Az elmúlt években fokozatosan hozzá kellett szoknunk, hogy a kormányzati intézkedések mögött rejlő megfontolások csaknem kizárólagosan hatalomtechnikai jellegűek. Más szóval, a kormányzás minden egyebet maga mögé utasító célja a fennálló politikai erőviszonyok fenntartása, vagyis a következő választások megnyerése.

Ebből a nyers hatalomtechnikai perspektívából nézve voltak racionálisként megérthetők az – egyébként hosszútávú stratégiai szempontból sokszor kérdéses, morális szempontból pedig rendkívül aggályos – olyan intézkedések mint a jogállami keretek felszámolása, a politikával függőségi viszonyban álló nemzeti oligarchiák felemelkedése, vagy a közelmúltból a menekültválság emberi jogokat és méltóságot egyaránt sértő, a szolidaritás helyett az uszítás logikáján alapuló kezelése.

Ugyanebből a hatalomtechnikai szempontból némiképp meglepőnek tűnt ugyanakkor az idei évértékelőben megadott program, melyben a fő ellenségként az EU és a hazai civil szervezetek bukkantak fel. Tekintve, hogy az EU hazai elfogadottsága nemzetközi összehasonlításban továbbra is magasnak tekinthető, valamint a civil szervezetekbe vetett bizalom is növekvő tendenciát mutat, korántsem magától értetődő, miért épp belőlük kíván a kormány ellenségképet faragni.

Minthogy sem az EU, sem a civil szervezetek nem tűnnek evidens módon ellenségnek sem a lakosság egésze, sem pedig a Fidesz-szavazók számára, így elkerülhetetlen, hogy átfogó propaganda-kampány keretében ellenségként konstruálják meg őket. Ezt a célt szolgálja mindenekelőtt a jelenleg is zajló „nemzeti konzultáció” és a hozzá kapcsolódó plakátkampány. Meglehetősen didaktikus módon ezekből két narratíva rajzolódik ki: egyfelől Brüsszel jelenik meg kizárólag a nemzeti önvédelmet és önrendelkezést fenyegető szerepben, másrészt a civil szervezetek kerülnek képbe mint a külföldi befolyásolás és az illegális bevándorlás elősegítői.

Pusztán hatalomtechnikai szempontból tekintve erre a stratégiára, azt lehet mondani, hogy az első esetben még talán könnyebben el lehet képzelni, hogy konfliktus lehet a hazai és EU-s szabályozások között és ebben az értelemben tényleges érdekütközés merülhet fel, melyben a kormány protekcionista-nacionalista álláspontra helyezkedik. A második narratíva azonban már nyíltan átlép az összeesküvés-elméletek világába, ami nem csupán rendkívül aggályos hivatalos kormányzati kommunikáció esetében, hanem hatalomtechnikai szempontból is kétes kimenetelű.

Bár az elmúlt év földcsuszamlásszerű politikai változásai nyomán szokás a nyilvánosság „igazság utáni” korszakára utalni, ennek korlátait is fontos látni. Az álhírek és összeesküvés-elméletek hatékonysága mindenekelőtt az információs társadalom túláradó jellegéből fakad. Abban az esetben működik, ha az információk özöne szakad az egyénre, aki nem tudván differenciálni a folyamatosan áradó hírek között, a meghökkentő jellegükből fakadóan nagyobb érzelmi reakciót kiváltókra fókuszál.

Egy ilyen rendszerre alapozott politikai hatalomról belátható, hogy egyszerre előfeltétele a propagandisztikus tartalmak szüntelen közvetítése minél több csatornán, és az új médiummal szemben védtelen befogadói perspektíva mellett a nem kontrollálható aktorok passzivitása is.

Ebből következik az összeesküvés-elméletekkel operáló politikai aktorok kétszintű stratégiája is: egyrészt a hírforrások minél teljesebb kontrollálása a korlátozott reflexivitású csoportok esetében, valamint ezt kiegészítve a passzivitás fenntartása az információkkal szemben bizalmatlan befogadók esetében.

Mindez nem csupán az elmúlt hónapok eseményeit helyezi új megvilágításba, de egyúttal a civilek és CEU elleni támadást is. Az, hogy az állami mellett a piaci sajtóorgánumok is minden korábbinál nagyobb mértékben koncentrálódtak kormányközeli vállalkozók kezében korábban nem látott lehetőséget teremt az információs csatornák központi kontrollálására. Belátható, hogy ez a stratégia abban az értelemben működik, hogy a Fidesz sikeresen közvetíti egy jól behatárolható csoport számára a külső szemlélő számára abszurdnak tűnő értelmezéseket.

