák visszautasították, hogy az EU és Kanada közötti gazdasági és kereskedelmi egyezmény gátjai legyenek, Katja Kipping, a Baloldali Párt vezetője nyilvánosan az „osztályérdekeknek alávetett igazságszolgáltatásról” kezdett hadoválni, majd hamar visszakozott. Jól tette, de üzenetét így is megértettük.
Igaz, az Alkotmánybíróság Második Szenátusa is veszélyes kötéltánc mutatványba kezdett, amikor az euroválság idején fórumként ajánlkozott a megosztó ügyek elbírálására, amivel teljesíthetetlen várakozásokat keltett azzal kapcsolatosan, hogy képes ex cathedra megválaszolni politikailag vitatott kérdéseket.
Homokvár áradás idején
Nemcsak az alkotmányos igazságszolgáltatás intézménye lett meggyengítve, hanem az alkotmányosság egésze. És ezzel együtt az a meggyőződés, hogy alkotmányjogi eszközök segítségével lehetséges biztosítani a békét és szabadságot.
Sok kollégámhoz hasonlóan meg vagyok győződve, hogy a politikai hatalomnak alkotmányos keretekre van szüksége – ez kölcsönöz formát és legitimitást, és biztosítja, hogy a hatalom nem tapossa el azokat, akik az útjában állnak. Meggyőződésem, hogy a népakarat zsarnokságba torkollik, ha nem korlátozza a jog, és érvényesülését nem jogi intézmények csatornái biztosítják. Az alkotmányjog nem a demokrácia korlátja, hanem nélkülözhetetlen alkotóeleme.
Most ezt e meggyőződést éri támadás világszerte. Az emberek frusztráltak, kiábrándultak és úgy látják – sokszor teljes joggal –, hogy a politikai rendszer nem azt nyújtja, amit nyújtania kellene, és a nyakatekert okoskodás tendenciózusan azt eredményezi, hogy a hatalmasok még hatalmasabbak, a hatalom nélküliek pedig még kiszolgáltatottabbak lesznek. A jogi korlátok a hibásak, mondják. Egyesek szerint az antidiszkriminációs jog és a szupranacionális szabályok. Mások szerint a szabadkereskedelmi egyezmények és a befektetésvédelmi normák. Ma már jóformán semmit sem lehet tenni anélkül, hogy ne bukkannának fel jogászok, akik elmagyarázzák, hogy amit szeretnének, az tilos és/vagy túl drága.
A politikai hatalom olyan birtokosai számára, mint Donald Trump, Theresa May vagy Jarosław Kaczyński, ez a népakarat a politikai tőke bőséges forrása. A nép kevesebb jogi kötöttséget akar? Hát, legyen! Különösen, ha a népakarat alanya nem kap jogi formázatot, hanem politikai céloknak megfelelően hajlítható. Aki „tematizál”, népszavazási kérdést fogalmaz, „tájékoztatja” a közvéleményt, egyúttal azt is meghatározza, milyen irányba változzon az aktuális „népakarat”. Ilyen módon nemcsak a bíróság, hanem bármelyik demokratikus intézmény félresöpörhető, ha kényelmetlenné válik: kinek kell parlament, ha a nép már kinyilvánította akaratát?
Az alkotmányos demokrácia állama csodálatos kastély, tele bástyákkal, tornyokkal, erős falakkal. Az építmény hosszú időn át ellenállt a „népakaratnak”, amit egy-egy párt próbált uralni. Ám még az olyan stabil demokráciában, mint Nagy-Britannia is megtörténhet, hogy egy nap azt vesszük észre: ahol előző este még egy ragyogó kastély állt, ott reggelre nem maradt más, mint egy kupac nedves homok.
Fordította: Tóth Gábor Attila
(Az írás a Verfassungsblogon jelent meg németül és angolul, szerkesztőségi cikként.)