Az idei magyarországi választásokra visszavonhatatlanul rányomja a bélyegét az ukrajnai háború. Nemcsak azért, mert háttérbe szorította a kampány belföldi témáit, hanem azért is, mert meghatározza a következő kormány mozgásterét. Ezúttal nem csupán az a kérdés, hogy a NER politikai szférán túli „kiépülése” folytatódik-e, vagy egy megosztott, mégis a kormányváltás reális lehetőségét 2010 óta talán először magában rejtő ellenzéki összefogás tehet kísérletet a NER „visszabontására”. Mindkét forgatókönyvet alapjaiban írja át a küszöbön álló gazdasági válság és a morális szempontból átrendeződő geopolitikai tér, megemelve a választás tétjét. E hatások feltérképezéséhez mind a NER által kínált politikai-társadalmi status quo sajátosságait, mind a következő magyar kormány előtt álló belső és külső kihívásokat figyelembe kell venni.
A hatalomátadás próbája
A hatalom választásokat követő átadása a demokratikus politikai rendszerek töréstesztjeként fogható fel. Amennyiben nehezen képzelhető el egy kormányról, hogy vereség esetén maradéktalanul átruházza a végrehajtói jogköröket, úgy demokratikus elkötelezettsége kérdésesnek tekinthető. A skála egyik végén találhatók azok a rezsimek, ahol a hatalomátadás – akár hosszú évtizedek óta tartó kormányzást követően is – üzemszerűen történik (pl. a 2021-es német kormányváltás). A másik végén pedig azok, melyek esetében az egy kézben összpontosult hatalom békés átadása csaknem elképzelhetetlen (pl. Putyin-rendszer).
Magyarország e skála utóbbi végpontjához áll közelebb. A NER hatalomkoncentrációra irányuló törekvései tizenkét év kormányzás után olyan gazdasági-politikai-kulturális szövetet hoztak létre, ami belátható módon nem számol a négyévenként lehetséges kormányváltás lehetőségével. Az alkotmányos fékek és ellensúlyok korlátozása, a választási rendszer átalakítása egyaránt a közjogi kontroll kiiktatására utal. A közbeszerzési rendszeren keresztül megszervezett gazdasági elit és a közmunkaprogramba integrált munkaerőtöbblet a gazdaság politikai kontrollját fejezi ki (a hierarchia két végpontján). A média és a kulturális intézmények nyílt pártpolitikai irányítása pedig a valóság értelmezése feletti dominancia igényére utal. Összességében a NER ambíciója nem kevesebb, mint a társadalom „politikai integrációja”, ami nehezen egyeztethető össze a demokratikus hatalomátadás logikájával.
2014 óta egyre kevésbé világos, hogy a Fidesz esetleges veresége esetén – melynek esélyét rendszerszintű kiegyensúlyozatlanságok eleve csökkentik– miként lehetne a választási döntést a NER kiépült intézményeivel szemben érvényesíteni. Nem véletlen, hogy a közelmúltban a NER visszabontásának közjogi, gazdasági és kulturális kérdései egyaránt az ellenzéki gondolkodás középpontjába kerültek. És nem véletlen az sem, hogy ezekre a kérdésekre nem születtek megnyugtató válaszok. Okkal feltételezhető, hogy egy esetleges politikai vereség esetén a NER keretei között kiépült gazdasági-kulturális intézmények elhúzódó utóvédharcokba bocsátkoznak. Egy efféle „hideg polgárháborús” helyzetben a politikai támogatás mértéke és hevessége válik meghatározóvá: amíg közel egyforma tömegbázis feszül egymásnak az ellenzéki és a kormányoldalon, addig a NER visszabontására is csupán korlátozott tér nyílik a kormányváltó erők számára.
A háború következményei
Ilyen társadalmi viszonyok között különösen megnő a jelentősége a külső környezeti feltételeknek. Amennyiben ezek szintjén a rendszer lényegét érintő változások állnak be, úgy az alapvetően rendezi át a belső erőviszonyokat is. Az ukrajnai háború ebből a szempontból sorsfordító eseménynek tekinthető. Egyrészt az élelmiszer- és energiaárak jelen pillanatban beláthatatlan mértékű emelkedése egy potenciálisan globális piaci válság kialakulását valószínűsíti. Másrészt az a külpolitikai tér, melyben a NER lavírozni próbált a keleti források és a nyugati szövetségi rendszerek között, alapvető átalakuláson megy keresztül: a háborút követően új morális világrend körvonalazódik, amiben e két világ között egyértelműen választani kell.
