Bár sokáig kérdéses volt, hogy vajon Trump józan észnek és elemi emberi jogoknak nem ritkán ellentmondó választási ígéretei mennyire veendők komolyan, mára egyre inkább úgy tűnik, hogy nem puszta szólamok voltak, sokkal inkább egy ijesztő, új konstelláció alapjai. Ennek megfelelően az elmúlt év viharos világpolitikai átrendeződéseit követően, és az előttünk álló szélsőjobboldali vezérek előretörésével fenyegető francia és holland választások tükrében úgy tűnik, a populizmus a közeljövő kulcskérdésévé vált. Érdemes átgondolni, hogy milyen átfogó társadalmi változások állnak sikere mögött és milyen válaszok adhatók rá.

Elsőként magát a fogalmat kell közelebbről szemügyre venni, és meghatározni annak problematikus formáját. A populizmus minden esetben a „nép nevében” történő, annak érdekeire vagy jogaira hivatkozó nyilvánosságbeli fellépésre utal. A „nép érdeke” azonban soha nem objektív, hanem egy értelmezési folyamat eredménye. Hasonlóképpen nem objektív az az ellenpontként meghatározott „partikuláris érdek”, melyet a populista logika valamely, a népet megvezető, annak bizalmával visszaélő elitnek tulajdonít. A populizmus ebben az értelemben egyszerre legitimálja magát azzal, hogy a nép szószólója, és hogy a kevesek érdekét szolgáló társadalmi rend leleplezője.

Eddig a populizmusnak egy alapvetően értéksemleges definíciójával dolgoztunk: hiszen az korántsem irreális elképzelés, hogy valamely elit a nép érdekeivel szemben jár el és ezeket egy csoport joggal számon kéri rajta. A kérdés ugyanakkor az, hogy mikor válik ez az önmagában akár emancipatorikusnak is minősíthető stratégia veszélyessé? Intuitíven akkor tekinthetünk egy populista megnyilvánulást aggályosnak, ha valójában maga is partikuláris érdekek mentén szerveződik, vagyis nem a „nép érdekeit” fejezi ki, hanem az ebben rejlő legitimációs potenciált manipulatívan próbálja saját hasznára felhasználni.

Ezen a ponton egy nehezen feloldható dilemmába futunk: hogyan lehet eldönteni, hogy mi zajlik ténylegesen a „nép nevében”, ha a nép érdeke soha nem objektív? Ebből a szempontból Habermas diskurzusetikája és demokráciaelmélete lehet megvilágító. Álláspontja szerint tartalmilag ugyan sohasem fogjuk tudni meghatározni a „nép érdekét”, de formálisan igen. Minden társulás tagjainak elemi érdeke, hogy a kollektív érdekek ne sérthessék emberi méltóságát. Ennek egyetlen biztosítéka pedig az, ha minden őt is érintő közösségi döntésben egyenlő félként vehet részt.

A populizmus ennek megfelelően akkor válik aggályossá, ha megsérti ezt a méltóságot szavatoló diskurzuselvet: ha a „nép nevében” való megszólalás nem vonja magával az uralommentes nyilvános kommunikáció lehetőségét, és ebben az értelemben elemi szinten antidemokratikus, akkor gyanítható, hogy rosszhiszemű populizmusról van szó, melynek célja visszaélni a „nép érdekére” való hivatkozással.

A rosszhiszemű populizmus mindig féligazságokra épít, ebből fakadóan elemi érdeke, hogy a racionális vita terét beszűkítse. Ezt teszik lehetővé az olyan stratégiák, melyek a társadalmi félelmek fokozására, vagy a különböző társadalmi csoportokkal szembeni indulatok felkorbácsolására irányulnak. Amennyiben ugyanis az érzelmek válnak dominánssá, úgy beszűkül az érvek mérlegelésének tere, és végső soron ellehetetlenül minden olyan szabad nyilvánosság, ahol számonkérhetőek lennének a közösséget érintő döntések.

