A Momentum Mozgalom alapszabálya visszafogottan fogalmaz. Jóllehet a szövegben felbukkannak olyan kulcsfogalmak, mint a demokrácia, a jogállam, a szabadság, a piacgazdaság, az esélyegyenlőség, a társadalmi mobilitás, az alapítók mégis azt írják, hogy a párt majd működése során alakítja ki identitását és politikai véleményét.
A vázlatos önazonosításhoz képest jelentős fordulat, hogy a Momentum két társadalmi csoporttól en bloc elhatárolja magát. Elsőként az alapszabály mélységesen elítéli a rendszerváltást követő időszak politikai elitjét, mert önző és korrupt volt, továbbá a demokratikus alapértékekkel szembemenően gyakorolta a hatalmat. Ezért a Momentum az „elit, illetve az azt kiszolgáló személyek és szervezetek részvétele nélkül” kívánja elérni céljait.
A másik, történelmileg negatívan értékelt csoportba tartozik, aki „olyan pártnak vagy más politikai szervezetnek tagja vagy alkalmazottja volt, amely a rendszerváltást megelőző kommunista diktatúra vagy egyéb önkényuralmi rendszer céljait szolgálta.” Az alapszabály példaként említi a Magyar Szocialista Munkáspártot és annak jogelőd pártjait, valamint a Nyilaskeresztes Pártot. Az egykori politikai szervezeti kötődés ebben az esetkörben – az elítélő szavakon túl – világos következményekkel jár: senki nem lehet a párt tagja vagy pártolója efféle múlttal.
Egy újonnan induló, szépreményű, demokratikus párt útkeresésének egyaránt része, hogy választ a programadó, rivális politikai értékek közül és valamiképp viszonyul a politikai előzményekhez, tradíciókhoz, szimbólumokhoz. A választás az alapítók szuverén joga. Demokratikus jogrendű országokban a szavazópolgárok ítélőszéke előtt, a választásokon méretnek meg ezek az elköteleződések.
Mindazonáltal a történelmi csoportokba besorolt emberektől való – akár szimbolikus, akár azonnali következményekkel járó – elhatárolódás a közügyek része. Ezért ésszerűen feltehetők kérdések a befogadás és a kizárás kritériumainak méltányosságáról és megvalósíthatóságáról. Ebben a jegyzetben nem foglalkozom a – Kádár és Orbán-rendszer közötti – Harmadik Köztársaság politikai vezetőit, hangadóit és az establishment aktív támogatóit sújtó elitellenességgel. Kérdésem pusztán az, indokolt-e az egységes elhatárolódás – ahogy az alapszabály fogalmaz – a rendszerváltást megelőző kommunista diktatúrát szolgáló politikai szervezetek tagjaitól és alkalmazottaitól.
A párttagsági akadály nem csak azért fontos, mert néhányakat akár személyesen is érinthet. Ha jelképes állásfoglalásnak tekintjük, akkor is indokolt átgondolni, mert a szimbólumoknak normatív hatásuk van. A pártok viszonyulása a történelmi múlthoz később hatással lehet az oktatási és kultúrpolitikára, a közjogi tisztségviselőkről szóló szabályokra, a megszerzett javak újraelosztására és így tovább. Pár éve sokan legyintettek az alaptörvény jelképes szöveggel telezsúfolt preambulumára, mondván, nincs gyakorlati jelentősége. Most meg hétről hétre lehet szembesülni a szimbolikus történelmi, közösségi, vallási értékválasztásokból fakadó, káros jogi következményekkel. Vagy itt van a Heineken-ügy, amelynek fókuszában szintén egy történelmi szimbólum áll.
Nyilván vitán felül állna a „kommunista diktatúrát” elítélni, attól a legmesszebb menőkig elhatárolódni. Ha ezalatt a szovjet típusú politikai rendszerben létrejött totalitárius diktatúrát értjük, akkor rosszabbat aligha lehet elképzelni: teljhatalmú vezér, egypártrendszer, militarizmus, erős mobilizáló hatású ideológia, az államnak teljesen alávetett országlakosok, pártállami erőszak, tömegpusztítás. (Az ilyen állásfoglalás azonban következményeket von maga után: aki így elutasítja a sztálinista és a náci diktatúrát, az nem neutrális az ideológiák ügyében, miként a Momentum feltételezi magáról, hanem – helyesen – nagyon is elkötelezett.)
Esetünkben azonban nem politikai rendszerek megítéléséről van szó, hanem személyekről, akik valaha tagként vagy alkalmazottként kötődtek kommunista elnyomást szolgáló intézményekhez.
Gyakran gúny tárgya, hogy a Fidesz karrierista emberei közül milyen sokan voltak korábban tagjai az MSZMP-nek Pintér Sándortól Matolcsy Györgyön át Stumpf Istvánig. Az én példálózó listám nem itt kezdődik és nem is itt ér véget.