Akármelyik politikai oldal nyer is, ez lesz az a környezet, amiben az április 3. után megalakuló kormánynak boldogulnia kell. Az előrejelzések szerint a választási költekezésből fakadóan már eleve hatalmas költségvetési hiány a háború okozta recesszióval együtt jó eséllyel rég nem látott inflációt és elszegényedést fog magával hozni. A Fidesz által továbbra is folytatott hintapolitika már most is érezhető feszültségeket szül, még a korábbi legszorosabb szövetségesek körében is elszigeteléssel fenyegetve. Mindezek a külső változások a NER lényegét érintik: minthogy sem a korábbi globális konjunktúrára, sem az EU-n belüli korábbi mozgástérre nem számíthat a kormány, így a stabilnak beállított status quo is ingataggá válik.
A NER megváltozott mozgástere
Ezek a sajátosságok jelölik ki a közelgő változás tágabb tétjeit: bár a NER leválthatósága már 2018-ban is kérdéses volt, az új külső feltételek miatt 2022-ben gyökeresen új helyzet állt elő. Nem egyszerűen arról van szó ugyanakkor, hogy a külgazdasági és külpolitikai mozgástér beszűkülése automatikusan magával vonná a NER gazdasági és kulturális intézményeinek meggyengülését. Sokkal inkább azt lehet mondani, hogy a külső feltételek átalakulásával a választások tétje megnőtt. Az ellenzék és a Fidesz győzelme alternatív történelmi forgatókönyveket valószínűsít, melyek a négyéves cikluson túl is meghatározhatják az ország jövőjét.
A háború kitörése óta a kormányzati kommunikáció legfontosabb önigazolási érve a vezetési tapasztalat hangoztatása volt. Külső válságok idején a bejáratott intézményi struktúrák csakugyan kulcsfontosságúak, hiszen ezek hiányában a kollektív cselekvés könnyen megakad. Ennyiben érthető a Fidesz érvelése: arról próbálja meggyőzni a közvéleményt, hogy vezetésével megúszhatóak a háború következményei, az ország „kimaradhat” a konfliktusból, úgy, hogy közben a „rezsiharc” eredményei is megvédhetőek. Ehhez mindössze „stratégiai nyugalomra” van szükség, ami végső soron nem más, mint az EU és a NATO konszenzuális válaszlépéseinek elfogadása, és emellett a Putyin-rendszernek tett szimbolikus gesztusok – aminek egyaránt részét képezi az orosz háborús narratívák hangoztatása a közmédiában, valamint a fegyverszállítmányok útjának megakasztása.
Belátható azonban, hogy ezek az ígéretek aligha tarthatóak. Magyarország az EU és a NATO tagjaként definíció szerint nem tud semleges maradni. Amennyire direkt katonai konfrontáció nélkül „barátságtalan” lehet egy ország, e szövetségek annyira konfrontatívak Oroszországgal: a gazdasági szankciók okán nem túlzás „gazdasági háborúról”, a fegyverszállítmányok, csapatösszevonások és az eszkalálódó fenyegetések okán pedig diplomáciai értelemben is pattanásig feszült helyzetről beszélni. Magyarország már most része ennek a konfliktusnak, a kérdés csupán az, hogy milyen szerepben: nyugati szövetségeseihez lojálisan vagy pedig a szövetségi rendszeren belül gyanú által övezve. Ez utóbbi státuszra az elmúlt években egyre több jel utal, aminek következtében a bizalomvesztés visszafordíthatatlan eróziója látszik beindulni.
A gazdasági jóllét indikátorának tekintett rezsiharcra vonatkozó ígéretekkel kapcsolatban szintén aggályok fogalmazhatók meg. A hatósági benzinár példája mindennél világosabban mutatja, hogy már a háború előtt sem volt lehetőség a világpiac függvényében alakuló energiaárak kormányzati kontrolljára. Ilyen értelemben az infláció és a recesszió alighanem elkerülhetetlen, a kérdés csupán az, hogy milyen társadalompolitikával reagál erre a kormány: milyen társadalmi csoportokra terheli rá az energiaárak növekedésének költségét; milyen újraelosztási elvek alapján szerveződnek meg a szolidaritási láncok, és kik maradnak azokon kívül? A Fidesz-kormány elmúlt évtizede alapján kevés remény fűzhető ahhoz, hogy az eddigi kizáró, egyenlőtlenségeket növelő társadalompolitika új irányt venne.
