Konszolidáció helyett válság

Politika  |  2014. december 27.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A tiltakozási hullám és a Fidesz látványos hanyatlása nem véletlenszerű, egyedi körülményekkel, hanem a NER lényegi vonásaival függnek össze.

A tavaszi országgyűlési választások értékelésekor azt írtuk a Szuverénen, hogy az eredmények a baloldali politika teljes kudarcát mutatják, de az eredmény fényében a Fidesz sem lehet nyugodt: hatszázezer szavazót vesztett, és ez a megfogyatkozott tábor is csak a gazdasági várakozások irreális felfokozásával volt megtartható. A gondolatmenet úgy folytatódott, hogy nem lesz konszolidáció, mert „a tábor fenntartása (...) egyre inkább a klientúra méretének a növelésétől függ, ami további erőszakos átcsoportosításokat, a jogbizonytalanságot mélyítő, társadalmi konfliktusokat gerjesztő lépéseket jelent. Ezek mind a növekedés alapjait és a klientúrából kimaradó társadalmi csoportok kilátásait rontják, növelve a társadalmi és politikai távolságot a kedvezményezett Fidesz-világ és az összes többi réteg között. Mindez előbb-utóbb robbanásveszélyes helyzetet szülhet” és „az orbáni hatalomgyakorlás módja akár már néhány éves távlatban válságba juthat.”

A jelek szerint a válság ennél jóval hamarabb érte el a kormánypártot. A Fideszhez nem köthető közvéleménykutatók egységesen azt találták, hogy október óta a párt támogatottsága csaknem példátlan mértékben zuhan. Két hónap alatt közel egymillió szavazót veszített. A legrészletesebb adatokat közlő Medián szerint nemcsak a Fidesz támogatottsága csuklott össze, hanem az összes, a felmérésben szereplő vezető fideszes politikus mutatói látványosan (10 százalék körüli vagy afeletti mértékben) zuhatnak, legnagyobb mértékben éppen Orbán Viktoré. A pártvezetéstől némi távolságot tartó Pokorni Zoltán mellett csak azok úszták meg kisebb (de még mindis szignifikáns) eséssel, akik eleve a párt legnépszerűtlenebb politikusai közé tartoztak, ezért már alig volt hova romlania megítélésüknek. További érdekes adat, hogy a Fidesz elutasítottsága, tehát azok aránya, akik mostani véleményük szerint semmiképp nem szavaznának a pártra, még nagyobb mértékben növekedett, mint amennyivel a támogatottság csökkent (14 százalékponttal 40%-ról 54%-ra).

Most sokan teszik fel a kérdést, hogy az elmúlt hetek kavargó eseményei közül melyik és milyen mértékben járult hozzá a Fidesz látványos meggyengüléséhez. Kitiltási botrány, internetadó, korrupció és „urizálás”, és a tiltakozáshullámra adott, egyszerre agresszív és kapkodó pánikreakciók. További kérdés, hogy a pártnak egyszerűen csak balszerencséje volt-e, mert túl sok számára kedvezőtlen ügy egyszerre került a közfigyelem középpontjába, vagy az orbáni hatalomgyakorlás tartós válságának kezdetén vagyunk-e. Ha az előbbi a helyzet, akkor a kormányfő és környezete reménykedhet, hogy a vihar elültével minden folytatható a régi módon. Ha az utóbbi, akkor viszont lényegi irányváltásra volna szükség politikai helyzete stabilizálásához, és még az sem biztos, hogy ez egyáltalán lehetséges-e a saját személyére szabott rezsim keretei között.

Ma még nem zárható ki az első eshetőség, de sokkal reálisabbnak látszik, hogy tartós válságra kell felkészülni. A helyzet értékeléséhez fontos a tavaszi választások óta eltelt teljes időszak fejleményeit is figyelembe venni. Három, az őszi tüntetéshullámot megelőző momentumot érdemes kiemelni. Az első a tusványosi beszéd, amelyben a kormányfő minden óvatosságot félredobva vázolta a putyini-erdogani illiberális állam magyarországi vízióját. A beszéd először tette a szélesebb közvélemény számára is átélhetővé, hogy a putyini „keleti nyitás” nem csupán gazdaságdiplomáciai manőver, hanem Magyarország nyugati integrációjának alternatívája. Már korábban is tudható volt, hogy a paksi bővítés és a Putyinhoz közeledés nem élvez többségi társadalmi támogatottságot, ám ezek a lépések eddig érezhető ellenállást sem keltettek. Ennek talán az lehetett az oka, hogy a közvélemény nagyobbik része úgy értékelte, az orosz orientáció erősödése összefér a nyugati világrendhez tartozással. A tusványosi beszéd fogadtatása megmutatta, hogy ez a feltételezés nem feltétlenül tartható. A kormánytól valamennyire független jobboldali médiában is érezhető megütközést keltett az orbáni vízió. Az amerikai kitiltási botrány erre erősített rá: világossá tette, hogy a putyini protektorátus és az EU- és NATO-tagság hosszabb távon egyszerre nem fenntartható. És ez súlyos töréshez vezetett. Amíg az orosz kaland összeegyeztethetőnek tűnt az alapvető nyugati irány fenntartásával, csak kellemetlen érzéseket szült a kormánnyal szemben nem eleve kritikus rétegekben. Amikor kiderült, a nyugati és a putyini irány között választani kell, az orosz-ügy hirtelen a tiltakozások fókuszába került.

