Irtózatosan nehéz lesz, de nincs más út
 | 2022. április 14.
Nem csak a többség felvonultatásával lehet erőt mutatni. Erkölcsi meggyőződésünk határozott, higgadt, nyitott és empatikus, a konfliktust nem kereső, de előle nem is kitérő vállalása tiszteletet kelthet a más véleményűekben is, és erőt mutat az utat keresőknek. A meggyőződés erejét.

Orbán újabb kétharmados többsége érthetően letaglózta az ellenzéki közvéleményt, szavazókat, aktivistákat és politikusokat. Nyoma sincsen a 2018-as választást követő dacreakciónak, egyelőre csak a tanácstalanság és az apátia látszik. Bár még csak az első napok kétségbeesett reakcióit látjuk, a formálódó közmegegyezés iránya világos: a közös indulás semmit sem hozott az ellenzéknek, Orbánt “ebben a rendszerben” nem lehet legyőzni. A magam részéről ezeket az állításokat szeretném megvitatni. Az első állítást árnyalni, a másodikat pedig értelmezni, mert nem magától értetődő, hogy mit értünk rajta, és az eltérő értelmezések más és más követendő politikai stratégiát és cselekvést sugallanak.

Súlyos kudarc, parányi eredmények

A legborúlátóbb előrejelzéseket és várakozásokat is alulmúló ellenzéki eredmény fényében érzelmileg érthető a lemondó következtetés, hogy a mögöttünk hagyott ciklus nagy ellenzéki projektje, a közös indulás totális csőd volt. Valóban, minden értékelésnek abból a megállapításból kell kiindulnia, hogy a Fidesz fölénye brutális, a párt listájára még sosem szavaztak annyian, mint most. (Ez igaz akkor is, ha csak a „hazai,” levélszavazatok nélküli számokat nézzük). Az is nyugodtan kijelenthető, hogy a pusztán az ellenzéki pártok támogatottságának összeadására épülő politika kudarcra van ítélve. Mégis amellett érvelek, hogy túlzó és leegyszerűsítő arról beszélni, hogy az összefogás semmilyen politikailag értelmezhető eredményt nem hozott.

Tudom, a győzelemről vagy minimálisan a kétharmad megakadályozásáról szőtt ellenzéki álmok még füstölgő romjai között erről értekezni szinte kegyeletsértő, mégis arra biztatnám az olvasót, hogy vegye észre a most parányinak látszó eredményeket is, mert a túlzó értelmezések rossz jövőbeni döntéseknek ágyaznak meg. Azt is tudom, lesznek olvasók, akiknek meggyőződése, hogy ezzel az ellenzéki politikai elittel minden előrelépés lehetetlen. Én is hosszasan tudnám sorolni az ellenzéki pártok nyilvánvaló hibáit és hiányosságait, a tartalomtól a szervezeti és személyi gyengeségeken keresztül az alacsony kölcsönös bizalomig. Egészen biztos, hogy szükség van jelentős vérfrissülésre. Azonban annak az esélye, hogy ennek az elitnek a helyét mindenestül átveszi egy jobb, felkészültebb, erősebb szervezeti struktúrával bíró másik elit, pontosan akkora, mint hogy Orbán Viktor magától jobb belátásra jut, és visszatér a demokratikus jogállami politikához. A totális „ellenzékváltás” követelése alig különbözik a defetizmustól.

Milyen politikailag értelmezhető eredményekre gondolok? Az első megállapítás a nem a Fideszre szavazó tömeg megoszlására és belső struktúrájára vonatkozik. 2010-ben és 2014-ben a Fidesztől egyértelműen balra álló pártokra adott szavazatok aránya 29,45% illetve 31,7% volt. Ideértem az MSZP-t, LMP-t, az akkor még létező MDF-et, illetve 2014-ben az akkori összefogás részeként indult DK-t és Együttet. Ezeken a választásokon a Jobbikra 17, illetve 21% szavazott. Azon túl, hogy a „baloldal” pártjai egymással is versengtek, 2010-ben az összellenzéki szavazatok bő egyharmada, 2014-ben pedig majdnem 40%-a a velük ellenséges, akkor még egyértelműen szélsőjobboldali Jobbikra ment. (Az összes adat a „hazai” szavazókra vonatkozik).

