A látszat csal

Jog  |  2017. március 14.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Az alaptörvény szerint az Országgyűlés választja az államfőt, valójában a miniszterelnök jelöli ki. Miféle rendszer ez? Nem tökéletlen demokrácia, hanem újfajta autoritarizmus.  

Régebben az autoriter vezérek meggyilkoltatták vagy fizikailag elnyomták ellenlábasaikat, bebörtönözték a kritikus tudósítókat, felfüggesztették a törvényhozó gyűléseket, bezáratták a nem szolgálatkész bíróságokat. Bár a mai utódok nem hagytak fel teljesen a hagyományos eszközök alkalmazásával, mégis az autoritarizmus jelentős módosulásai figyelhetők meg.

Az autoritarizmus új jellegzetessége, hogy demokrácia látszatát kelti. Igen gyakori, hogy autoriter rendszerben az alkotmány demokratikus politikai elveket és alapvető jogokat sorol fel. Választott képviselő-testület szavazza meg a törvényeket. A végrehajtó hatalom választott vezető kezében van, aki demokratának hirdeti magát és olyan törvények alapján rendezi be uralmát, amelyek látszólag nem térnek el jelentősen a demokratikus országok szabályaitól. Az alkotmányos homlokzat díszei mögött azonban szisztematikus önkényuralom érvényesül.

Jóllehet alkotmány elhatárolja a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom kompetenciáit, ám nem a hatalommegosztás és a joguralom elvei alapján. Az alkotmányjogi hatalmak közötti viszony rendkívül kiegyensúlyozatlan. A végrehajtó hatalmi ág, pontosabban annak vezére túlhatalommal rendelkezik. Fontos, hogy a formalizált és a tényleges kompetenciák gyökeresen eltérhetnek (pl. Oroszország Medvegyev elnöksége és Putyin kormányfősége idején). Az autoriter vezér az „alkotmány őreként” hajlamos kiterjeszteni a hatalmát. Csillapíthatatlan hataloméhségben többletjogosítványokat igényel a nemzeti szuverenitás védelmére, rendkívüli fenyegetettségre, külső és belső ellenségekre hivatkozva (Erdoğan Törökországban). További jellegzetesség lehet, hogy a formális kormányzati hatalom alárendelődik az informális egypárti uralomnak. (Extrém példaként lásd Kínát és a történeti előképet, a politbürót: szovjet-típusú rezsimekben a kommunista párt politikai bizottságát.)

A mai autoritarizmus sajátossága, hogy megtévesztően működésben tartja az alkotmányos demokráciák formális intézményrendszerét, de annak egyik része az önkényuralmi elnyomás eszköze (pl. ügyészség), másik része pedig hamis reprezentatív funkciót tölt be: alkotmányos jogelvekre hivatkozva hozzájárul a népképviselet és az alapvető jogok érvényének fokozatos felszámolásához (alkotmánybíróság, ombudsman). Mivel a politikai hatalom egy személy (a vezér) vagy egy csoport (az uralkodó klikk) birtokában van, ezért a hatalmi ágak szolgálnak, de hogy kit és milyen módon, az csak az informális gyakorlatokból ismerhető meg. Például az 1993-as orosz alkotmány az államfői végrehajtó hatalom karakterét illetően nem tér el különösebben az 1958-as francia alkotmánytól (amely a mintát szolgáltatta a parlamentáris szerkezet átalakításához), a gyakorlat mégis teljesen más lett. Mindkét alkotmányozást a parlamentarizmus bénultsága és az államfői végrehajtó hatalom megerősítésének igénye (de Gaulle és Jelcin) inspirálta. Ám amíg Franciaországban hosszú távon sikerült fenntartani az alkotmányos demokratikus működést, addig Jelcin elnök idején, majd a Putyin-érában Oroszország lépésről lépésre távolodott a demokráciától, az alkotmány szövegének karakteres módosításai nélkül.

A populista autoriter vezérek szokásos eszköztárának része, hogy a „nép nevében” ellehetetlenítik a bírói alkotmányvédelmet. A tipikus történelmi forgatókönyv a kormányzatot kontrollálni képes bíráskodás felszámolása (lásd Ausztria Hans Kelsen-féle alkotmánybíróságát a két világháború között). Manapság széleskörű gyakorlattá vált az alkotmánybíróságok működtetése, de rendeltetésükkel ellentétes célok érdekében: legitimáló funkciót töltenek be és megerősítik az autoriter jogalkotási tendenciákat. Szemléletes példa Oroszország, ahol Valerij Zorkin, az alkotmánybíróság elnöke – aki egykor hatékonyan ítélkezett Borisz Jelcin antidemokratikus elnöki intézkedéseiről – Putyin szolgálatába állította a normakontrolt. A hatalom centralizálásához és az autoritarizmus konszolidálásához járult hozzá, hogy az orosz alkotmánybíróság folyamatosan jóváhagyta az államfő-párti törvényhozást, a regionális autonómiák felszámolását, a Krím-félsziget annektálását stb.