A fentiekből látható, hogy a rosszhiszemű populizmus nem politikai oldalhoz kötött, lehet bal- vagy jobboldali egyaránt. Akár a munkavállalókért és a kizsákmányolás ellen, akár a nemzet és a haza nevében lép fel valamilyen politikai mozgalom, egyaránt megteheti, hogy tiszteletben tartja vagy háttérbe szorítja a demokrácia diszkurzív alapelveit. Ez utóbbi esetben válik veszélyessé: ilyenkor ugyanis narratívát kínál a nép legelemibb érdekének, az emberi méltóság biztonságának háttérbe szorításához.

A rosszhiszemű populizmus azonosítása után azt a kérdést kell tisztázni, hogy miért lett ennyire sikeres napjainkban? Ennek megértéséhez több párhuzamos folyamat együttállására kell utalnunk. Az első ilyen tendencia magának a vitáknak teret adó nyilvánosságnak a jelentéktelenné válása és felszámolódása. A képviseleti demokráciákban a nyilvánosság működésében az állampolgárok többnyire nem közvetlenül vettek részt, hanem azon gazdasági, társadalompolitikai szakértők révén, akik a különböző pozíciókhoz tartozók szempontjait voltak hivatottak megjeleníteni a kollektív döntéshozatalban. Azonban a ’90-es évekre egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a beléjük vetett bizalom drasztikusan megrendült: akár tévedéseik, akár korrumpálódásuk okán a szakértők egyre kevésbé tűntek a különböző társadalmi álláspontok hiteles közvetítőjének.

Teljesen más módon, de szintén nagyban hozzájárult a nyilvánosság eróziójához az információs társadalom expanziója. Az információ szüntelen áramlása felszámolja a feldolgozáshoz, értelmezéshez, kritikához szükséges időt. Ennek következtében az információs társadalom logikáján alapuló nyilvánosságban a racionális kommunikáció ellehetetlenül: érvek és ellenérvek ütközése helyett a több csatornán, hangosabban szóló inger lesz az érvényes tudás alapja, a politika egy „igazságon túli” korszakát vetítve előre. E hatások eredményeként végső soron megszűnik az a terep, ahol a diskurzuselvet hitelesen gyakorolni lehetne: ennek sem az aktorai, sem a tere nem állnak rendelkezésre. Így pedig nincs mód a rosszhiszemű populizmus azonosítására, amivel visszaélve, a politikai szereplők kölcsönösen egymásra sütik a populizmus bélyegét.

Legalább ilyen fontos továbbá az egyenlőtlenségek és a szolidaritás átalakulása a globális kapitalizmusban. Ennek alapfeszültsége a lokális és a globális között húzódik: miközben a munkaerő többnyire helyi kontextusokhoz kötött, a tőke minden korábbinál könnyebben mozog a globális térben. Ilyenformán a kiszolgáltatottság sokak számára válik alapélménnyé: bármikor bárkiből „létszámfeletti” lehet, ami a feleslegesség érzésével jár. E kockázatokat ráadásul a szolidaritás klasszikus modernitásban kialakult „jóléti államon” alapuló modellje sem képes kezelni, aminek következtében a munkanélküliség megnő és az ellátó-rendszerek lehetőségtere beszűkül. Így a társadalom általi magára hagyottság élménye általánossá válik, az elárultság érzését erősítve.

Lehetne még további olyan hatásokat sorolni, melyek hozzájárulnak a képlethez, de a lényeg már ennyiből is látható: egyszerre szűnik meg az a tér, ahol a populizmust le lehetne leplezni és válik általános érzületté a kiszolgáltatottság, a társadalom, az elit általi elárultság. Ebben a helyzetben pedig könnyű a nép felháborodását felkorbácsolni, valamely hangzatos ideológia alapján képviselőjeként fellépni, és közben tetszőleges társadalmi csoportot a szenvedés felelősének kikiáltani.