Tehát a nem Orbánra szavazó tömeg különböző csoportjait áthidalhatatlan ideológiai és politikai szakadékok osztották meg. 2018-ra a helyzet csak annyit változott, hogy a Vona Gábor vezette Jobbik szándékolt ambivalenciája miatt nehezen megmondható, hogy a rá szavazó bő egymillió választó mekkora része tekinthető szélsőjobboldalinak, de az arányok, a politikai széttagoltság és a kölcsönös bizalmatlanság érdemben nem változtak.

Ehhez képest 2022-ben a nem a Fideszre szavazó, ellenzéki össztömegen belül a szélsőjobbos Mi Hazánk csak 14-15%-ot képvisel, tehát nem állja meg teljesen a helyét, hogy visszatért a „centrális erőtér.” Hogy másképp érzékeltessem a változást: 2014-ben bő másfél millóan szavaztak az (egymást is támadó) Összefogásra és LMP-re, és egymillióan a velük ellenséges Jobbikra. 2022-ben a kétmilliót közelítette az Egységben Magyarországért szavazóinak a száma, és 330 ezren szavaztak a Mi Hazánkra. Vajon hányan tippeltek volna arra 2014-ben, amikor a Jobbik éppen dinamikusan erősödött, hogy az egységesülő baloldal tud integrálni három-négyszázezer szavazót a Jobbik táborából?

Ráadásul az egyesült ellenzékre szavazott tömeg politikai képviselete a korábbinál egységesebb, és maga a választói sokaság is kohézivnak tűnik. Ennek egyik jele, hogy az egyesült ellenzékre voksolók kilencven százaléka érvénytelenül szavazott a népszavazáson, tehát meghallotta, megértette és elfogadta az érvénytelen szavazat politikai üzenetét. Én ezt nem tartom triviális eredménynek. És nem gondolható komolyan, hogy ez magától, az ellenzéki pártok együttműködésének aprómunkája nélkül megvalósulhatott volna.

A Jobbik szavazóinak többségét nem sikerült integrálni

Persze, a Fideszre és a Mi Hazánkra adott közel hatvan százalék brutális arány, és mindennél jobban érzékelteti az ellenzék előtt álló kihívás roppant voltát. Ne legyen félreértés: az ellenzék számszerű eredménye bármilyen megközelítésben súlyos kudarc, az előtte álló feladat óriási. Alapjaiban kell újragondolni az ellenzéki politizálást. Az iménti észrevételek mindössze azt vitatják, hogy semmilyen előrelépés nem történt volna. Ennek értékeléséhez viszont nem kizárólag a most közösen indult pártok 2018-as összesített szavazatszámából lehet kiindulni.

2018 óta mindig is az volt a legnagyobb kérdés, hogy az akkori Jobbik-tábor miként fog viselkedni. Az már 2019-ben egyértelmű volt, hogy ennek a tábornak minimum a kétharmadával (finoman szólva) nem lehet adottságként számolni az ellenzéki oldalon. Akik ezt nem vették figyelembe, azok persze alábecsülték a kihívás mértékét. De ugyanezért kissé félrevezető a hat párt 2018-as össz-szavazatából kiindulva az „elveszett 7-800 ezer szavazó”-ról beszélni.