A második tényező a reklámadó és a legnagyobb kereskedelmi tévé erre született reakciója volt. Mint ismert, a már megszokott módon diszkriminatív és önkényes sarcra válaszként az RTL Klub kormánykritikus híradóval válaszolt, amely rendszeresen tárgyalja a kormányfő környezetének és a Fidesz más vezetőinek gyanús ügyeit és látványos meggazdagodását. Lehetetlen megmondani, hogy mekkora ennek a közvéleményre gyakorolt hatása, de tény, hogy az RTL többszázezer olyan állampolgárt ér el, akik nem az eleve kormánykritikus médiából tájékozódnak. Ehhez kapcsolódik a harmadik körülmény, a sokat emlegetett, de a kívülálló számára megítélhetetlen hátterű Orbán-Simicska konfliktus. A konfliktus közvetlen hatása az lett, hogy a jobboldali média egy része már nem teljesen megbízható közvetítője a kormányzati propagandának, illetve mindennaposak lettek a kormánytöbbséghez sorolt szereplők közötti összeszólalkozások és követhetetlen feszültségek. Ez is érezhetően hozzájárult a jobboldali törzsközönség elbizonytalanodásához, ami kisugárzik a Fidesztől pár lépéssel távolabb álló, de a párt potenciális támogatóinak számító csoportokra.

Ezeknek a tényezőknek a hatását erősítette fel és tette az ország egésze számára láthatóvá a netadó által kiváltott elemi erejű tiltakozás és a kitiltási botrány, ami vakító erejű reflektorfényt irányított a fideszes vezető kasztnak a magyar középosztály viszonyaitól teljesen elszakadt életmódjára (hogy a leszakadó milliókról nem is beszéljünk). Ha erre az eseménysorra visszatekintünk, akkor nehéz a véletleneknek a Fidesz számára balszerencsés összjátékát látni. Minden egyes fejleményről külön-külön elmondható ugyan, hogy nem volt törvényszerű, azonban mindegyik összefügg az orbáni hatalomgyakorlás lényegi vonásaival. Az orosz közeledés egyenesen következett abból, hogy a hibrid, autokratikus jegyeket viselő Orbán-rezsim tartósan nem egyeztethető össze a nyugati szövetségi rendszerben való tagsággal, ezért a rezsim vezetőjének külső protektor után kellett néznie. Nem volt törvényszerű, hogy a feszültség most élesedik, de szükségszerű volt, hogy előbb-utóbb kibukik: a putyini protektorátus idegen test az EU-ban és a NATO-ban. Hasonlóképp, a partneri viszonyokat nem ismerő, csak alárendeltségi relációkat működtetni képes NER-ben a nagyobb gazdasági szereplőket büntető különadók nem kivételek, hanem a rendszer lényegéhez tartoznak. Nem volt szükségszerű, hogy pont most veszi fel a kesztyűt az egyik megtámadott szereplő, de törvényszerű volt, hogy ez előbb-utóbb megtörténik, és hogy olyan szereplő fogja felvenni a harcot, amelyiknek már nincsen hova hátrálnia, viszont képes (a nyilvánosságon keresztül) közvetlenül károkat okozni a kormánytöbbségnek. És végül, az Orbán-Simicska-harcban számtalan személyes, véletlenszerű mozzanat lehet, de semmi véletlenszerű nincsen abban, hogy Orbán nem visel el magával egyenrangú társat, és hogy előbb-utóbb saját oligarchái is rájönnek, ők is bármikor lecserélhetők, és ezért érdekük lehet vállalni a konfliktust.

Ha ez az elemzés helytálló, akkor a válság velünk marad. Orbánnak nem újabb kommunikációs csodafegyverre, hanem alapvető irányváltásra lenne szüksége, és arra, hogy a frontoknak legalább egy részét lezárja. Az újabb és újabb „háborúk” már csak a legelvakultabb hívek számára meggyőzők, és éppen azokat a mérsékeltebb szavazókat távolítják el a párttól, akikre a legnagyobb szüksége lenne ebben a helyzetben. A frontok lezárásához viszont rendszerének lényegi vonásait kellene feladnia, és biztosra vehető, hogy ő már erre nem képes.

A bizonytalanságot fokozza, hogy a parlamenti ellenzék képtelennek tűnik a helyzet adta lehetőséggel bármit kezdeni, a tiltakozások mögött viszont nem állnak kiforrott parlamenten kívüli erők sem. Az események többféle irányt vehetnek, még az is megjósolhatatlan, hogy pár hónap múlva milyen szereplők lesznek a színen. Csak egy dolog látszik biztosnak: az Orbán-rezsim nem fog konszolidálódni. Vagy az eddiginél is drasztikusabb eszközökhöz nyúlva fojtja el – vélhetően csak átmenetileg – a társadalmi tiltakozást és nyíltan autokrata irányt vesz, vagy sodródni kezd, és megindul lassú felbomlása. A harmadik lehetőség, a liberális demokrácia restaurációja irányába vett érdemi fordulat, a Fidesz jelenlegi vezetőjével elképzelhetetlen.