Az első világháború idején Oroszországban hatalomra került bolsevizmus hullámhegyén jött létre az 1919-es magyar tanácsköztársaság. Lehet rá mondani, hogy kommunista diktatúra volt. Ám abban az időben nem minden tiszteletre méltó szellemi ember helyezkedett szembe olyan konokul a rezsim szálláscsinálóival, mint mondjuk Jászi Oszkár. Például első felesége, Lesznai Anna, a nagyszerű költő és iparművész, aki bár nem volt kommunista, mégis munkát vállalt a Közoktatásügyi Népbiztosság kultúrpolitikai osztályán, hogy kidolgozhassa újszerű és hibátlan művészetpedagógiai terveit. Azokban a hónapokban a pártállami szervként működő Írói Direktórium tagja volt mások mellett Babits, Kassák és Móricz. A háromfős Zenei Direktórium tagjai: Bartók, Dohnányi, Kodály. Egyikük sem azonosult a bolsevik irányvonallal, és nem hozott olyan katasztrofálisan rossz erkölcsi döntést, mint a kommunista mozgalomhoz csatlakozó Lukács György, de rájuk lehet sütni, hogy az önkényuralmi rendszer alkalmazásában álltak.
És a meggyőződéses, párttag kommunisták vajon homogén halmazt alkotnak-e? A Horthy-rendszerben illegalitásba szorult kommunista párt tagja volt egy ideig József Attila. A második világháború után újjászerveződő kommunista párthoz szintén nem hatalomvágyból, hanem elköteleződésből csatlakozott például Kertész Imre, Szűcs Jenő, Vezér Erzsébet, vagy, hogy élő szellemi nagyságokat is említsek, Kende Péter és Kornai János. Ők az elmúlt fél évszázad ország-világszerte legelismertebb irodalmi és tudományos szerzői közé tartoznak, és életművük nem kis részben a diktatúrák kritikai természetrajzának megismeréséhez járult hozzá.
1956. Nagy Imrénél, a forradalom mártír miniszterelnökénél hithűbb kommunistát nehezen találnánk. Az október utolsó napjaiban hozott drámaian helyes döntései miatt állították bitófához, kommunistaként halt meg. A forradalom utáni megtorlások kivégzett, bebörtönzött, internált áldozatai között miskolci melósoktól szegedi könyvelőkig nagy számban voltak, akik kiábrándult kommunistaként áldozták fel életüket vagy szabadságukat.
A Kádár-rendszer elnyomó gépezete később is sokakat sújtott, akik állampárti intézmény tagjai vagy alkalmazottai voltak. Az 1973-ban az akadémiai kutatóintézetből kirúgott rendszerkritikus filozófusok bőven a Momentum kizáró szabálya alá tartoznak. Ahogy azok a reformerek is, akik az 1980-as évek végén a demokratikus ellenzékkel is vitázva, de a keményvonalas kádáristákat gyengítve, sok hasznosat tettek a békés rendszerváltásért.
Soproni Tamás, a Momentum alelnöke jó szándékú és bátor publicisztikában foglalta össze, mit gondol a pozitív magyar nemzetképről. Azt írja, az összetartozáshoz és sikerhez szimbólumokra van szükségünk, és példaként Puskás Öcsit nevezi meg. Puskás formálisan a vöröscsillagos néphadsereg őrnagya volt egy olyan időszakban, amikor az élsport, és kiemelten a futball, a totalitárius rezsim szolgálatában állt. Miként igaz, hogy a focisták zseniálisak voltak, úgy az is igaz, hogy a Budapesti Honvéd és az „aranycsapat” a diktatúra termékei voltak.
Vannak ördögi politikai rendszerek, vannak ördögi személyiségek és vannak ördögi tettek. De nem egyszerű emberek diffúz csoportjairól sommás ítéletet alkotni egykori intézményi kapcsolódásuk alapján. A démonizálás boszorkányüldözéssé fajulhat. Extrém, a Momentumtól szerencsére rettentő távoleső példák arra is figyelmeztetnek, hogy a párttagsági szabály általános jogsértő szemléletet tükrözhet. A legkorlátozóbb tagfelvételi direktívákkal épp az oroszországi bolsevikok álltak elő a nyíltabb pártot preferáló mensevikekkel szemben. A Brit Nemzeti Párt whites-only tagsági előírása, melyet az Egyenlőségi és Emberi Jogi Bizottság kifogásai nyomán töröltek el, nyilvánvalóan azt üzente, hogy a párt a törvényhozás szintjén is efféle hozzállást tart indokoltnak.
Szerintem két eset lehetséges. Az egyik, hogy hidegfejű politikai számítás húzódik meg az alapszabály kizáró paragrafusai mögött. Demonstrálni a távolságot a régimódi baloldaltól, elismerést és támogatást szerezni jobbfelől. Ez esetben kérdés, hogy kifizetődik-e hosszú távon a pártstratégia, amely szűkmarkúan bánik a történelmi tényekkel és elvekkel.
A másik, hogy a momentumosok – akik önmeghatározásuk szerint „az első szabad magyar generáció tagjai” – történelemhamisítás áldozatai. Lehet, hogy az a züllött, fake történelemszemlélet diadalmaskodik itt, amelyet a Terror Háza is fémjelez. Ez meg azt jelentené, hogy az emlékezetkultúra és a hagyományok átörökítése terén a rendszerváltás utáni elit tényleg súlyos kudarcot vallott.