Ugyanakkor az is látszik, hogy ez a kör nem bővíthető: azokat, akik számára az információs csatornákat elárasztó propaganda nem evidens igazság, csekély eséllyel fogják meggyőzni a kormányzati kommunikáció „igazságon túli” formái. Az ő esetükben a Fidesz teljesen eltérő stratégiához folyamodik, melynek legfontosabb célja a passzivitás fenntartása. Ehhez egyrészt eszköz a nyers megfélemlítés: a múltban számos gesztusból látható volt, hogy a hatalom képviselői ettől egyáltalán nem riadnak vissza. Azonban ez kétélű fegyver abban az értelemben, hogy a passzivizálódás mellett legalább annyira magában rejti az ellenállás növekedésének lehetőségét is. Ilyenformán önmagában korántsem elégséges, kiegészítő mechanizmusokra szorul.

Ebből a szempontból van különös jelentősége a civilek és a CEU ellehetetlenítésének. Természetesen nem abban az értelemben, hogy akár az emberjogi civil szervezetek tevékenységében, akár a CEU oktatási programjában megjelenő tudás közvetlen alternatívaként szolgálhatna a kormányzati propaganda számára. Minthogy az ezek közvetítéséhez rendelkezésre álló csatornák összehasonlíthatatlanul kisebbek az államiaknál, így önmagában a belőlük fakadó kritikai potenciál sem jelenthet valós veszélyt a kormányzati kommunikációra nézve.

Az ezeken a helyeken formálódó morális és emberjogi szempontok bár távol vannak a hazai hétköznapoktól, azonban mégsem irrelevánsak amiatt, hogy a „politikai imagináció” forrásvidékének tekinthetők. A civil segítés gyakorlata és az annak elméletéül szolgáló – humanitárius, osztály, etnikai kisebbségi, gender vagy egyéb szempontú – társadalomkritikai gondolkodás egyaránt olyan utópikus horizontra utalnak, ami elképzelhetővé tesz egy másfajta életet. Olyan gazdasági, társadalmi, politikai berendezkedést, amit nem a „barát-ellenség” totális logikája határoz meg, hanem legalább részben a szolidaritás, igazságosság és méltóság szempontjai.

Így, bár közvetlenül nem képes hatni a társadalom széles tömegeire, egy ilyen horizont jelentősége mégis óriási abból fakadóan, hogy olyan politikai cselekvések alapjául szolgálhat, melyek keretében azok a széles tömegek, akik távolságtartóan viszonyulnak a kormányzati propagandához, megszerveződhetnek. Ebből fakadóan a politikai imagináció forrásainak elapasztása legalább annyira fontos része egy kiépülő autokráciának, mint a nyilvánosság minél teljesebb kontrollálása.

Ez, és nem kevesebb a CEU és a civil szervezetek elleni támadások valódi tétje: miután a kormánypártok a materiális erőforrások, az intézmények és nyilvánosság szintjén domináns pozícióba kerültek, a következő lépés azoknak a szerveződéseknek a – nem csupán technikai, de elvi – ellehetetlenítése, melyek riválisaivá válhatnának.

Hatalomtechnikai értelemben ez annál is inkább logikus lépés, mert az elmúlt évek valódi alternatívát jelentő megmozdulásai rendre civil keretek között szerveződtek. Azonban a belőle fakadó önpusztító tendenciák okán végső soron mégis könnyen paradoxonba fordulhat át. Kulturális, tudományos és diplomáciai szempontból már jelen pillanatban is felmérhetetlen károkat okozott a CEU ellehetetlenítése és a civil szervezetek támadása. Azonban ennél is aggasztóbb az a tendencia, amit az intézkedések jelenlegi iránya előrevetít.

A nemzetközi beágyazottságú CEU és a „külföldi finanszírozású” civil szervezetek ugyan kitüntetett jelentőségűek, mivel globális gondolkodási folyamat eredményeit csatornázzák be, azonban korántsem egyedüli színterei a politikai imagináció születésének. Az alternatív életek elképzelését blokkolni kívánó hatalomtechnikai logika ennek megfelelően aligha fog megállni bezárásukat követően: mindaddig, amíg ellenállási pontokat észlel, vagyis amíg a propagandisztikusan nem kontrollálható rétegek nem passzivizálódnak, továbbhalad.

Egy ilyen folyamat végeredménye könnyen belátható: addig tart, amíg a társadalom nem redukálódik egyrészt a propagandisztikus információáradat virtuális valósága által uralt rétegekre, másrészt az azon kívüliek passzív csoportjára. Történelmi szempontból egy ilyen folyamat nem csupán a felvilágosodás és modernizáció eszméinek teljes dekonstrukcióját fejezi ki. Egyfajta „ellenreformkorként” legalább annyira szembe megy a nemzeti identitás alapjául szolgáló oly kevés konszenzuálisan nagyra tartott korszakkal is, melyben a nemzeti kérdés elválaszthatatlan volt az emancipáció kérdésétől. Végeredményben a kormány által elkezdett pálya azzal fenyeget, hogy önmaga számára sem marad semmi, ami felett érdemes lenne hatalmat gyakorolnia.