Mindezen globális trendek alapján korántsem meglepő a populizmus térnyerése sem világszerte, sem Magyarországon. Sőt, inkább az szorul magyarázatra, hogy miért csak mostanra vált dominánssá: a fent bemutatott paraméterek együttállása ugyanis legkésőbb az ezredforduló óta a társadalomtudományok által többé-kevésbé ismert volt. Ennek ellenére a populista politikai erők nem tudtak áttörést elérni, amit nem utolsósorban a jóléti társadalombiztosítási rendszerek egyre szűkösebb keretek között bár, de töretlen fennállása szavatolt. A 2008-as gazdasági világválság óta azonban ez szolidaritási paradigma is megrendült és nyilvánvalóvá vált, hogy kimerülőben van a „jóléti állam utópikus potenciája”.

A rosszhiszemű populizmusok tavalyi győzelmei végső soron ezen utolsó gát áttörésével magyarázhatók. Aminek következményei ugyanakkor magát a politikai teret is átalakítják: ahogy a rosszhiszemű populizmus megkerülhetetlen, sikeres stratégiává válik, úgy kényszerül minden politikai aktor reagálni rá. E választási helyzetben egyaránt elképzelhető a populizmussal való azonosulás és az ellene folytatott küzdelem. Jelen pillanatban kétségtelenül ez utóbbi tűnik kevésbé kifizetődőnek, azonban rövid- és hosszútávú érvek egyaránt felhozhatók mellette.

A rosszhiszemű populista pártok tömegbázisa nem elhanyagolható méretű, ám szükségszerűen véges sokaság. Az új populista pártok sok szempontból ugyanazokért a szavazókért küzdenek, mint a régiek, ugyanakkor jelentős stratégiai hátrányból. A féligazságok pszeudo-nyilvánosságában ugyanis a karaktergyilkosság stratégiája és a barát/ ellenség logikája dominál, ami különösen megnehezíti a létezőkhöz képest alternatív, ugyanakkor a célközönség számára hiteles populista szemantika kidolgozását.

E rövidtávú stratégiai érv eltörpül ugyanakkor amellett, hogy hosszútávon miért nem érdemes rosszhiszemű populizmussal küzdeni a rosszhiszemű populizmus ellen. Az ilyen rendszerek ugyanis természetük szerint illiberális spirálban mozognak és mint ilyenek konszolidálhatatlanok: ahhoz, hogy féligazságaikat, jogsértéseiket elfedjék egyre durvább manipulációra és jogsértésekre kényszerülnek. Egyelőre a jogállamiság nyílt figyelmen kívül hagyása a nyugati világban még kevésbé tűnik elfogadhatónak és ennyiben önmagában kontraproduktívnak tekinthető.

Persze a hangulat változóban van és könnyen elképzelhető, hogy az illiberális-populista államok válnak hangadóvá akár az EU-n belül is. Azonban ennek következményei, ha lehet még inkább aggasztóak: ahogy azt Trump első intézkedései mutatják, ezek egyaránt a globális világrend felforgatásának lehetőségét hordozzák magukban. Ez pedig – szemben azzal amit, sokan, így a magyar miniszterelnök is állít – korántsem jó hír, amennyiben a nemzetközi konfliktusok kockázatát megnöveli.

Ennek megfelelően belátható, hogy minden a rosszhiszemű populizmussal szemben létrejövő szerveződésnek – itthon és külföldön – egyaránt érdeke egy nem-populista válasz kidolgozása. Még azon az áron is, hogy ez nyilvánvaló módon sokkal nehezebb kihívás: egy olyan feladat, ami túlmutat a politikai kommunikáció területén, amennyiben a globalizált gazdaságból fakadó kockázatokra és kiszolgáltatottságra adott válaszokat is magába foglaló, új típusú szolidaritás kidolgozását feltételezi.