Persze, azt reméltük, hogy nagy többségük integrálódni fog az ellenzéki tömbbe, és ez egy időszakban életszerűnek is tűnt. Most kiderült, hogy egyelőre csak a harmadukat sikerült integrálni. De ez az egyharmad is több, mint a semmi. A továbblépés irtózatosan nehéz lesz, de nem látszik más út, mint az együttműködés erősítése és kiegészítése új eszközökkel. Ha nem az április 3-a előtti vágyainkkal, hanem a korábbi eredményekkel vetjük össze, akkor volt előrelépés. Nem áll úgy az ellenzék, hogy az ilyen apró eredményekre legyinthetne.

Mielőtt rátérnék az együttműködés egyéb hozadékaira és az említett új eszközökre, még néhány gondolat a 2018-as Jobbik-szavazókról. Abban nagyjából elemzői konszenzus van, hogy az eredményeket legnagyobb részben a 2018-as Jobbik-tábor viselkedése magyarázza. Ennek a bő egymilliós tábornak mintegy egyharmada a szélsőjobb “utódpárt” Mi Hazánkhoz ment, és talán ugyanekkora része kitartott az egyesült ellenzéknél, a maradék egyharmad pedig részben Orbánhoz ment, részben otthon maradt.

Három teória a Jobbik szavazóiról

Abban kevésbé látunk világosan (és talán teljes bizonyossággal később sem fogunk), hogy a végül máshova szavazó vagy nem szavazó választók sosem voltak meg az egyesült ellenzék táborában, vagy megvoltak (az “ellenzéki szavazó” 2019-ben megszilárdult és most felborult hipotézise szerint), de az utolsó hónapokban vagy évben történtek hatására morzsolódtak le. A válasz hatással lehet a kínálkozó ellenzéki stratégiára.

Az első hipotézis szerint a 2018-as összeomlás után a Jobbik valójában sosem mozdult el a 2019-es EP-választáson kapott 6%-ról, korábbi tábora egyharmadáról, és pontosan ezt a kört hozta csak az ellenzéki közösbe. Eszerint a Jobbik 2020 második felében kezdődő erősödése a közvélemény-kutatásokban valamilyen délibáb volt, ezek az alapvetően jobboldali szavazók sosem voltak elérhetőek az egyesült ellenzék számára. Ennek a feltevésnek számot kell adnia nem csak a közvélemény-kutatások egy irányba húzó adatairól, hanem az időszakra eső tényleges választási eseményekről is.

Kezdjük a 2019-es önkormányzati választásokkal. A megyei jogú városok és budapesti kerületek adatai azt mutatják, hogy többségükben nem egyszerűen összeadódott a közösen induló pártok 2014-es szavazata, hanem még nőtt is ahhoz képest az összellenzéki jelöltre adott szavazatok száma. Tehát ekkor még simán működött az együtt szavazás. Ennél valószínűleg relevánsabb, hogy az egy évvel későbbi, 2020. októberi borsodi időközi választáson is ott voltak a Jobbik-szavazók a közös jelölt mögött, márpedig ez tipikusan olyan körzet, ahol az ellenzéki siker döntően a (2018-as) Jobbik-szavazók viselkedésén múlik. A siker ugyan elmaradt, de az eredmény szoros volt, a fideszes jelölt alig 50%-ot kapott, majdnem hajszálra annyit, mint 2018-ban, tehát nincs jele annak, hogy volt jobbikos szavazatokat szerzett volna.Ugyanez a fideszes jelölt 2022-ben 60%-kal nyert.

Ez az összevetés inkább azt (a közvélemény-kutatási eredményekkel is összhangban álló) értelmezést erősíti, hogy sokáig megvolt még az ellenzéki táborban a 2018-as jobbikosok többsége, és csak utána vesztek el, és ekkor inkább arra kell magyarázatot találni, hogy mi történhetett a 21-22-es időszakban, ami ide vezetett. Nehezíti az értékelést, hogy 2020 ősze után a “vészhelyzet” ürügyén már nem tartottak időközi választásokat, amelyek afféle kontrollként működhettek volna a közvélemény-mérések mellett.