Sőt, az autoriter vezérek olykor még fájdalmas, alkotmányjogi kontrollt jelentő ítéleteket is eltűrhetnek az alkotmányosság látszatának fenntartása érdekében. A legfőbb korlát, hogy az ítélet ne veszélyeztesse a rendszer integritását vagy lényeges alkotóelemeinek működését (például az egyiptomi ítélkezési gyakorlat Hoszni Mubárak elnök idején).

A kevesebb alkotmányjogi korlát igénye nemcsak a bírói, hanem a törvényhozó hatalmat is alárendelt szerepre kényszeríti. Mivel a „népakarat” artikulálásának és koordinálásának jogilag formalizált eljárásai eltorzulnak vagy megszűnnek, nincs is szükség a parlamentáris képviseleti kormányzás normális eszköztárára. A vezér érzékeli és juttatja kifejezésre a „népakaratot.” Összességében a rendszer nemcsak a bírói hatalom, hanem a nyilvános, deliberatív törvényhozás visszaszorulásával is jár.

És mi biztosítja leginkább a demokrácia látszatát? A mai autoritárius rendszerek ritkán szüntetik meg a választópolgárok formális jogosultságát, hogy szavazzanak a törvényhozó testületek tagjairól vagy más közjogi tisztségviselőkről. Épp ellenkezőleg: az a tipikus, hogy igyekeznek „demokráciaként” legitimálni magukat a választásokkal és „felülről” kezdeményezett kvázi népszavazásokkal. A választójogi szabályozás és gyakorlat azonban hegemonikus természetű. Ez azt jelenti, hogy a rendszer nélkülözi, vagy csak töredékesen tartalmazza a szabad és fair választások azon konstitutív elemeit, melyeket a nemzetközi emberi jogi normák és az alkotmányosság elvei írnak elő. Igaz, még a legsikerültebb demokratikus választási rendszerekben is találhatók hiányosságok, és minden megtartott választás során előfordulnak kisebb-nagyobb szabálytalanságok, esetleg visszaélések, de az autoritarizmusban mindez tudatos és rendszerszerű: arra irányul, hogy az autoriter vezér ellenőrzése alatt tudja tartani a választási eljárásokat és a választások kimenetelét.

A „szavazás választás nélkül” az autoritarizmus egyik tipikus ismertetőjegye. Például a szovjet-típusú kelet-közép-európai államokban egypártrendszer (pl. Magyarország, Románia) vagy dominánspárt-rendszer (pl. Csehszlovákia, Lengyelország, NDK) érvényesült, kompetitív választások lehetősége nélkül. A választópolgárok időszakonként visszatérően szavazhattak, de csak az uralkodó párt jelöltjeire vagy a párt dominálta listára. Számos mai autoriter rezsim ezzel szemben nemcsak megtartja a többpártrendszert, hanem az ellenzéki mozgalmak aktivitását is megtűri, miközben a jog biztosítja a kormányzópárt dominanciáját. Tisztességtelen előnyt biztosíthatnak a választójogi egyenlőtlenségek, a választási jogszabályok egypárti módosításai, a gerrymandering, a választói regisztráció önkényes akadályai, a bejutási küszöb megemelése, a korlátozó kampányszabályok (ideértve a finanszírozás aránytalanságait), a pártfüggő választási testületek és ítélkező fórumok, a közmédia és a pártközeli kereskedelmi média súlyosan elfogult működése, valamint az állam és a párt közötti határ másfajta elhalványulásai. A választópolgárok azonosítási és nyilvántartási szabályainak módosítása gyakorlatilag a választójog elvonását eredményezheti (Zimbabwe, Mugabe elnöksége idején). Hasonlóan torzító célzatú, ha a választójogi szabályozás preferálja a diaszpóra részvételét (Szenegál), vagy akadályozza az emigrációban élők szavazását (Venezuela Chavez elnöksége idején).

Az autoritarizmus kifejlődését gyakran a populizmus segíti elő. Sok helyen a kormányzópárt relatív népszerűségét jól magyarázza az a globális trend, hogy a populista vezér kihasználja a rendszerellenes és elitellenes indulatokat. A hatékony kivitelezéshez azonban az is szükséges, hogy a kormányzat az állami médiát de jure, a magánmédia nagyobb részét pedig de facto a befolyása alá vonja. Ebben a modellben a népszavazás nem a közhatalmat korrigáló közvetlen részvételi és döntéshozatali formaként működik, hanem az autoriter kormányzat (vagy szervilis intézménye) kezdeményezi saját politikájának előmozdítására. Ilyen módon a közvélemény folyamatos és rendszerszintű manipuláció áldozata.

Tehát a mai autoritarizmus számos megjelenési formája a felszínen többségi elvű demokrácia képét mutatja, valójában a rendszer fenntartásához hozzájárulnak a jogszabályok egyoldalú módosításai, az alkotmányos intézmények torzításai, a politikai közösség helyett a vezért szolgáló alkotmányos tisztségviselők és a rendszerszerű propaganda.