A legfrissebb PISA eredmények azt mutatják, hogy a magyar diákok teljesítménye elmarad az OECD átlagtól. Ennél is aggasztóbb, hogy a diákok a korábbi évekhez képest is rosszabbul teljesítenek. Például míg 2006-ban és 2009-ben a magyar diákok az OECD átlag felett teljesítettek a természettudományok területén, 2018-ban már az OECD átlag alatt. Az 1. ábrán jól látszik, hogy a szövegértés és matematika eredmények is jelentősen romlanak. Ha ilyen mértékben romlik a közoktatás minősége, akkor hogyan szorulhat háttérbe az oktatásfejlesztés, és mit lehet tenni, hogy a helyzet javuljon?

Pénz nélkül nincs jó közoktatás

Folyamatos vita tárgya, hogy mitől és hogyan lehet jól működő egy közoktatási rendszer. A valóságban az egymástól sok tekintetben eltérő módon felépülő oktatási rendszerek képesek hasonló eredményeket produkálni. Vitathatatlan azonban, hogy az összes jól működő oktatási rendszer drága. Az erőforráshiánytól szenvedő oktatási rendszerek ezért mindig gyengébben teljesítenek. Márpedig Magyarországon az egy diákra eső állami kiadás az egyik legalacsonyabb az OECD-ben, a magyar tanárok fizetése pedig csupán 60%-a az OECD átlag diplomás fizetéseinek.

Ennek ellenére a magyar tanárok tanítási óráinak a száma nem marad el az uniós átlagtól, sőt, gyakran másodállásra kényszerülnek. A pedagógusi pályát elhagyókat pedig nincs, aki helyettesítse. A fáradt és alulfizetett tanárok, a romló iskolai infrastruktúra, az omladozó falak, a WC-papír- és krétahiány mind negatívan hatnak a közoktatás minőségére. Nem csoda, hogy ilyen erőforráshiányos környezetben a diákok teljesítménye az utóbbi években folyamatosan romlik. (Tegyük hozzá, hogy a csökkenő erőforrásokat is igazságtalanul osztja el a kormányzat. Lásd például az oktatási hivatal bőkezű finanszírozását és a propagandisztikus és kontrafaktuális tananyagok legyártatását.)

A közoktatás mint jó „befektetés”

A rossz minőségű közoktatás növeli a társadalmi különbségeket, csökkenti az alsóbb rétegek felzárkózási lehetőségeit és az ország gazdasági versenyképességét. Az oktatásfejlesztésre odafigyelő országokban az egy főre jutó GDP jellemzően magasabb: a 3. ábrán a zöld pontok mindegyike egy-egy ország 2020-as GDP-jét és tíz évvel korábbi, egy diákra jutó oktatási kiadását mutatja. Jól látható, hogy azok az államok, melyek a múltban sokat költöttek az oktatásra, 2020-ban jellemzően magas GDP-vel rendelkeztek. Persze az ábrából egyértelmű ok-okozati összefüggés nem olvasható ki, ugyanis nem lehet tudni, hogy azért magas az egy diákra jutó állami kiadás, mert az egyébként erőforrásokban gazdag országban volt miből költeni az oktatásra is, vagy azért magas a GDP, mert az állam kifejezetten a közoktatásra fordított sok költségvetési pénzt. Ezzel együtt is logikusnak tűnik a következtetés, hogy az oktatásfejlesztés gazdasági növekedéssel jár. Egy 2018-as tanulmány, amely kifejezetten a közép- és kelet-európai gazdaságokat hasonlította össze, kimutatta, hogy az oktatásra szánt kiadások növelése hosszútávon pozitívan hat a gazdaságra.

Ha ennyire egyértelmű a kapcsolat a közoktatás minősége és a gazdaság növekedése között, akkor a magyar kormány figyelme miért nem a közoktatás fejlesztésére összpontosul? Miért határkerítésre vagy határőrökre költ a magyar állam ahelyett, hogy a tanárok bérét emelné? Miért húz fel milliárdokért soha meg nem térülő beruházásként stadionokat, ahelyett, hogy az iskolák infrastruktúráját fejlesztené?