Az elszigetelődő NER zsákutcája
Mindezek alapján a kormánypártok győzelme külpolitikai elszigetelődéssel és az elemi szükségletek szintjét (élelemiszerellátás, lakhatás) érintő destabilizálódással jellemezhető forgatókönyvet valószínűsít. Ebben a helyzetben egyszerre rendülhet meg a nyugati szövetségesek bizalma és nőhet meg az esélye a belső legitimáció meggyengülésének. E két tényező összeadódása az EU-tól való távolodás és a hatalmi struktúrák antidemokratikus átrendeződésének valós veszélyét rejti magában. Egyfelől anyagi értelemben egyre kevésbé várhat az EU-tól támogatást a kormány, miközben a közös intézményi szabályok egyre több akadályt gördítenek a NER gazdasági-politikai konglomerátumának útjába. Másfelől a meggyengült legitimitás okán a demokratikus játékszabályokkal ellentmondásban álló hatalomtechnikák felértékelődhetnek a kormány számára, mely elmozdulás egyre kevésbé összeegyeztethető az erre érzékenyebbé váló EU számára.
Ez persze nem jelenti sem az EU-ból való automatikus kilépést, sem pedig a mostani hibrid-illiberális modellről egy nyílt önkényuralmi modellre való automatikus váltást. Tekintve, hogy az EU hazai támogatottsága továbbra is töretlen, így e dezintegráció mértéke és mikéntje egyaránt megjósolhatatlan. Hasonlóképpen, a társadalom reakciója az esetlegesen fokozódó önkényuralmi tendenciákra kiszámíthatatlan. Ugyanakkor az valószínűsíthető, hogy az elszigetelődő NER által kijelölt kényszerpálya egyszerre foglalja magában a Magyarország és a nyugati szövetségesei közötti törés elmélyülésének és egy autokratikusabb politikai berendezkedés irányába történő elmozdulásnak a veszélyét. Mindez kiegészülve a gazdasági recesszió perspektívájával, a társadalmi konfliktusok aggasztó mértékű eszkalációjával fenyeget.
Ilyenformán hiába ígér stabilitást, kiszámíthatóságot és nyugalmat a Fidesz, kormányon maradva csekély az esélye annak, hogy e vállalások megvalósíthatók lennének. A külső strukturális feltételek megváltozása alapvető szinten lehetetleníti el a NER eddig megszokott működését. Minthogy a háború miatt nem számíthat sem külső gazdasági felhajtóerőre, sem a korábbi stratégiai mozgástérre, ezért maga is kénytelen adaptálódni. Ugyanakkor a változás tekintetében meglehetősen kötött pályán mozog: legitimációs tartalék híján elsősorban az autoriter tendenciák erősödése valószínűsíthető, társadalompolitikai szempontból pedig a kizárási logikák fokozása.
Ellenzéki kételyek
Az ellenzék győzelme által előrevetített forgatókönyv szintén a fenti paraméterek alapján vázolható fel. Az érezhető belső harcok ellenére a közös indulás és mozgósítás megszervezésének feladatát sikerrel valósították meg az ellenzéki pártok. Mégis sokan vannak, akik épp e megosztottság okán kételyeket fogalmaznak meg az összefogás kormányképességével kapcsolatban. Hiába zajlott széles körű bevonáson alapuló szakmai munka a háttérben, a választópolgárok számára kevéssé vált világossá, hogy pontosan milyen gazdaság- és társadalompolitikai alternatívát kínál az ideológiailag sokszínű ellenzék. Ebben az értelemben sokak számára különösen kockázatosnak tűnhet egy háborús és gazdasági válsághelyzetben olyan erőre bízni a kormányzást, amiről nem tudni, hogy fontos kérdésekben milyen álláspontot képvisel. Arról nem is beszélve, hogy nehéz elképzelni, miként lehet képes egy megosztott ellenzék a NER gazdasági-kulturális utóvédállásainak visszabontására: hogyan boldogulna a szoros választási eredmények esetén borítékolható hideg polgárháborús viszonyokkal?