Kínálkozik továbbá egy olyan értelmezés is, miszerint a szavazók egy csoportja hajlandó az állampárti jelölttel szemben az ellenzékit támogatni, amikor ez a rendszeren “belüli” kontestáció, elégedetlenség kifejezésének alkalmas eszköze (önkormányzati választás), de nem vehető rá erre akkor, amikor a rezsim maga a kontestálás tárgya. Nem zárnám ki, hogy vannak ilyen szavazók, de a kérdés túl spekulatív és aligha megválaszolható elmélyült kutatás nélkül. A most rendelkezésre álló információ (közvélemény-kutatások, önkormányzati és időközi választások) összessége alapján inkább arra hajlok, hogy a második feltevés a helytálló.

Mindez azért is érdekes, mert mások a politikai kilátások, ha ezt a tömeget Orbán ideológiai tartalékseregének látjuk, vagy ha az a helyzet, hogy ők (nyilván a mihazánkosok kivételével) könnyen megnyerhetők a rezsimváltás ügyének, de most valamiért végül mégsem így szavaztak. Az első esetben aligha elkerülhető a következtetés, hogy az ellenzék csak akkor nyerheti meg őket, ha sutba dobja a szavazótábora meghatározó részét jellemző baloldali-liberális világnézetet, és markáns jobboldali ideológiai kínálattal próbálja leszalámizni Orbán táborának egy részét. Szerintem ez akkor is teljes csődhöz vezetne, ha helytálló lenne az első magyarázat. Ha viszont a második áll közelebb a valósághoz, akkor még az elméleti tervezőasztalnál sem adódik a következtetés, hogy csak világnézeti-morális önfeladás árán győzhető le Orbán, bár az biztos, hogy az üzenet tartalmát nagyon alaposan át kell gondolni.

Valami megmozdult

E kitérő után rátérek az ellenzéki együttműködés sokkal lényegesebb, nem egyszerűen számszerűsíthető hozadékaira. A közös indulás eldöntése nyomán támadt remények rég látott politikai mobilizációt inspiráltak. A rendszerváltás utáni évtizedek egyik legsikeresebb társadalmi mozgósítási akciójának eredményeként csaknem harmincezren jelentkeztek szavazatszámlálónak. Ezrek és ezrek vettek részt az előválasztás megszervezésében és végrehajtásában, vagy épp a Nyomtass te is! társadalmi szamizdat terjesztésében. Kialakultak olyan, az ellenzéki pártokkal együttműködő, de azoktól független struktúrák (aHang, 20k, Nyomtass te is!), amelyek képesek voltak megszervezni ezeket a tízezreket, és személyes tapasztalataim szerint kevés döccenővel, professzionálisan végrehajtani az egész ország többezernyi településére kiterjedő akciót. (A 20k akciója még a kutyapárti aktivisták egy részét is integrálta).

Senki sem gondolhatja, hogy ezek a szervezeti keretek és ez a mozgósítás az ellenzéki együttműködés nélkül létrejöttek volna. Ezért is óriási a tétje a választást követő értelmezési vitáknak: ha az az értelmezés kerekedik felül, hogy az együttműködés totális csőd volt, akkor a 2010 óta elért legnagyobb és leginkább perspektivikus eredményét dobja el magától az ellenzék. Ugyanis ez az aktivistahálózat és csírájukban létező szervezeti formák lehetnek az új ellenzéki politika legfontosabb építőkövei.

Ez a megállapítás átvezet a második vizsgált állításhoz, miszerint “ebben a rendszerben” Orbán legyőzhetetlen. Akik ezt az állítást hangoztatják, többféle dologra gondolhatnak. Egyrészt gondolhatják, hogy amíg a rendszer fennáll, nincs tere az értelmes kollektív politikai fellépésnek, legfeljebb egyéni erkölcsi gesztusoknak lehet értelme, vagy “alá kell merülni és kibekkelni,” amíg a végelgyengülés vagy valamilyen külső sokk megrendíti a rezsimet. Ezzel az értelmezéssel nem foglalkozom.