A probléma az, hogy az oktatás fejlesztése hosszú távon megtérülő „befektetés”. A kormányokat viszont világszerte rövidtávú érdekek vezérlik, mert a választások gyakoriságának köszönhetően 4-5 év alatt látványos fejlesztéseket kell végezniük. Ez a rövidtávú nyomás annál erősebb, minél élesebb a politikai verseny, ekkor ugyanis még valószínűbb, hogy egy másik kormány lesz hatalmon mire a fejlesztések hatásai érezhetőek lennének. Okkal gondolhatnánk ezért, hogy mivel Magyarországon igen korlátozott a politikai verseny, a mostani magyar kormánynak nagyobb tere lehetne hosszútávú fejlesztésekre. Csakhogy ez nincs így: a nem demokratikus országok jellemzően kevesebbet költenek a közoktatásra. Ez a mostani Magyarországra is igaz, aminek három főbb oka is lehet.

Először, még ha korlátozottan is, de van valamiféle politikai verseny. Következésképpen a kormánynak egy választási ciklus alatt megtérülő fejlesztéseket kell végeznie, hogy népszerűségét megtartsa.

Másodszor, a magyar kormánynak a választókon kívül a klientúrának is a kedvében kell járnia. Erősen leegyszerűsítve, minél gyorsabban minél nagyobb összeggel kell tömni az oligarchák zsebét, hogy támogatásukat továbbra is élvezhesse a kormány. Ezt a problémát jól reprezentálja az egyre növekvő korrupció és az értelmetlen állami beruházások sorozata.

A harmadik és talán a legfontosabb faktor a demokratikus intézmények leépítése, amelyeknek az a funkciójuk, hogy ellensúlyozzák a politikai versenyből adódó rövidtávú érdekeket. Ezek az intézmények a nyugati demokráciák kormányaira több irányból is nyomást gyakorolnak. Legyen szó akár egy az oktatás fejlesztése mellett hitelesen kiálló erős parlamenti ellenzékről, egy olyan alkotmányról, amely oktatásfejlesztésre kötelezi a kormányt, vagy egy nagy választóközönséget elérő független sajtóról, amely felhívja a választók figyelmét az oktatásfejlesztés fontosságára, esetleg egy civil szervezetről, amely hatékonyan lobbizik a jobb minőségű oktatásért. Magyarországon ezek az erők gyakorlatilag teljesen hiányoznak: gyenge az ellenzék, az alaptörvény az oktatásfejlesztést nem proponálja, a független médiumok száma egyre zsugorodik, a civil társadalmat a kormányzat folyamatosan nyomorítja.

Alulról kell építkezni

Nem vitás, hogy a magyar közoktatás válságban van. A közoktatásra szánt kiadások növelése, például a tanárok bérének az emelése a jó irányba megtett első lépés lehetne. Ehhez azonban azt kellene elérni, hogy a közoktatás fejlesztése a Fidesz-kormány rövidtávú érdekévé váljon. Demokratikus intézmények hiányában viszont csupán egy igazán hasznos eszköze maradt a társadalomnak a közvetlen nyomásgyakorlásra: a békés megmozdulás (a tüntetéstől a polgári engedetlenségig). Ezek ténylegesen képesek össztársadalmi, hosszútávú érdekeket rövidtávú érdekké alakítani, ugyanis jellemzően gyengítik a mindenkori kormány politikai támogatottságát. Chile példája jól alátámasztja a diáktüntetésekben rejlő potenciálokat. Chilében az állam egyre inkább a magánszektorra tolta át a közoktatási feladatokat, így egyre nehezebbé vált az alacsonyabb társadalmi rétegek közoktatásba kerülése. A magániskolák borsos tandíja ugyanis azt jelentette, hogy a szegényebb családoknak limitáltak voltak az iskolaválasztási lehetőségei. Az oktatási rendszer egyenlőtlensége miatt 2006-ban diáktüntetések kezdődtek, amelyek idővel egyre intenzívebbé váltak. Végül a chilei kormány kénytelen volt engedni a diákok követeléseinek: a kormány nagyobb szerepet kényszerült vállalni az oktatás finanszírozásában és szigorúbban kényszerült szabályozni a magániskolák tandíját.

Ha embertömegek kellően hangosan mutatják ki elégedetlenségüket a közoktatás állapotával kapcsolatban, akkor a kormány, hogy fenntartsa támogatottságát, kénytelen lesz engedni a követeléseknek. Akkor is, ha a közoktatás nem tűnik számára racionális befektetésnek. Ezt a következtetést alátámasztani látszik, hogy a magyar kormány a diáktüntetések eredményeként legalább ígérget némi béremelést a tanároknak. A tüntető diákokon, tanárokon, a velük együtt demonstrálókon és szolidaritást vállalókon múlik, hogy sikerül-e napirenden tartani a közoktatási válság problémáját az utcai előláncok és egyéb alulról jövő kezdeményezések révén.