A fenti megfontolásokra támaszkodva, bizonytalan – a választási vereség lehetőségét defetista módon racionalizáló – ellenzéki szavazók között olykor felbukkan az az érv is, hogy pusztán pragmatikus-stratégiai alapon 2022-ben akár előnyös is lehet Fidesz győzelme. Hiszen egy megosztott ellenzék kis arányú győzelem esetén a gazdasági recesszióval és a NER túlélő gazdasági-kulturális pozícióival egyidejűleg találná magát szembe. Ennek pedig a legvalószínűbb következménye egy idő előtti kormányválság és a megerősödött formában visszatérő Fidesz-kormány lenne. E gondolatmenet logikusnak tűnő következtetése, hogy az ellenzék valójában azzal jár jól, ha a Fidesz maga viseli a küszöbön álló gazdasági válság felelősségét, és ezáltal lehetővé válik középtávon egy megerősödött ellenzék „rendszerváltása”.
Azonban ez a kalkuláció figyelmen kívül hagyja a háború miatt megváltozott nemzetközi kontextus jelentőségét. Az EU-tól való eltávolodás nem pusztán „mennyiségi” kérdés (amennyiben kevesebb támogatás veszélyét hordozza magában), hanem „minőségi” (amennyiben középtávon a visszafordíthatatlan marginalizálódás és az autoriter átrendeződés veszélye merül fel). A NER-folytatására vonatkozó kérdés nem csupán újabb négy évig tartó aggályos közbeszerzésről, a kulturális és média intézményeinek elfoglalásáról és a társadalom politikai integrációjának kiterjesztéséről szól. Hanem egy olyan forgatókönyvről, ami sokkal többel fenyeget: amennyiben a társadalom integrációja egy külső és belső legitimációját egyaránt elvesztő politikai renden alapul, úgy az óhatatlanul az elhallgatás, tabusítás és az azokra ráépülő politikai manipuláció és erőszak rendszerének ágyaz meg. Az ilyen értelemben „kettős társadalmi” berendezkedés korántsem ismeretlen a hazai társadalomtörténetből: a Kádár-rendszer lassú erjedésének és passzív agressziójának mélyén is igazolhatatlan morális alapvetések álltak.
Rejtett ellenzéki erőforrások
Mindeközben az ellenzék győzelme sem garancia semmire. Egyáltalán nem zárható ki, hogy ez esetben a küszöbön álló gazdasági recesszió és az ellenálló NER-intézmények kormányválságot idéznének elő. Az esetleges ellenzéki győzelem pusztán arra teremt lehetőséget, hogy – egy különösen nehéz belső gazdasági helyzetben – megkezdődjön a NER-visszabontása. Ez az óhatatlanul küzdelmes folyamat ugyanakkor jelen helyzetben nem csak halmozott nehézségekkel terhelt. Amiatt, hogy a morális szempontból átrendeződő európai térben Magyarország nem lenne egyedül, sajátos erőforrásokkal is gazdagodna. Számíthatna valamire, amiről az elmúlt tizenkét évben lassan elfeledkezünk: Európa szolidaritására.
Bár hiábavaló azt várni, hogy az EU „megoldja” az előttünk álló kihívásokat, a puszta anyagi segítségen túl, a NER-lebontásában is fontos szimbolikus és jogi támogatást nyújthat. Arról nem is beszélve, hogy egy megújult európai identitás morális szempontból önmagában is jelentős erőforrásnak tekinthető, mely hatást hiba lenne alábecsülni. Egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy az előttünk álló gazdasági válságnak egy morálisan hiteltelen, a nemzetközi szintéren páriává vált állam polgáraiként, szégyenkezve futunk neki, vagy pedig egy morális szempontból elfogadhatatlan háborús agresszor ellen összefogó szövetség tagjaként.
A háború újból morális súlyt adott a politikának – ami nem csupán a nemzetközi, de a belső szolidaritás megerősítése szempontjából is kivételes lehetőség. Ez és nem kevesebb az árpilis 3-ai választás történelmi tétje.
(A cikk eredetileg 2022. március 29-én jelent meg a 444.hu-n.)