Megdönthető-e az Orbán-rezsim?

Gondolhatnak arra is, hogy választásos úton nem megdönthető a rendszer, ezért a választási bojkott, a társadalmi ellenállás és az utcai konfrontáció valamilyen kombinációja vezethet eredményre. Ez az értelmezés nem mond le a kollektív politikai cselekvés ígéretéről, de a választások helyett más utat javasol. Ha ez az értelmezés azon az analízisen nyugszik, hogy az ellenzék nem nyerhet úgy, hogy pártjai csak annyit tesznek, hogy megpróbálják összeadni saját szavazóikat, de amúgy a rendszer összes többi paraméterét adottságként elfogadva próbálkoznak hatásosabb üzeneteket megfogalmazni, jobb kampányszervezetet építeni, tartalmasabb programot kidolgozni, ékesszólóbb napirend előtti felszólalásokat tartani, akkor maradéktalanul egyet lehet vele érteni.

Bár mindezekre szükség lesz (talán a napirend előttiek kivételével), együttesen is csak kisebb lépést jelenthetnek a siker felé. Ha pusztán ez utóbbit értjük azon a kérdésen, hogy leváltható-e választásokon az Orbán-rezsim, akkor a válasz egyértelműen negatív. Egy demokráciában szokványos módon jól végiggondolt, jól kiválasztott és tökéletesen végrehajtott választási stratégia nem elégséges feltétele a sikernek. Ebben egyetérthetünk. De ebből nem következik, hogy ne is lenne szükséges feltétele, tehát hogy az ellenzéki pártok lemondhatnának a választások és kampányok kínálta politikai cselekvés lehetőségéről.

Úgy látom, inkább az a következtetés adódik, hogy a “normális” választási politizálást nem félredobni kell, hanem kiegészíteni a széles körű társadalmi mobilizálás nem szokványos eszközeivel, ami többek között tíz- és tízezrek ha nem is állandó, de rendszeres bekapcsolását jelenti az ellenzéki politizálásba. Ennek a részleteiről nekem nincsenek világos elgondolásaim, de kiindulópontként mindenkinek ajánlom Tóka Gábor alapos korábbi írását. Abban viszont bizonyos vagyok, hogy az a több tízezer aktivista, aki az elmúlt egy évben többször is idejét és energiáját áldozta a rezsimváltásért, és azok a szervezeti struktúrák, amelyek mobilizálták és koordinálták politikai cselekvésüket, lehetnek az alapjai ennek a politikának. Ezeket a kereteket kell most, pokolian nehéz lelki és intézményi keretek között megerősíteni és továbbfejleszteni.

Fogások a rendszeren

És ezek adnak halvány reményt arra, hogy a következő választási összecsapásnak már ne szigorúan véve “ebben a rendszerben” vágjon neki az ellenzék. Mire gondolok? A NER rendszerét nem kizárólag és nem is elsősorban a közjogi keretei, köztük a választás szabályai adják. Ez csak a rendszer egyik pillére, és ez aligha fog megváltozni a következő választásokig. Két további pillére a roppant propagandagépezet, amely az állampárt üzeneteinek sulykolása mellett a fizikai repressziót (egyelőre) helyettesítő megfélemlítő és megtorló eszköz szerepét is betölti, továbbá a mindent átszövő gazdasági hatalom, amely megélhetésüknél fogva tesz függővé százezreket.

Az lenne tehát a kérdés, hogy ezekben, illetve ezek hatásosságában érhet-e el változást az összefogott ellenzék, ha sikerül újraélesztenie, fenntartania és megerősítenie az elmúlt időszakban látott mobilizációt. Ez szerintem nem kizárható. Nehéz idő előtt áll az ország: magas infláció és megszorítások vagy legalábbis az eddigi féktelen túlfűtés után a gazdaság hűtése várható, továbbá nem elképzelhetetlen az uniós támogatások kifizetését fenyegető elhúzódó, a korábbinál súlyosabb konfrontáció az EU-val.

Mindez nem csak lakossági elégedetlenséget szülhet, hanem a NER-oligarchia gazdasági alapjait is roncsolhatja. Ezek nem fogják maguktól megbillenteni a rendszert, de lehetőséget adnak ellenzékének. A propagandagépezet mindent meg fog tenni, hogy a bajokért “Brüsszelt” okolja, de egy sok tízezres, mozgósított és jól koordinált aktivistasereggel megtámogatott ellenzéknek lehet rá esélye, hogy szavát sokan meghallják. Csak akkor van esélye repedéseket ütni a rendszeren, ha erre a hálózatra épít. Ez adhat reményt, hogy a rendszer propaganda-pillére meggyengüljön, és akkor a következő körnek már nem „ebben a rendszerben” kell nekifutni.

Gigászi feladat, de éppen az elmúlt egy év tapasztalatai tükrében nem teljesíthetetlen. Sok kreativitást, önfeláldozást és önkorlátozást igényel, mert mind a pártoknak, mind pedig a velük együttműködő aktivista hálózatoknak a mostaninál magasabb szinten intézményesített koordinációt kell megvalósítaniuk. De nem látszik más lehetőség. Az ellenzék aligha várhat arra, hogy a rendszer magától vagy külső sokktól változzék. Vannak eszközei a keretek tágítására, és élnie kell velük. Elérhető és motiválásra alkalmas célokat kell adnia táborának, és ha ez sikerült, mindig keresnie kell a továbblépést.

Félreértjük a propagandagépezet erejét, ha azt gondoljuk, azt csak a ráfordított százmilliárdok adják. Orbánnak van egy- másfél millió elkötelezett, harcos híve (sok-sok passzívabb szavazója mellett), akik nem csak behúzzák az ikszet, hanem hétköznapi társas érintkezéseikben is képviselik és megvédik álláspontját. Ők azok, akik gondoskodnak arról, hogy a propaganda ne maradjon meg a képernyőn, hanem belépjen a családi étkezések, baráti vagy munkahelyi beszélgetések szövedékébe. És mivel az ország rengeteg településén, helyi közösségében ők vannak nyomasztó többségben, az egyébként létező ellenzéki kisebbség sokszor nem hallatja hangját, ezért aztán a megnyerhető, passzívabb csoportok sem értesülnek a létezésükről, sosem hallanak ellenzéki szavazót (nemhogy politikust) saját hangján beszélni az ellenzék álláspontjáról. Csak a propaganda és annak önkéntes sokszorosítóinak szűrőjén keresztül alkotnak képet az ellenzékről, beleértve az ellenzék szavazóit is.

Ezt az önmagát sűrűsítő betont kellene feltörnie az ellenzéknek, aktivistáira építve. Ez csak úgy lehetséges, ha a most is csaknem minden közösségben ott élő ellenzéki szavazó meg meri mutatni magát saját környezetének. Az ellenzék legnagyobb kihívása, hogy úgy kell erőt mutatnia, hogy gyenge, és még annál is gyengébbnek látszik. Ám nem csak a számokkal, a többség felvonultatásával lehet erőt mutatni. Erkölcsi meggyőződésünk határozott, higgadt, nyitott és empatikus, a konfliktust nem kereső, de előle nem is kitérő vállalása tiszteletet kelthet a más véleményűekben is, és erőt mutat az utat keresőknek. A meggyőződés erejét. Ez az egyik legfontosabb eszközünk, és élnünk kell vele. Azért, mert hatásos eszköz lehet. Mindenekelőtt pedig azért, mert ez a helyes, és máshogy élni nem érdemes.

(A cikk eredetileg 2022. április 14-én jelent meg a 444.hu-n.)

 

Weboldalunkon cookie-kat használunk.

A kattintson a További információk gombra.